Történeteink

A június 21-i vihar után négy családnak kellett végleg elhagynia otthonát. Béresné Nagy Ágnes, párja és fia átmenetileg egy üresen álló házba költözött. Az anyuka naponta több mint négy órát utazik Miskolc és Megyaszó között, a történtek után munkahelyet váltott. „Más munkarendben dolgozom ennél a légzsákokat gyártó cégnél. Az előző négyműszakos rend helyett 12 órában járok reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig váltottban. Egy kicsit jobb a fizetés, van cafeteria és a helyi bérletet is fizetik. Ezek nagyon sokat jelentenek a mostani helyzetünkben. Vasárnap azért egy kicsit nehéz elindulni a három óra húszas busszal, aztán másnap reggel nyolcra érek haza. A másik beosztással hajnal háromkor kelek és jó esetben este nyolc órára vagyok itthon. De megyek, muszáj megszokni. A gyerek előtt nem sírok, nem mutathatjuk neki, hogy nehezen bírjuk.” 

Nagy Ágnes párja Megyaszón dolgozik, mióta elvesztették a házukat, állandóan túlórázik, hogy talpra tudjanak állni. „Reggel négykor elmegy, este hétkor ér haza, és ül egy olyan traktoron egész nap, amelyik fülkéjében meleg napokon ötvenhat fokot is mértek már. Van egy régi hitel a nevén, ami miatt levonnak a fizetéséből, próbáljuk intézni, hogy lekerüljön róla az inkasszó, de addig hiába dolgozik ennyit, nem kapja meg a teljes összeget.” Ágnes és párja mindketten elváltak, az előző házasságaikból rájuk maradt tartozások nemcsak a kézhez kapott fizetésüket befolyásolják, de megnehezítik a hitelfelvételt is. Az asszony azt mondja, örülnek annak, hogy sokan már helyre tudták hozni a házukat, bár tudja, többen nagy árat fizettek érte. „Akinek volt egy kis megtakarítása, vagy aki tudott felvenni hitelt, az már csinálja a háza tetejét. Tudok olyanról, aki az autóját adta el, más a földjét.” 

A vihar idején Nagy Ágnes fia egyedül volt otthon. András azóta nem volt a háznál, beszélni sem szeret a történtekről. „Egyszer-egyszer mondja, hogy milyen volt, amikor leszakadt a csillár, hogy hogyan ömlött a víz, hogy mennyire tehetetlennek érezte magát. Pedig nem volt tétlen. Lekapcsolta a villanyórát, próbálta fazekakba, lavórba szedni a vizet, de nem volt mit tenni, amikor egymás után beszakadt a plafon a szobákban. Ez jó ideig nyomot hagy benne.” – részletezi az édesanya.

András szeptemberben kezdi a tizedik osztályt egy miskolci középiskolában informatika szakon. A számítógépe tönkre ment a vihar során, anyja nem tudja, hogyan vesznek újat szeptemberig. „A számítógépet hiába próbálta menteni Bandika, állt benne a víz. Néhány alkatrésze megvan, azokat szokta szerelgetni. Nincsenek nagy igényei a fiamnak, de ő is szeretne például úgy öltözni, mint a többiek. Viszont, ha szeretne egy márkás edzőcipőt, vagy egy márkásabb pólót, nem tudom megtenni, hogy bemegyünk a boltba és megveszem. Hosszú időn keresztül spórolni kell mindannyiunknak, hogy egy ilyenre összejöjjön a pénz. Hogy a számítógépet hogyan fogjuk pótolni, elképzelni sem tudom.”

A beszakadt tető alatt már csak a konvektorok maradtak, és az időről időre leomló törmelék a padlón. A fűtőtestet nem engedték nekik kiszedni, nehogy még jobban meggyengítsék a falakat, így viszont attól tartanak, hogy azok is tönkremennek, mert a lehulló száraz vályog eltömíti.  

