Már reggel fél hétkor elindul a támogató szolgálat autója, hogy a városból és a környező településekről elhozza azokat a fogyatékossággal élő fiatalokat, akiket 10 órától programok, fejlesztő foglalkozások várnak minden hétköznap az intézményben, míg szüleik egy kicsit mentesülnek a gondozás feladatai alól, el tudnak menni dolgozni. 20-24 fő érkezik naponta, Kocsisné Porumb Mária (Marika), a Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza Monori Szociális Alapszolgáltatásokat Nyújtó Integrált Intézmény vezetője és munkatársai mindent megtesznek annak érdekében, hogy a fiatalok fejlődjenek, jól érezzék magukat: sport, kézműveskedés, állatos programok, táborok színesítik a hétköznapokat az intézményben. Hetente kétszer jön gyógypedagógus is, és itt van velük Melinda is, aki közfoglalkoztatottként került az intézménybe, majd miután munkatársai igen tehetségesnek találták, elvégezte a Máltai Szeretetszolgálat szociális gondozó képzését. Azóta természetes kedvességével gondokodik az ide járó fiatalokról. A kézműves foglalkozások gyümölcsét meg is lehet vásárolni, és érdemes is, mert szépek: gyöngy, fa fülbevalók sorakoznak a bejáratnál, nemezelt és gyöngyből készült virágok...

A képre kattintva megnyílik egy nagyképes galéria

Lassan összegyűlnek a gondozottak, játszanak, beszélgetnek, még nagyon friss a múlt heti négynapos nyaralás emléke, csillogó szemmel emlegetik, mennyit fürödtek, milyen jól érezték magukat a törökszentmiklósi kempingben. „Épp csak úszóhártyák nem nőttek rajtuk” – mondja mosolyogva Marika. Közben az épület is megújult, önkéntesek által frissen festett falak között beszélgetünk.

Csaba azonnal befogadja az ide érkezőt, átölel, mosolyog, a neveden szólít, nem is egyszer, sokszor a nap folyamán, mindent megjegyez, mindenre figyel, közben pedig el van foglalva az okosórájával, számlálja a lépéseit, az alvását, ellenőrzi az időjárást. Ildikó is hasonlóképpen kedves, csak ő előbb figyel, aztán ölel, fokozatosan érik meg benne a bizalom. Aztán megérkezik Balu, a mókamester, Zita, a csinos lány maga kreálta hajdísszel, Lackó, aki mindent a helyére szeretne tenni, Dani, aki néha elvonul és játék közben kiszedegeti a gyomokat... És ott van Gyula, különleges vendége a háznak, már jó ideje: siketvak, el van zárva a hangoktól, képektől, mégis figyelnek rá a többiek, a társaság részének tekintik és mint kiderül, tanulják a nyelvét is.

Mindannyian nagyon várják Kevint, amikor megérkezik, sietnek ki a kertbe, ahol pillanatok alatt olyan hangulat kerekedik, mintha még most is táborban lennénk. Kevin régi jó barát, két éve látogatja rendszeresen, havi két alkalommal az ellátottakat, ismerik a szokásait, nagyon várják, milyen trükkökkel szórakoztatja majd őket. Kevin nem csak nagyon trükkös, hanem képes szóra bírni az embert, szívesen mesélnek a társaságában. Aki kérdez, az persze nem ő, a hat és fél éves ausztrál juhászkutya, hanem kiképző gazdája, Rácz Andrea.

Andi Pátyon és Monoron dolgozik a kutyájával, a Szeretetszolgálat intézményeiben ellátott fogyatékkal élőkkel végez állatasszisztált élményfoglalkozásokat. Főként játszanak, és közben fejlődik az érzékelés, a motorika. Tudja a nevüket, a történetüket, kérdez, beszélget, miközben Kevin pacsit ad mindenkinek, tud nyuszi lenni, de halott kutya is, ha egy Puff! kiáltással lelövöd, és ha szeretnéd, körbe forog vagy átbújik a terpeszbe tett két lábad között. Megérdemli a jutalomfalatot. Könnyebben megnyílnak általa, a konflikuskezelésben is segít – dicséri gazdája az okos kutyát. Karácsony előtt videó is készült a foglalkozásokról, hogy a szülők is beleláthassanak a vidám kutyás élményekbe.

Andi elbúcsúzik, de már egy ideje itt van Gyula édesanyja, Julika, aki jelenleg a Szeretetszolgálat munkatársa is. Gyula speciális iskolába járt 24 éves koráig, elsajátította a siketvakok jelnyelvét, amit a szülei is megtanultak. Julika az elején elmagyarázta a munkatársaknak az alapvető tudnivalókat a fiáról, jól működött Gyula beilleszkedése, de amikor kirándulni mentek, akkor mennie kellett az anyukának is, mert nem tudtak vele kommunikálni a legfontosabb szükségleteinek megértésén kívül. Havi egy gyógypedagógusi segítséget kapnak a Siketvakok Országos Egyesületétől, de ez igen kevésnek bizonyult. 

Ekkor jött az ötlet, ami önmagában is jó volt, de menet közben a gyakorlat által lett egészen remek és egyedi. Megkérték Gyula édesanyját, hogy heti egy órában tanítsa a fiával történő kommunikációra a dolgozókat. Julika minden alkalomra hoz tíz szót, amit együtt megtanulnak. Meglepődve tapasztalták, hogy a gondozottak is köréjük gyűlnek, utánozzák őket, elkezdték hát őket is tanítani. Mindenki lelkesen, örömmel mutatja a rövid mondatokat: Mit szeretnél inni, vizet? Ma nem esik az eső, süt a nap... Amikor először odament hozzá Csaba és elmondta, hogy vége a napnak, cserélje le a cipőjét – meséli az édesanya –, Gyula vidáman vigyorgott, nagyon meglepődött, hogy itt hozzászólnak. „Ha activityt játszanánk, biztosan mi lennénk a nyertesek” – mondja nevetve, és Csabának megítéli a felsőfokú nyelvvizsgát ebből a különleges nyelvből.