Kelemen-Nagy Annamária mozgássérültek és tanulásban akadályozottak segítésére szakosodott gyógypedagógus, 2024 márciusa óta a Máltai Szeretetszolgálat dunaújvárosi Játszóterének és támogató szolgálatának munkatársa. Fejlesztőként és idegi eredetű izomsorvadásos betegséggel élő emberként is tisztában van a mozgás jelentőségével. Amint neki, akinek progresszív betegsége van, úgy a gyerekeknek is a mozgáson múlnak a jövőbeli képességei. A fejlődés szabadságát és a kibontakozás lehetőségét, amit most Máltai munkatársként nyújt a gyerekeknek, ő maga is a Máltai Szeretetszolgálat segítségével nyerte vissza, több éves bezártság után.

Gondozottból csapattárs

Kelemen-Nagy Annamária tizenöt éves volt, amikor kiderült, hogy polineuropátiában érintett. Édesapja is ezzel a betegséggel élt, de akkor még nem tudták, hogy ez öröklődő kór. „A diagnózisom után apa rögtön elbeszélgetett velem, és később is sokszor. Mindig optimista ember volt, mégis jobban féltett engem, mint én magamat, én egy kemény fából faragott csaj vagyok” – mondja magáról a Máltai gyógypedagógus, de azt is hozzáteszi, hogy derűlátó természete, édesapja aktív életének példája, a családja támogatása ellenére is nehéz volt megbirkóznia azzal, hogy fokozatosan veszít a mozgási képességeiből. Kamaszévei még átlagosak voltak, a közösségi élet és a buli sem maradt ki belőlük, mégis komoly lelki vívódással jártak azok az egyre sokasodó helyzetek, amikor gondot okozott fellépnie egy magas villamosra, vagy stabilan megállnia a metróaluljáróban hömpölygő tömegben. Bár kerekesszékbe csak később, harmincas évei elején (akkor még nem tartósan) került, a polineuropátia alapvetően változtatta meg az életét.

A szakmájában, gyógypedagógusként kezdett dolgozni, később a bankszektorban helyezkedett el, de az erre a szférára jellemző fokozott stressz csak rontott az állapotán. Kilépett, és ez egybeesett azzal, hogy leszázalékolták – az elkeseredésnek azonban nem maradt hely az örömök mellett, ugyanis Kelemen-Nagy Annamária röviddel ezután férjhez ment. Szintén mozgássérült férjével Dunaújvárosba költözött. Néhány évig nem volt állandó munkája, de nem maradt tétlen: érzékenyítő foglalkozásokat tartott a város iskoláiban, és fiatalkorban „parkolópályára tett” tehetségét kibontakoztatva festeni kezdett, festményei révén jótékonysági akciót is szervezett beteg gyermekek javára. Aztán eljött az idő, amikor a mindig aktív, életerős nő a négy fal közé szorult.

Dunaújvárosi otthonuk egy magasföldszinti lakás, melynek bejárati ajtajához nyolc lépcsőfok vezet. Míg Kelemen-Nagy Annamária állapota stagnált, kerekesszékéből fölállva és kapaszkodva gond nélkül megtette ezt az „emelkedőt”, igaz, a pandémia és a kijárási korlátozások idején, illetve nagyobb bevásárlások intézéséhez már ekkor segítséget kellett kérnie a Máltai Szeretetszolgálat helyi támogató szolgálatától. Ám 2022-ben, mikor még a koronavírus borzalmai sem csengtek le, Kelemen-Nagy Annamária elkapott egy fertőzést, melyből nagyon nehezen gyógyult fel, és egy nap azt vette észre, hogy már a második lépcsőfokon szédül, képtelen tovább menni.