Átmeneti otthonukba a hűtőt, a gáztűzhelyt, a tévét, egy szekrényt meg egy ágyat tudtak átvinni, és azokat az ingóságokat, amelyek ellenálltak a víznek. A hűtő jól működik, a tűzhely már kevésbé. Két kézzel szedték belőle a vályogot, a gázrózsák eltömődtek. „Amikor átköltöztünk, kitisztítottam a tűzhelyet és főztem egy húslevest a fiamnak és a páromnak. Megfőztem, egy pillanatra örültem, aztán rájöttem, hogy nem tudom, melyik zsákba tettem a szedőkanalat. Ott álltam egy házban, ami nem az otthonom, azt sem tudom, kié. Főztem egy edényben, ami nem az enyém és még egy merőkanalam sincs.”  

A család az udvarból is próbálja menteni, ami még menthető: a viharvert leandereket elajándékozták oda, ahol még rendbe tudják hozni azokat. A portán csak a két kutya maradt, a fiú kecskéit eladták. „A jószágról gondoskodni kell, és mi most nem tudunk.” – mondja Béresné. Az épen maradt palákat felajánlották ismerősöknek, akiknél kisebb mértékben rongálódott a tető.

Az ingatlant el akarták adni, lett is volna rá vevő, de a vihar után, nem látnak esélyt az értékesesítésre. „Augusztusban jött volna haza Pestről egy fiatal pár, a CSOK-ot felhasználva 4 és fél millió forintért vitték volna. Néztem itt nem messze egy szép kis házacskát, 5 millióért adták volna, de most már tudom, hogy sose lesz az enyém. Most albérletet keresünk, de nem nagyon van. Itt Megyaszón szeretnénk maradni, mert a páromnak itt a munkahelye és itt vannak a rokonaink.”   

Béresné unokatestvére ismerősének üresen álló ingatlanába költözött át fiával és párjával. A több éve lakatlan házban fűtés nincs, ha esik az eső, akkor az ablaknál befolyik a víz. Az ajtó alatt még a száraz levelet is befújja a szél. A vizet szivattyúval vezetik be a fürdőbe. „Amikor beköltöztünk, szét kellett verni a fürdőszobát, mert elfagytak a csövek, és mikor ráengedtük a vizet, elázott mindenünk, amit megmentettünk a másik házból. Ott fentről áztunk el, itt lentről. Utána két napig a párom a fürdőszobát bontotta és szerelte. Szeptemberre muszáj fűthető helyre mennünk, mert ha bejön a hideg, itt nem maradhatunk. Kezdődik az iskola, és a fiamnak egy biztos pontra van szükséges, ahonnan reggel elindulhat, és ahova este hazatérhet.” 

A család azóta szinte nem is tudott pihenni. Mindenkit megviseltek események. „Eddig azt hittem, az ágyunk kényelmes, de mostanában azt érzem, nem tudok rajta aludni.” – mondja az anyuka. Nyugtatják egymást élettársával, és kitartanak amellett, hogy napközben, főképp a gyerek előtt nem gyengülnek el. „Este és éjszaka már nehéz. Sokszor arra ébredek, hogy ideges vagyok, járkálnom kell egy kicsit. Azután is hiába fekszem vissza, nem tudok aludni. Mondták, szedjek altatót, de nem akarok, mert arra rá lehet szokni. Fáradt vagyok. Ideges, és nem tud az embernek jó kedve lenni, mert nincs mire. De én még mindig próbálok bízni benne, hogy a Jóisten megsegít.”

Megyaszón június 21. óta nejlonsátor alatt élnek az emberek, de vannak, akik még megmaradt bútoraikért is alig mernek visszamenni házukba, mely a vihar után lakhatatlanná vált. Aznap délután két óra után jégeső és vihar pusztított Megyaszón, és a környező településeken. A tojás, esetenként teniszlabda nagyságú jég megrongálta a tetőket, ablakokat, redőnyöket tört be, leverte a termést.  

A vihar után négy családot ki kellett költöztetni az otthonából, mert a statikusok életveszélyessé nyilvánították a házaikat. Három család a rokonaikhoz költözött, míg a negyedik, egy üresen álló ingatlanban kapott átmenetileg szállást. „A házra hetes van írva, a kapura tizenhatos. Még az utca nevét sem nagyon jegyeztem meg, azt pedig egyáltalán nem tudom, kinek a házában élünk most.” – meséli Béresné Nagy Ágnes, akinek háza lakhatatlanná vált és unokatestvére ismerősének üresen álló ingatlanába költöztek át fiával és élettársával. „Azóta állandóan takarítok, mosom az elhozott szétázott ruháinkat, az udvaron szárítgatom a megmaradt szekrényeket. A katasztrófavédelem még azt sem akarta engedni, hogy a bútorokat kihozzuk, mert annyira veszélyesen megrogyott a ház.” 

A sárga kordonnal lezárt házba lépve halkan csak annyit mond: ez egy kétéves ajtó. „Csak ezt tudtuk kicserélni meg két ablakot, a többit később akartuk, ha újra összejön rá a pénz. A párommal ketten raktuk be. Mindig javítottunk, csinosítottunk valamit, ha tellett rá. Most mindent kezdhetünk a nulláról, de nincs miből. Biztosításunk nem volt, mert a fizetésünkből kétszer is meggondoltuk, hogy a gyereknek vettünk reggelit vagy biztosítást fizettünk.” A vihar idején Ágnes fia egyedül volt otthon, mikor szinte egyszerre szakadt le a mennyezet több szobában, azonnal lekapcsolta a villanyórát és hívta édesanyját, aki Miskolcon dolgozott. „Negyed háromkor hívott András, hogy anya baj van. Elkértem magam a munkából, és azonnal jöttem, de az út több mint két óra ide. Mikor hazaértem és megláttam, mi van itt, azt gondoltam, felakasztom magam. Nem értettem, mi történt: süt a nap és bokáig állok a jégben. Elmentem dolgozni, sütött a nap, hazajöttem, sütött a nap, a kettő között tönkre ment az életünk.” A konyhában, a nappaliban, és a hálószobában lyuk tátong a tetőn, a padlón a födémből lehullott sár, kukoricacsutkák, fadarabok, amik egykor a házat tartották össze.

„Ez tegnap óta esett le megint. Ahogy a katasztrófavédelem és a statikus mondta, megszívta magát vízzel a vályog és akkora súly nehezedik a gerendákra, hogy nem bírják. Ha kiszárad, akkor omlani fog, közben pedig repednek a falak. Összedől, mint az életünk.” – mondja az asszony. A házban nyirkos penész szag terjeng, a konvektorokon kívül már más nincs benne. A hűtőt, a gáz tűzhelyet, a tévét, egy szekrényt és egy ágyat tudtak megmenteni. A kertből a viharvert cserepes virágokat elajándékozták oda, ahol még rendbe tudják hozni azokat. A portán két kutya és egy macska maradt, a kisfiú két kecskéjét el kellett adniuk. „A jószágról gondoskodni kell. Elázott a takarmány, a saját termésünket elverte a jég, a másik házhoz nem tudtuk volna vinni őket, ezért eladtuk. Adtuk volna ingyen is, de az ismerősök így akartak nekünk segíteni.” A házon csak néhány pala maradt épen, ezeket a szomszédoknak adták, akik fel tudják használni a saját házukhoz, a fiú a szobája falát díszítő matricákat és épen maradt dolgait odaajándékozta a környékbeli gyerekeknek. „Amikor csak volt miből, mindig adtunk, akinek szüksége volt rá, és most nekünk hozzák a májkrém konzervet. Nagyon szégyellem magam.” Ágnes élettársa, Bozsek József az mondja, számukra mindegy lenne, milyen házba költöznének, de a gyermeknek szeretnének újra otthont adni. „Ha az utolsó perceimet is a munkára fogom fordítani, ha ott fogok összeesni, az sem érdekel, akkor is talpra fogunk állni a nulláról is. Addig meg tartjuk egymásban a lelket.” 

