Máltai napló

Az Erzsébetvárosi Nappali Melegedő fedél nélkül élő gondozottaival június közepén egynapos kirándulás keretében meglátogattuk a Gödöllői Királyi Kastélyt.

Gondozottjaink izgalmas várakozással néztek a kis kiruccanás elé, hiszen az ő életükben minden kis apróság, ami megtöri a napi rutinszerűen bejárt intézményi körútjukat, felér egy reményteljes fénysugárral. Végre egy nap, amikor nem kell sorban állni pár szelet zsíros kenyérért, nem szükséges tülekedni egy ingyenkonyha előtt, nem kell veszekedni társaikkal az ebédjegyért vagy meggyőzni a szociális munkást arról, hogy márpedig ő állt be először a sorba. Végre egy nap, amit úgy tölthetnek el, ahogy arra előző, boldogabb életükből emlékeznek. Persze nem mindenki van felkészülve az emlékezésre, és talán ennek is köszönhető, hogy néhányan nem jöttek, nem mertek eljönni a kirándulásra, de azért így is voltunk tucatnyian.

Reggel a melegedőben elfogyasztottuk az ébresztő kávét, majd elkészítettük a kirándulásra szánt szendvicseket. Kisétáltunk a közeli Keleti Pályaudvarra, ahonnan félórás vonatúttal értünk ki Gödöllőre. Húsz perc kényelmes sétával elértük a kastélyt, ahol előre egyeztetett időben vártak minket.

A gödöllői rezidencia a császári pár kedvelt kastélya volt, mivel itt nem kellett a szigorú bécsi etikett alapján viselkedniük, egy kicsit elengedhették magukat.  A kastélyt a rendszerváltás után gyönyörűen rendbe hozták, jelenleg a Versailles-i Kastély után a második legnagyobb barokk kastély Európában. A kastély vezetősége jelentős árengedményt adott számunkra a jegyárakból, így megengedhettük magunknak az idegenvezetői szolgáltatás igénybevételét. Vezetőnkkel végigjártuk az épület mind a 32 szobáját, és a felkészült szakember minden helyiségben mesélt a régiek életéről, szokásaikról, s mindezt olyan érdekesen előadva, hogy azon gondozottaink is, akik más esetekben fél órás odafigyelés után elmenekülnek végig érdeklődve hallgattak. Megérintették őket a régmúlt idők főúri kedvtelései, közösen képzeltük el, hogy ki, hogyan tudja elhelyezni magát egy ilyen óriási kastélyban. Végül abban maradtunk, hogy a főurak élete unalmas volt, és gyereknek sem lehetett jó lenni egy ilyen hatalmas kastély rideg falai közt.

A kastélyhoz tartozó, gyönyörűen gondozott kertet is bejártuk, időnként leülve egy padra vagy egy nagy fa árnyékába. Kisebb nehézségek után Horty Miklós kedvenc medencéjét is megtaláltuk, amibe annak idején lajtos kocsival hozták a tengervizet a kormányzó kényelmére, mostanra viszont benőtte a növényzet az omladozó falakat.

A kastély látogatása után besétáltunk a belvárosba és kiültünk egy cukrászda teraszára fagyizni. Sokaknak ez volt a nap fénypontja, hiszen a fagylalt luxuscikknek számít a hajléktalan emberek számára, és talán nem is annyira az ára miatt, hanem a már említett „emlékezés a régi életemre” érzés miatt. Teljesen legálisan kiülni egy teraszra, ahol az eladók nem néznek furcsa szemmel és ahonnan a biztonsági őr nem zavarja el őket – egy csepp a régi életből.