Az értékességünk abból adódik, hogy vagyunk

Mi a hallássérültséged szerepe a hivatásodban?

Istennek tervei vannak az emberrel, így velem is. A hallássérültségem lehetőséget adott arra, hogy hitelesen foglalkozhassak hallássérültekkel. Az identitásomnak része a sérültségem, én ezt nem hiányként élem meg, hanem eszközként, amelyen keresztül Isten jót tud tenni. Édesanyám siket, édesapám hallássérült. Nekem kilencéves koromban egy arcüreggyulladás következtében károsodott a hallóidegem, így a bal oldalon nem hallok, a jobb fülemben hallókészülék van. A szüleim szerették volna, ha a hallók világa felé orientálódom, így normál iskolába jártam, nem is engedték, hogy a jelnyelvet használjam – de azért eltanultam édesanyámtól. Amikor papi hivatást kaptam az Úrtól, Budapestre kerültem egy előkészítő évre, ahol rendszeresen vettem részt jelnyelvi szentmiséken, ministráltam, bibliaórákat tartottam, majd lassan belefolytam a hallássérült-pasztoráció világába.

Sérült, akadályozott, fogyatékos – ezek a kifejezések mind valamiféle hiányra utalnak. Hogyan segítesz azoknak a speciális szükségletű embereknek, akik „csorbaságként” élik meg az állapotukat?

Isten nem teremt selejtet. Mindannyian ajándékok vagyunk az Úr kezéből, az alapvető értékességünk abból adódik, hogy létezünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és hozzá tudjuk tenni a társadalom életéhez a magunk képességeit. Ha hiányzik valami belőlünk, akkor az más emberek életállapotához vagy külső társadalmi normákhoz mérve „hiányzik”. Meg kell fogalmazni, hogy mit jelent ez a hiány, de nem szabad elfelejteni, hogy a lelkiismeret nyugalma nem az egészség velejárója. Lehet valaki testileg ép komoly lelkiismereti problémákkal, és élhet valaki veleszületett vagy szerzett sérültséggel úgy, hogy közben a lelkiismerete nyugalomban van. Az ember rendkívül törékeny, de eldöntheti, hogy az állapotát hiányként hurcolja egy egész életen keresztül, vagy elfogadja, ahogy a keresztjeinket is elfogadjuk, és akkor ezen a kereszten túlra tekintve megláthatja az élet szép oldalát, a maga értékességét.

Milyen akadályozottságaink vannak a lelki életben?

Leginkább saját magunk. Egyrészt akinek önmagával van baja, az nehezen tudja szeretni a másikat. Nehezen tudja meglátni benne a közöset magával, sokkal inkább a különbségeket tartja számon. Másrészt a legfőbb akadály, amit Isten és magunk közé állítunk, a bűn. Ha jobban szeretjük a pénzt, a hírnevet, a kevélységet, a sebeinket – azáltal, hogy dédelgetjük őket és képtelenek vagyunk megbocsájtani –, akkor begubózunk, és csak sajnáltatjuk magunkat. Az ember alapvetően önmagát zárja el Istentől. Nagy ajándék, ha találkozunk olyan sorsokkal, történetekkel, amelyek a másik ember felé lendítenek: hogy legyen közünk hozzá, érezzük át a helyzetét, és vegyük észre, mennyi ajándékunk van. Vegyük észre, hogy az élet értelme a szolgálat, van kikkel törődnünk. Így azt is megláthatjuk, hogy nem vagyunk magányosak.

Papi jelmondatod a Cooperatores Caritatis, azaz A szeretet munkatársai. Sok területen és módon munkálkodsz a fogyatékossággal élők egyházi integrációján. Mit jelent az, hogy akadálymentes egyház?

Van egy mondás: Semmit rólunk nélkülünk. Ez azt jelenti, hogy a fogyatékos emberekről ne döntsünk semmiben úgy, hogy őket ne kérdeznénk meg. A Reménykör missziónak, amelynek tagja vagyok, az a célja, hogy láthatóvá tegye a fogyatékossággal élőket és a szükségleteiket az egyházi életben, illetve eseményeken: például akadálymentes – nagy monitorokkal és jeltolmácsi szolgáltatással kísért – szentmiséket biztosítottunk az Eucharisztikus Kongresszuson, majd a pápalátogatáson, egyházmegyei honlapok akadálymentesítését kezdeményeztük, igényfelmérést végzünk. Mindent az érintetteket bevonva teszünk, hiszen a Reménykörnek többféle sérültséggel élő ember is tagja.