Bozsek József is, ahogy mindenki, azt mondja, szakemberre lenne a legnagyobb szükség, aki azt is meg tudja mondani, milyen alapanyagokat lehet és kell felhasználni az újjáépítéshez. Sokan, még Budapestről és távolabbi településekről is ajánlottak fel a polgármesternek használt cserepet, palát, építési anyagokat, ami valóban nagy segítség lehetne, ha el tudnák szállíttatni Megyaszóra. Hajdú Istvánné azt mondja, hálás a felajánlásokért, de nincs járművük a szállításhoz. „A pala ráadásul veszélyes anyag, amit speciális feltételekkel lehet csak szállítani. Ebben is segítségre szorulunk. De sok ház esetében nem lehet használt anyagokkal megoldani a problémát, új faszerkezetet kell ácsolni, megerősíteni a mostanit, amihez valódi szakemberek szükségesek. Ezen a környéken azonban nincsenek ilyenek. Szélhámosok viszont igen, akik a legkiszolgáltatottabb családokat is ki akarnák használni.”

A házak helyreállításához szükséges felmérés és tervezés már zajlik, a kivitelezés költségeit azonban sok család nem tudja előteremteni. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyűjtést hirdet a helyreállításra és a károsult családok megsegítésére.

A rászoruló embereket a 1350-es adományvonalon hívásonként 250 forinttal támogathatják, a nagyobb összegű felajánlásokat pedig a www.adomanyozz.hu oldalon keresztül fogadja a Szeretetszolgálat.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyszíni jelentését teljes egészében letöltheti innen.

A fényképre kattintva megtekintheti a helyszínen készült felvételeinket. 

Tiszta udvar, rendes ház feliratú tábla van az ablakban Hajdú Károlyné házán, az udvarban széttöredezett pala, a tetőn pedig fólia. „A törmelékkel együtt a pálinkát is kidobtuk.” – mutat a nyolcvanéves asszony az udvar végén álló vihartól megkopasztott szilvafára.

A hatvanas években költözött ebbe a házba, ahol ötvenhárom éves, halmozottan sérült fiával, Karcsival él. A fiú agyvérzéssel és oxigénhiánnyal született, néhány évig intézetben gondozták, de miután sorozatosan betegeskedett, szülei hazavitték, hogy maguk gondoskodjanak róla. „Nem egy nagy palota, de a fizetéseinkhez képest és egy beteg gyerekkel, szépen megvoltunk ebben a házban. Karcsika el sem akar menni, pedig a lányom felajánlotta, hogy egy ideig legyünk nála, de hát náluk is megverte a tetőt a jég, nekik is megvan a maguk baja.” – meséli Hajdúné. Mint mondja, soha nem tapasztaltak még ilyen vihart. Lavórral és vödrökkel indult a padlásra, de lassú mozgása miatt, látta, hogy nincs értelme, így a szobában próbálta megállítani a leömlő vizet. „Húzgáltuk Karcsika ágyát, hogy ne legyen vizes, mert ő csak azon tud aludni. Hoztam a vödröket, de aztán már csak álltam és sírtam.”

A plafonról leszakadt a vakolat, a víz elöntötte a szobákat: a szőnyegek tönkre mentek, a szekrényben eláztak a ruhák, csak a konyha és a fürdőszoba maradt épen. A falról és a plafonról pereg, mállik a száradó vakolat, sár és vályog. „A lányom és a fiú unokám segített eltakarítani, amit tudtunk, most be van fedve a tető, félig azzal a fóliával, amit mi vettünk, félig azzal, amit a katasztrófavédelem adott. De ha jön még egy eső, nem tudom, kibírja-e. Még csak halvány dunsztom sincs, hogy mi lesz.” A paplan és a párnák a verandán száradnak, a fóliával borított tető alatt a nyirkos szobákban pedig nyolcvan év vízben ázott emlékeit próbálja szárítani.

A mintegy 2700 lelkes település nagy többsége egyedülálló idős ember, kisebb százalékban több gyermekes család. A károsult családok közül 211 nem rendelkezik biztosítással. „Nekem van biztosításom, így sem tudom, mi lesz.” – mondja tanácstalanul egy idős asszony. „A kárfelmérés után kiderült, a helyreállítás költségének töredékét sem fedezi a biztosítás. A teljes tetőszerkezetet ki kell cserélnünk, újra kell fedni a házat. És akkor még csak a lakásról van szó, az ólakról, kamráról nem is beszélve. A téli tüzelőre spóroltunk, most azt fordítjuk a házra. Hogy télen mi lesz, azon most nem is gondolkodunk.” 

Egy másik asszony a kertjét siratja, mint mondja, minden odaveszett. „Olyan szép volt, élvezet volt benne dolgozni. Jó termésünk lett volna, de az uborkát leszaggatta, a hagymát kiforgatta a földből, a gyümölcsöket leverte a fáról, még az ágakat is letörte. Ijesztő volt, ahogy még a szomszéd házat sem lehetett látni, és az a pusztítás, amit hagyott maga után, borzalmas.” A határban a kukoricát, a napraforgót teljesen elverte a vihar, a földeken közel 100 %-os a kár.

A házak helyreállításához szükséges felmérés és tervezés már zajlik, a kivitelezés költségeit azonban sok család nem tudja előteremteni. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyűjtést hirdet a helyreállításra és a károsult családok megsegítésére.

A rászoruló embereket a 1350-es adományvonalon hívásonként 250 forinttal támogathatják, a nagyobb összegű felajánlásokat pedig a www.adomanyozz.hu oldalon keresztül fogadja a Szeretetszolgálat.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyszíni jelentését teljes egészében letöltheti innen.
 

A fényképre kattintva megtekintheti a helyszínen készült felvételeinket. 

„Nem kéne még felszedni a krumplit, de úgy elverte a vihar, hogy ebből már több, nagyobb úgysem lesz. A cukkinit, uborkát egy szemig elpusztította, a hagymából sem lesz semmi.” – ezzel fogad kapálás közben Bojtos Gézáné. A vert falú vályogházat 1957-ben építette az édesapja. Mint mondja, a födém nagy része annyira átázott és megrogyott, hogy ha magától nem esik le a következő napokban, akkor is le kell verni és új szerkezetet kell építeni.

Június 21-én délután két óra után jégeső és vihar pusztított Megyaszón, és a környező településeken. A tojás, esetenként teniszlabda nagyságú jég megrongálta a tetőket, ablakokat, redőnyöket tört be, leverte a termést. Megyaszón 767 lakóházából 537 sérült meg.

A házak nagy része az ötvenes években épült, a fal vályog, a tető pala. Az épületekben először a jég tett kárt, apróra törve a palát, illetve a gyenge cserepet. A tető nélkül maradt épületekre zúduló eső, majd az elolvadó jég azután olyan mértékben terhelte meg a födémeket, hogy több házban átázott és beszakadt a plafon, és vályoggal kevert sáros víz öntötte el a szobákat.

Az elázott mennyezeti lámpákat azóta sem meri használni, ezért csak zseblámpával világít otthonában Bojtosné. A tévét nem kapcsolja be, csak a hűtő megy, és a laptopot használja, utóbbit azért, hogy külföldön élő gyerekeivel tudja tartani a kapcsolatot. A házban fülledt a levegő a nejlonborítás miatt, hiába szellőztet, a ruhák és bútorok nehezen száradnak, a falból istálló szag árad. A konyhában rossz érzéssel tesz-vesz, nem érzi magát biztonságban, mivel itt esett le először a mennyezet egy darabja. „Pörköltet főztem, a fazékba tettem épp a hagymát, amikor kettőt dördült az ég, és már szakadt is a jég. Gyorsan lehúztam a redőnyt, hogy ne törje be az ablakot, és mire visszaértem a konyhába, egy nagydarab plafon ott volt benne a lábasban. Úgy ömlött be fentről a víz, mintha locsolóból jött volna. Újabb puffanás, és leszakadt az előszobában is a tető. Félelmetes volt.” Először egyedül hordta vödörrel a sarat és vizet, szőnyeggel együtt húzta ki a szobából a törmeléket, amíg bírta. Egy idő után a szomszéd házaspár érkezett segíteni, lapáttal, fazekakkal próbálták az iszapos vályogot kimerni a szobákból.

„A tetőfedést az öcsém csinálta a katasztrófavédőkkel, de a teljes cserét nem tudja megcsinálni. Megjelentek itt nálunk más településekről magukat tetőfedőknek mondó emberek, de olyan áron vállalnák a munkát, amit nem tudunk megfizetni. Egy kisebb helyreállítás is milliós nagyságrendű lenne, az én házam több mint két és fél millióra jönne ki az ő áraikon.” A vihar óta aludni sem tud nyugodtan, mert bár a statikusok biztonságosnak találták a házat, a fólia minden zörgésénél megriad. „Várom, mikor honnan fog leesni a következő darab plafon, vagy mikor kapja fel a szél az egészet. Nincs biztosításom, a gyerekeim valamennyivel támogatnak majd, de nem tudom, mikor és hogyan fogom tudni mindezt rendbe hozatni. Van, hogy azon kapom magam, hogy ülök, nézek magam elé, és csak azt kérdezem, hogyan tovább.” 

A házak helyreállításához szükséges felmérés és tervezés már zajlik, a kivitelezés költségeit azonban sok család nem tudja előteremteni. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyűjtést hirdet a helyreállításra és a károsult családok megsegítésére.

A rászoruló embereket a 1350-es adományvonalon hívásonként 250 forinttal támogathatják, a nagyobb összegű felajánlásokat pedig a www.adomanyozz.hu oldalon keresztül fogadja a Szeretetszolgálat.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyszíni jelentését teljes egészében letöltheti innen.

Megyaszón a házak nagy része az ötvenes években épült, a fal vályog, a tető pala. Az épületekben először a jég tett kárt, apróra törve a palát, illetve a gyenge cserepet. A tető nélkül maradt épületekre zúduló eső, majd az elolvadó jég azután olyan mértékben terhelte meg a födémeket, hogy több házban átázott és beszakadt a plafon, és vályoggal kevert sáros víz öntötte el a szobákat.     

Az elázott mennyezeti lámpákat azóta sem meri használni, ezért csak zseblámpával világít otthonában Bojtos Lászlóné. A tévét nem kapcsolja be, csak a hűtő megy, és a laptopot használja, utóbbit azért, hogy külföldön élő gyerekeivel tudja tartani a kapcsolatot. A házban fülledt a levegő a nejlonborítás miatt, hiába szellőztet, a ruhák és bútorok nehezen száradnak, a falból istálló szag árad. A konyhában rossz érzéssel tesz-vesz, nem érzi magát biztonságban, mivel itt esett le először a mennyezet egy darabja. „Pörköltet főztem, a fazékba tettem épp a hagymát, amikor kettőt dördült az ég, és már szakadt is a jég. Gyorsan lehúztam a redőnyt, hogy ne törje be az ablakot, és mire visszaértem a konyhába, egy nagydarab plafon ott volt benne a lábasban. Úgy ömlött be fentről a víz, mintha locsolóból jött volna. Újabb puffanás, és leszakadt az előszobában is a tető. Félelmetes volt.”

Először egyedül hordta vödörrel a sarat és vizet, a törmeléket a szőnyeggel együtt húzta ki a szobából. Egy idő után a szomszéd házaspár érkezett segíteni, lapáttal, fazekakkal próbálták az iszapos vályogot kimerni a szobákból.
 

„A tetőfedést az öcsém csinálta a katasztrófavédőkkel, de a teljes cserét nem tudja megcsinálni. Megjelentek itt nálunk más településekről magukat tetőfedőknek mondó emberek, de olyan áron vállalnák a munkát, amit nem tudunk megfizetni. Egy kisebb helyreállítás is milliós nagyságrendű lenne, az én házam több mint két és fél millióra jönne ki az ő áraikon.”

A vihar óta aludni sem tud nyugodtan Bojtosné, mert bár a statikusok biztonságosnak találták a házat, a fólia minden zörgésénél megriad. „Várom, mikor honnan fog leesni a következő darab plafon, vagy mikor kapja fel a szél az egészet.” „Nincs biztosításom, nem tudom, mikor és hogyan fogom tudni mindezt rendbe hozatni. Van, hogy azon kapom magam, hogy ülök, nézek magam elé, és csak azt kérdezem, hogyan tovább.” 
 

A vihart követően száznál is több önkéntes érkezett a környező falvakból, tűzoltók és a katasztrófavédelem emberei segítettek a házak lefóliázásában. Hajdú Istvánné polgármester azt mondja, öt napig tartott, míg minden házat be tudtak fedni, és ehhez 50 ezer négyzetméter fóliát használtak fel a katasztrófavédelem szakemberei és az önkéntesek.