Nem maradt más választása, mint minden egyes lakásból be- és kilépéshez külső segítséget kérni. A máltai munkatársakra ebben is számíthatott, de a bezártság és az alkalmazkodás kényszere rátelepedett a mindennapjaira. Férjével a lépcső akadálymentesítése, egy korlátlift beépítése mellett döntöttek, ehhez azonban nem rendelkeztek a szükséges tízmillió forinttal. Alapítványt hoztak létre, adományok és a korlátliftet forgalmazó cég eszközfelajánlása által végül 2024 tavaszára akadálymentes lett a bejárat – és ezzel szinte egy időben, átvitt értelemben is kinyílt egy ajtó: a máltai támogató szolgálat akkori vezetője felvetette, hogy Kelemen-Nagy Annamária gyógypedagógusi tudása bizony elkelne a máltai csapatban. Kelemen-Nagy Annamária örömmel élt a lehetőséggel: „A Máltai Szeretetszolgálat nekem gondozottként azt a biztonságot jelentette, hogy van kihez fordulnom, és hogy akihez fordulok, tényleg foglalkozik azzal, amit megosztottam vele, tényleg keresi a megoldásokat. Mikor felvettek dolgozni, akkor sem azt nézték, milyen nehézségekkel jár, hogy idejöjjek, hanem valódi lehetőséget kaptam. Ezt nagyon becsülöm, mert fantasztikus bizalom. Máltaiként én is igyekszem mindenféle kiszolgáltatottságot észrevenni és segíteni, de mindig egyenrangú félként kezelni a másikat. A játszótérre betérőknél sem az életminőségüket nézem, hanem hogy egy a célunk: ugyanúgy a gyerekért dolgozunk, ő szülőként, én szakemberként. Jó szándékot és egyenrangúságot szeretnék közvetíteni: azt, hogy ha valaki kiszolgáltatott helyzetbe került is, nem ér kevesebbet, mint bárki más.”

A képre kattintva galéria nyílik: 

A bizalom alapvető fejlesztőeszköz

Tavaly március óta Kelemen-Nagy Annamária a Máltai Játszóházban hétfőnként és keddenként 1-3 éves gyerekeknek tart Totyogó Fejlesztőműhely foglalkozást, ami egy játékos, komplex (minden fejlődési területet érintő) fejlesztő program. Szerdán és csütörtökön sérült gyerekek egyéni fejlesztését végzi diagnózis és szakértői javaslat alapján, hetente egyszer baba-mama klubot, valamint Ügyesítő Fejlesztőműhely iskolásoknak címmel játékos részképesség-fejlesztő foglalkozást tart alsósoknak.

Samu, Olivér és Zalán, a cikkünk elején említett kisfiúk ott vannak, ahol „elhagytuk őket”: nyüzsögnek a játszószobában, közelebb-távolabb az anyukájuktól – ki kalandorlélek, ki bújósabb. Ma csak hárman vannak, hiányoznak „a lányok” – de velük is csak öten lennének, ez az a létszám, amellyel Kelemen-Nagy Annamária a leghatékonyabban tud személyre szabott figyelmet adni a kicsiknek.

Mondókákhoz társított mozdulatsorokból van a legtöbb: a fiúk, mint „kis rapperek” integetnek, nyújtózkodnak, kopognak, lépnek, tapsolnak, hajolnak a rímes szövegekre. Előfordul, hogy „Panni” nem tud maga bemutatni egy-egy gyakorlatot – guggolást, ugrást például –, de a gyerekek nem jönnek zavarba. A kerekesszék sem izgatja őket különösebben, az egyszerűen csak valami, ami Kelemen-Nagy Annamáriához tartozik, azt már nem kell „fölfedezni”. A sérültség nem akadályhalmazként, hanem természetes és mellékes körülményként jelenik meg, a másik embernek nem a hiányossága, hanem a személye és a szeretete a meghatározó. Ez a fajta légkör sokkal mélyebben hat, mint a „direkt” érzékenyítés.

Fújja a szél a fákat, Az én apám vízimolnár, Megy a hajó a Dunán… Mutogatnak, kormányoznak a kis kapitányok, kis műanyag karikákkal, amelyeket egyik lábukra húznak, aztán nagy üggyel-bajjal a másikra tesznek. Itt nincs olyan, hogy valami nem sikerül, mert a kitartó próbálkozás a legjobb megoldás. A gyerekek tágra nyílt szemekkel figyelnek, ha néha összeakad is egy kar vagy lábacska, nem adják fel. A mozgásos feladatok után ügyességi, kognitív (pl. figyelmet, gondolkodást) és egyensúlyfejlesztő gyakorlatok, illetve újabb izgalmas játékok kerülnek elő: forgatótölcsér, gördeszka, lépőkövek, tépőzárral összeilleszthető játékzöldségek (melyeket sokkal menőbb kézzel szétkapni, mint műanyag késsel szeletelni…) A nagyobb mozgásokat egyre kifinomultabbak követik: a szőnyegről az asztalhoz tér a csapat, hogy bemázolt pukkantós fóliával virágokat fessenek, így erősítve a szem-kéz koordinációt, az önkifejezést, a szép iránti érzéket – és még annyi mindent.

A Totyogón az adott életkorban kialakuló képességek kapnak megerősítést, fejlesztést, de szűrésre is kiválóan alkalmas terep: volt már rá példa, hogy Kelemen-Nagy Annamária egy kisfiút a pedagógiai szakszolgálathoz irányított, hogy időben megkaphassa a szükséges fejlesztést a megkésett beszédindulás miatt.

Elfogadni annyi, mint teljesnek látni egymást

Nemcsak a gyerekeknek, hanem családoknak is segítséget jelentenek a Máltai Játszótéren elérhető foglalkozások. Az anyukáknak például jó közösségi élmény és pihenőidő is a Totyogó – és az is fontos szempont, hogy nem kell a nehezen elérhető magánfejlesztésekért hét-tízezer forintot fizetniük. A gyógypedagógus ma már hiányszakma: egyre több az eltérő fejlődésmenetű kisgyermek, és a korai fejlődést célzottan támogató gyerekprogramokból sincs sok.

Schmidt-Geri Csillát, a fentebb említett gyerekek egyikének, Olivérnek édesanyját arról kérdezzük, neki mit jelent a foglalkozás. Ő örömforrásként éli meg, hogy a Totyogón tudatosabban rálát kisfia ügyesedésére, jobban észreveszi, mi mindenre képes már: „Egy éve járunk Totyogóra, és Olivér sokkal nyitottabbá vált mások iránt, jobban együttműködik más gyerekekkel, nem fél tőlük annyira. Feltűnően fejlődött a beszéde, a mozgása, és simán részt tud venni irányított tevékenységekben. És Panni személyiségének köszönhető az is, hogy nekünk, anyukáknak is jó idejönni: meleg, elfogadó légkört teremtett, ahol mi beszélgethetünk, tapasztalatot cserélhetünk és szakmai segítséget is kaphatunk.” Hozzáteszi, hogy sok torna- és játékötletet is hazavihetnek a Totyogókról – a páros lábbal ugrás készségének edzéséhez például azt a tippet kapták, hogy hagyják Olivért ugrálni a kanapén. Ez ugyan nem tipikus szülői engedmény – de bevált!

Kelemen-Nagy Annamáriának felszabadító érzés volt az is, hogy a szülők is a legnagyobb természetességgel fogadták őt, mikor elindította a foglalkozásokat – senki nem akadt fenn azon, hogy mozgássérültként tart mozgásfejlesztést. Mosolyogva idézi fel a kezdeti helyzeteket, amikor gyakoroltatás céljából kérte meg a gyerekeket, hogy „segítsenek” neki kipakolni különböző játékokat – és az anyukák szaladtak oda, mert azt hitték, hogy tényleg segítségre szorul… Mára a legtöbb családdal baráti kapcsolata alakult ki, Kelemen-Nagy Annamária nehéz szívvel „engedi el” a szeptemberben ovit kezdő kicsiket. 

Ahogy a gyerekek is nehezen engedik el „Pannit”. Mert a megerősítés (Ez az, Samukám! Ügyesen csináltad, Zalán!), a választási lehetőség (Nem ilyet szeretnél? Jó lesz a sárga?) és az együttműködés (Idehozod nekem azt a zsákot? Gyere, megfogom a kezed!) folyamatos és magától értetődő az órán. A gyerekek nem tudják, hogy minden pillanatban tanulnak és minden mozdulattal gyakorolnak: ezek a jótékony hatások önfeledt játék közben, közösségben érik őket. A „Pannival” való nyílt, közvetlen kapcsolatban pedig az elfogadást élhetik meg. Nem furcsának vagy hiányosnak, hanem teljesnek és szeretnivalónak érzékelik Annamáriát – ahogy a társaikat és önmagukat is. És hétről hétre együtt, egymáson láthatják, milyen erőssé válik valaki, ha minden nap megbirkózik a maga kihívásaival.