A doktori disszertációm is a fogyatékkal élők lelkipásztori ellátásáról szólt. Ennek három nagy területe van: az egyházkormányzat, a szentségkiszolgáltatás és az oktatás. A kormányzati területen az a cél, hogy az egyház tudjon olyan lelkipásztort adni, aki tud az adott közösség nyelvén beszél. A szentségkiszolgáltatási rész a szentmisék és a gyóntatás körülményeinek akadálymentesítését jelenti. Az oktatás pedig arra irányul, hogy a katekézis, a hittudás átadása úgy történjen, hogy az üzenet célba tudjon érni. Nyilván mindig úgy kell fogalmazni, hogy a másik ember is megértse, amit mondani akarunk – egy házasság sem működik, ha a két fél nem érti meg egymást –, és ha már nem idegenkedünk a kontaktustól, ha közelebb tudunk kerülni valakihez, akkor jól föl lehet mérni, hogy kivel miként érdemes kommunikálni. A Szentlélekre is tudni kell rábízni, hogy kiben mi megy végbe.

A keszthelyi Kis Szent Teréz-plébánia káplánja vagy. A templomi közösségedbe is járnak fogyatékossággal élők?

Igen. Nagyon nagy szolgálatot látnak el azok a szülők, akik sérült gyermeküket hozzák el a szentmisére, hogy így szentséghez járulhassanak. Az áldozásnak feltétele, hogy az, aki áldozik, tudja, mit vesz magához. Az áldozópap azt mondja, hogy „Krisztus teste”, mire az áldozó azt feleli: ámen, vagyis „én hiszem azt”. A beleegyezés pozitív jeleit mutatja, áhítattal nézi az Oltáriszentséget, szent csendet tart áldozás előtt – tehát az áldoztató joggal vélheti, hogy az áldozó hiszi, hogy amit vesz, az Jézus teste. Így áldoztathatjuk meg az értelmi fogyatékos vagy autista hívőket. Káplánként a Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Házába is eljárok ünnepkörönként szentmisét bemutatni, illetve tartozik a plébániánkhoz egy óvoda is. Legutóbb az ovis hittanon arról volt szó, hogy József és Mária vajon hogyan értethették meg magukat Egyiptomban – és szóba kerül a jelnyelv, amire kicsit tanítgattam is a gyerekeket. Nagy ajándék, hogy az érzékenyítés már ilyen pici korban is elkezdődhet.

A Bibliában a sérült emberek általában gyógyulástörténetek szereplői. Van olyan, fogyatékos embert láttató szentírási rész, amely különösen fontos neked?

Jézus meggyógyítja a siketet úgy, hogy bedugja az ujját a fülébe, és azt mondja: „Effata!” – vagyis: Nyílj meg! Itt nem pusztán a fül megnyitásáról van szó, hanem arról, hogy az ember megnyílik Jézusra, Jézus tanítására. A gyógyulás az, hogy megnyílunk az örömhírre, a lelki gyógyulás, ami az örök életre visz. Mindenki, akit a Szentírás történeteiben meggyógyulni láttunk, meghalt – ez biológia. De Jézus azért gyógyít, hogy felhívja a figyelmet saját magára, hogy az emberek lássák, itt több van, mint gyógyító vagy tanítómester: ő a megígért Messiás. Mert mindaz, aki rátalál Jézusra, elindul a gyógyulás útján, függetlenül attól, milyenek a testi adottságai.

Hogyan segíthetjük jól a speciális szükségletű társainkat az egyházi közösségeinkben?

Ferenc pápa mondja, hogy beszélj keveset, figyelj a másik emberre és nézz a szemébe. Ezt mi is megtehetjük, végighallgatva a másikat, odafigyelve rá – és ha már van közünk a másikhoz, akkor sokkal könnyebb neki segíteni is. Nem feltétlenül nagy dolgokat téve, hanem csak fölismerve a szükségleteit, és azt, hogy mi mit tehetünk őérte. Például segíthetünk eljuttatni a mozgássérült embert a szentmisére, vagy csak odanyújthatjuk a karunkat, hogy felkapaszkodhasson a lépcsőn. Nemrég Medjugorjéban zarándokoltunk, és egy autista fiatalember meg az édesanyja is velünk volt, a közösség nem ismerte őket. A kegyhelyen sziklás, köves, nehezen járható a talaj. Az ottani Máltai szervezettől lehet kölcsönözni strapabíró, vastag kerekű kerekesszéket. Az autista fiút egy ilyen székbe ültettük, és a közösség tagjai felváltva segítették őt a zarándoklaton – emelték, lendítették, tolták, ahol kellett, mindezt úgy, hogy senkit nem kellett megkérni, senkit sem kellett buzdítani, hogy figyeljen a másik szükségleteire. Szép volna, ha ez nem csak egy kegyhelyen, hanem a mindennapokban is így működne. 

A Máltai Szeretetszolgálat keszthelyi Gondviselés Házában értelmi fogyatékossággal élő fiataloknak misézel. Hogyan zajlik egy ilyen alkalom?