A statikusok négy család otthonát nyilvánították lakhatatlanná. Az iskola tornatermét megnyitották ideiglenes szállásnak, de nem volt rá szükség, mindenkinek volt hova mennie. „Az önkormányzat nem tud másik lakást adni, saját ingatlanjainkban pedig nincs víz, villany”.

A vihar után négy családot ki kellett költöztetni az otthonából, mert a statikusok életveszélyessé nyilvánították a házaikat. Három család a rokonaikhoz költözött, míg a negyedik, egy üresen álló ingatlanban kapott átmenetileg szállást.

– A házra hetes van írva, a kapura tizenhatos, de még az utca nevét sem nagyon jegyeztem meg, azt pedig egyáltalán nem tudom, kinek a házában élünk most – mondja Béresné Nagy Ágnes, akinek háza lakhatatlanná vált és unokatestvére ismerősének üresen álló ingatlanába költöztek át fiával és élettársával. – Állandóan takarítok, mosom a szétázott ruháinkat, az udvaron szárítgatom a megmaradt szekrényeket. A katasztrófavédelem még azt sem akarta engedni, hogy a bútorokat kihozzuk, mert annyira veszélyesen megrogyott a ház.
 

A sárga kordonnal lezárt házba lépve halkan csak annyit mond: ez egy kétéves ajtó. „Csak ezt tudtuk kicserélni meg két ablakot, a többit később akartuk, ha újra összejön rá a pénz. A párommal ketten raktuk be. Mindig javítottunk, csinosítottunk valamit, ha tellett rá. Most mindent kezdhetünk a nulláról, de nincs miből. Biztosításunk nem volt”

A vihar idején Ágnes fia egyedül volt otthon, mikor szinte egyszerre szakadt le a mennyezet több szobában. A fiú lekapcsolta a villanyórát és hívta édesanyját, aki Miskolcon dolgozott. „Negyed háromkor hívott András, hogy anya baj van. Elkértem magam a munkából, és azonnal jöttem, de az út több mint két óra ide. Mikor hazaértem és megláttam, mi van itt, azt gondoltam, felakasztom magam. Nem értettem, mi történt: süt a nap és bokáig állok a jégben. Elmentem dolgozni, sütött a nap, hazajöttem, sütött a nap, a kettő között tönkre ment az életünk.”

A konyhában, a nappaliban, és a hálószobában lyuk tátong a tetőn, a padlón a födémből lehullott sár, kukoricacsutkák, fadarabok. Nem olyan rég még a födém részei voltak. „Ez tegnap óta esett le. Ahogy a statikus mondta, megszívta magát vízzel a vályog és akkora súly nehezedik a gerendákra, hogy nem bírják. Ha kiszárad, akkor omlani fog, közben pedig repednek a falak. Összedől, mint az életünk.”

A házban nyirkos penész szag terjeng, a konvektorokon kívül már más nincs benne. A hűtőt, a gáz tűzhelyet, a tévét, egy szekrényt és egy ágyat tudtak megmenteni. A kertből a viharvert cserepes virágokat elajándékozták oda, ahol még rendbe tudják hozni azokat. A portán két kutya és egy macska maradt, a kisfiú két kecskéjét eladták. „A jószágról gondoskodni kell. Elázott a takarmány, a saját termésünket elverte a jég, a másik házhoz nem tudtuk volna vinni őket, ezért eladtuk. Adtuk volna ingyen is, de az ismerősök így akartak nekünk segíteni.” 

A házon csak néhány pala maradt épen, ezeket a szomszédoknak adták, akik fel tudják használni a saját házukhoz, a fiú a szobája falát díszítő matricákat és épen maradt dolgait odaajándékozta a környékbeli gyerekeknek. „Amikor csak volt miből, mindig adtunk, akinek szüksége volt rá, és most nekünk hozzák a májkrém konzervet. Nagyon szégyellem magam.” Ágnes élettársa, Bozsek József az mondja, számukra mindegy lenne, milyen házba költöznének, de a gyermeknek szeretnének újra otthont adni. 

Megyaszó 2700 lelkes település, lakóinak nagy többsége egyedülálló idős ember, kisebb százalékban több gyermekes család. A károsult családok közül 211 nem rendelkezik biztosítással.

„Nekem van biztosításom, így sem tudom, mi lesz.” – mondja tanácstalanul egy idős asszony. „A kárfelmérés után kiderült, a helyreállítás költségének töredékét sem fedezi a biztosítás. A teljes tetőszerkezetet ki kell cserélnünk, újra kell fedni a házat. És akkor még csak a lakásról van szó, az ólakról, kamráról nem is beszélve. A téli tüzelőre spóroltunk, most azt fordítjuk a házra. Hogy télen mi lesz, azon most nem is gondolkodunk.”
 

Egy másik asszony a kertjét siratja, mint mondja, minden odaveszett. „Olyan szép volt, élvezet volt benne dolgozni. Jó termésünk lett volna, de az uborkát leszaggatta, a hagymát kiforgatta a földből, a gyümölcsöket leverte a fáról, még az ágakat is letörte. Ijesztő volt, ahogy még a szomszéd házat sem lehetett látni, és az a pusztítás, amit hagyott maga után, borzalmas.”

A határban a kukoricát, a napraforgót teljesen elverte a vihar, a földeken 100 %-os a kár. Szomorú látvány, de fontosabb a lakóépületeket biztonságossá tenni.

Tiszta udvar, rendes ház feliratú tábla van az ablakban Hajdú Károlyné házán, az udvarban széttöredezett pala, a tetőn pedig fólia. Az idős asszony évtizedek vízben ázott emlékeit próbálja szárítani. A hatvanas években költözött ebbe a házba, ahol halmozottan sérült fiával, felnőttkorban is kisfiúként élő Karcsival laknak. A fiú agyvérzéssel és oxigénhiánnyal született, néhány évig intézetben gondozták, de miután sorozatosan betegeskedett, szülei hazavitték, hogy maguk gondoskodjanak róla. „Nem egy nagy palota, de a fizetéseinkhez képest és egy beteg gyerekkel, szépen megvoltunk ebben a házban. Karcsika el sem akar menni, pedig a lányom felajánlotta, hogy egy ideig legyünk nála, de hát náluk is megverte a tetőt a jég, nekik is megvan a maguk baja.” – meséli Hajdúné. 

Mint mondja, ilyen vihart soha nem látott még. Lavórral és vödrökkel indult a padlásra, de látta, hogy nincs értelme, így a szobában próbálta megállítani a leömlő vizet. „Húzgáltuk Karcsika ágyát, hogy ne legyen vizes. Hoztam a vödröket, de aztán már csak álltam és sírtam.”

A plafonról leszakadt a vakolat, a víz elöntötte a szobákat: a szőnyegek tönkre mentek, a szekrényben eláztak a ruhák, csak a konyha és a fürdőszoba maradt épen. A falról és a plafonról pereg, mállik a száradó vakolat, sár és vályog. „A lányom és a fiú unokám segített eltakarítani, amit tudtunk, most be van fedve a tető, félig azzal a fóliával, amit mi vettünk, félig azzal, amit a katasztrófavédelem adott. De ha jön még egy eső, nem tudom, kibírja-e.”
 

A falubeliek szerint szakemberre lenne a legnagyobb szükség, aki azt is meg tudja mondani, milyen alapanyagokat lehet és kell felhasználni az újjáépítéshez. Sokan, még Budapestről és távolabbi településekről is ajánlottak fel a polgármesternek használt cserepet, palát, építési anyagokat, ami valóban nagy segítség lehetne, ha el tudnák szállíttatni Megyaszóra. Hajdú Istvánné azt mondja, hálás a felajánlásokért, de nincs járművük a szállításhoz. „A pala ráadásul veszélyes anyag, amit speciális feltételekkel lehet csak szállítani. De sok ház esetében nem lehet használt anyagokkal megoldani a problémát, új faszerkezetet kell ácsolni, megerősíteni a mostanit, amihez valódi szakemberek szükségesek. Ezen a környéken azonban nincsenek ilyenek. Szélhámosok viszont igen, akik a legkiszolgáltatottabb családokat is ki akarnák használni.”