Üdvözléssel, mosolygással, gesztusokkal. A szem a lélek tükre. A jelnyelvben is hiába használjuk a kezünket, ha nem társul mellé a tekintet: az arc, a mimika, a szemkontaktus ugyanolyan fontos, mint a jelnyelvi közlés, egyáltalán nem mindegy, hogyan tekintünk a másik emberre. Van egy-két olyan gondozott a Gondviselés Házában, aki templomba járó, így őket rögtön meg is tudom szólítani. A hitoktató előre felkészíti az olvasmányokból azokat, akik szeretnek olvasni. A miséhez szükséges eszközökön túl igyekszem vinni olyan kellékeket, amiken keresztül szemléltetni tudom az elhangzottakat. A nagyböjti keresztúthoz például hordozható, kisméretű, fából készült stációkat vittem, amiket meg lehetett tapogatni. Nem csak a gyengénlátók, de más sérültek számára is sokkal erősebb élmény, ha tapintás útján is képet kaphatnak arról, amiről beszélünk – itt ugye a keresztút állomásairól. A prédikáció alapvetően közvetlen, kérdezgető-felelgetős, a misét pedig közös beszélgetés követi –fontos, hogy együtt legyünk, megosszuk a gondolatainkat, tapasztalatainkat, mert az mindannyiunkat gazdagít. Emlékszem, nekem egyszer Cserháti Ferenc püspök atya mesélte, hogy éppen bérmált valahol, és odavittek hozzá egy fogyatékossággal élőt, hogy megbérmálja, és mikor azt mondta neki, hogy „Vedd a Szentlélek ajándékainak jelét”, a fogyatékos embert azt felelte neki, hogy „Simogat!”, tehát hogy a Szentlélek simogatja őt. A püspök atya ezt könnyezve mesélte. Nagy hatással tud lenni ránk, ha valaki őszinte, tiszta szívvel szól hozzánk. A keszthelyi Gondviselés Házában egy fiatal egyszer egészen mélyen megnyílt, és az életének egy nagyon nehéz részét mesélte el – mindannyian megrendültünk. Mi sokszor titkolózunk, védjük magunkat másokkal szemben, és ennek persze van alapja, de ez bezár minket. Aki beszorítja az öklét, az lehet, hogy semmit nem enged ki onnan, de azt is akadályozza, hogy más beletegyen valamit. A fogyatékos fiatalok ennél nyitottabbak.

Fradi-drukker vagy, teniszezni, golfozni is szeretsz, horgászol… Lehet-e mindez ugyanúgy evangelizációs eszköz, mint a hallássérültséged?

Tanítok, egyházi bíróságon is dolgozom, Bajuszklub férfikör is van nálunk, sokféle terepen megfordulok, ahol mindig kell közös pont, ahonnan el lehet indulni a beszélgetésben – amibe aztán később az élet már kérdéseit is be lehet emelni. A sport egy közös nyelv. Ha valaki nem is vallásos, a sporthoz jó eséllyel van valami kapcsolódása. A foci azért jó, mert ahhoz Magyarországon „mindenki ért”. Kisegítő lelkész korom óta szívesen viszek ministránsokat Fradi-meccsre. A golfot a Covid alatt találtam ki, csináltunk egy golfklubot, egyrészt mert abban tudtuk tartani a kötelező távolságot, nem volt testi kontaktus, szabad levegőn voltunk, és azt az idősek is kényelmesen tudták csinálni. A horgászat inkább arra jó, hogy néha egyedül is legyek – de persze a horgászok is beszélgetnek egymással, a kapáson túl előjönnek családi, magánéleti dolgok, Isten is… A hegedülést kihagytad, nagyon nagy kedvvel játszom.

Hogyan lehet hallássérültként hegedülni?

Nem úgy hallom vissza a saját hangomat, mint ahogy te hallasz engem, hanem sokkal mélyebben – de hobbi szinten így is nagy örömmel hegedülök, és még nem zavartak el otthonról. És a zene is egy olyan nyelv, ami összeköt embereket.

Ki a hallássérültek védőszentje?

Szalézi Szent Ferencet tartják annak. Ő valóban komolyan vette azt, hogy mindenkinek mindenévé váljon. Találkozott egy hallássérült emberrel, akivel püspökként is személyesen foglalkozott. Az illető elsőáldozó lett, meg is bérmálkozott, majd ő lett a püspökség portása. Szalézi Szent Ferenc példája is tanít minket arra, hogy észrevegyük a másik ember gondját-baját, és lehajoljunk hozzá, hiszen a porban lévő emberhez a porba kell hajolni ahhoz, hogy fel tudjuk őt segíteni.

A Bacsa Dávid atyával készült beszélgetés részletei elhangoztak a Máltai Szeretetszolgálat Nyolcágú kereszt című műsorában is: