Kijevben nőttem fel. 2015-ben, amikor megkaptam az első útlevelemet, Pécsre jöttem kíváncsiságból, de az nem sült el valami jól. Tanulni szerettem volna, ám míg az ukrán rendszerben utolsóéves középiskolás voltam, itt csak kilencedik osztályba iratkozhattam volna be, amit nem akartam, ezért pár hét után hazamentem. Azért egy-két fontos magyar szó már akkor megragadt, ilyen a palacsinta, a kenyér, a jó napot kívánok.

Otthon étterem- és szállodabusinesst tanultam az egyetemen. A diploma után kis ideig egy moziban, majd egy illatszergyártó cégnél dolgoztam. Tizenkilenc évesen vállalkozni kezdtem, nyitottam egy Fenster Coffee (ablak) nevű kávézót, ami a koronavírus miatt bedőlt. Béreltem egy másik helyiséget, annak is „ablak”, Vikno Coffee lett a neve, de az ukrajnai pénzügyi válság miatt ezt is fel kellett adnom. Majd harmadszor is belevágtam, ez lett a Feel me Café. Három hónappal azután, hogy megnyitottunk, kitört a háború. Reméltem, hogy nem kell végleg bezárnom, de én most Pécsen vagyok, és ezernégyszáz kilométerről nem lehet vezetni egy vendéglátóhelyet. A nagybátyámék kipakolták az üzletet, a kávégépek apukámnál vannak a garázsban. Felvetettem, hogy ott kellene nyitni a következő kávézót, azt mondta, nem, köszöni szépen, nem kell újabb katasztrófa...

Van egy sárga MiniCooperem, olyan nekem, mint az igazi otthon: egyszerre érzem, hogy úton vagyok, hogy biztonságban vagyok, és bármikor mehetek, ha kell. Otthon minis találkozókra jártam, a társaságban sokat beszélgettünk arról, vajon lesz-e háború. Én elképzelhetetlennek tartottam. Február 23-án is összejöttünk a minisekkel. Az egyik barátunknak február 24-én van a születésnapja, azt terveztük, előző este találkozunk, éjfélkor felköszöntjük, aztán kocsikázunk egyet az üres utakon. Így is tettünk. A buli után kettőkor indultam haza. Másnap munkanap volt, így csak pár órát aludtam. Hajnalban petárdaszerű hangokra ébredtem. Levittem sétálni a kutyát, és láttam, hogy rengeteg ember szaladgál vizesballonokkal. Egyiküket megkérdeztem: mi történt? Azt felelte, semmi, csak vízért megy. Furcsa volt. A telefonomon olvastam, hogy háború van. Megdöbbentem, hihetetlen volt az egész. Felhívtam a szüleimet, visszamentem a volt férjemhez a lakásba, tudtam, hogy azonnal indulni kell. A kávézóban dolgozóknak átutaltam a fizetésüket – ilyenkor mindenkinek szüksége van a pénzre. Volt egy nyulam, ő ketrecestől nem fért volna az autóba, így átvittem a városban maradó rokonokhoz. Michát, a kis yorkie-mat semmiért sem hagytam volna otthon. A volt férjem húga és az anyai nagymamám is velünk jött. Anyukám és az öcsém, Daniil már régebb óta Munkácson éltek. Édesapám Kijevben maradt, nem akarta elhagyni az otthonát.

Beültünk a Mini Cooperbe, minél előbb távol akartam kerülni Kijevtől. Úgy gondoltam, hogy a közvetlenül nyugatra vezető nagy utak már biztosan bedugultak, így mi a belorusz határ felé indultunk. Jó tipp volt, mert mikor a kolléganőmék még Kijev vonzáskörzetében araszoltak, mi már 250 kilométert tettünk meg. Egyre több tank, katonai konvoj jött szembe. Egyre rosszabb híreket olvastunk.

Nyolcszázötven kilométert, több mint húsz órát vezettem egyhuzamban. Szerencse, hogy az esti minis találkozóra teletankoltam az autót. Korosztenynél fordultunk délnek, Ternopilen, Sztrijen át végül Munkácsra érkeztünk meg, ott aludtunk anyukámnál. Aztán a volt férjemmel és a húgával szétváltunk, mi Beregszászba mentünk, s onnan a nagymamámmal, anyukámmal, az öcsémmel és a kutyámmal jöttem át a magyar határon március 3-án. Meg sem álltunk Pécsig.

Öt napig Orfűn, majd néhány hónapig Szemelyen, befogadó családok házában éltünk, de anyukámék a kutyámmal szeptemberben visszatértek Kárpátaljára. Mindenképp tanulni akartam, minél gyorsabban elsajátítani a magyar nyelvet, hogy jobb életem lehessen, hogy egyáltalán élet legyen az itteni. Azokon az ukrán társaimon, akik gyárakban helyezkedtek el, azt látom, hogy semmi idejük nincs élni. Volt anyagi tartalékom, nem kellett kérnem a szüleimtől. Úgy veszem észre, itt ez kicsit másként van, nálunk Ukrajnában húszévesen már lehet kft-t csinálni, kávézót nyitni, külön élni a szülőktől. Magyarországon a huszonhárom éves még gyereknek számít.

Az első három hónapban magamtól tanultam magyarul, májusban Pécsre költöztem albérletbe. Júniusra már tudtam annyit, hogy fölvettek pultosnak a Mischler Cukrászdába. Fél évig dolgoztam itt, a vendégekkel való kommunikáció sokat jelentett a nyelvtanulásban. Decemberben felmondtam, mert pihenésre volt szükségem, és mert már sokkal jobban érdekelt a tolmácsolás, az emberek segítése.
Szeptemberben beiratkoztam a pécsi egyetemen egy külföldieknek indított kezdő magyar nyelvtanfolyamra. Akkorra az alapszintű kurzust már könnyűnek éreztem, viszont közben elleshettem a tanítás módszereit. Ahogy egyre jobban beszéltem, egyre többet is segítettem más itt lévő ukránoknak, fordítottam nekik, orvoshoz, hivatalba, boltba kísértem őket. A telefonszámom közkézen forog, éjjel-nappal kereshetnek. A Máltai Szeretetszolgálattól az integrációs programban nem csak anyagi segítséget kapok, hanem lehetőségeket, és nekem szükségem van arra is, hogy én adjak. A máltai központban is szívesen tolmácsolok. Koska Évával, a program vezetőjével beszéltünk róla, hogy a nagykamaszoknak programokat kellene szervezni, hogy legyenek közösségben, ne forduljanak magukba. Elindítottam a filmklubot, amit kéthetente péntekenként tartunk, és a keddi főzést, ahol hagyományos ukrán ételeket készítünk.

Egy ideje magyar nyelvórákat tartok a szintén a máltai programban részt vevő ukrán társaimnak. Én az egyetemi nyelvkurzus második szintjén járok, nekik az első szintet tanítom. Három csoportban, korosztályonként foglalkozom velük. A déli órára a legidősebbek érkeznek, ötven-hatvanéves asszonyok. Egyikük sem tud idegen nyelvet, emiatt sok akadályba ütköznek, és az olvasás is nehezen megy nekik, de amit nálam megtanulnak, az legalább már több a semminél, egy bevásárláshoz például jól jön. Az alapokat vesszük át, egyszerű kifejezéseket, mint a napok, hónapok, számok, köszönések, kérdések; gyakoroljuk a bemutatkozást és más rövid párbeszédeket. Jólesik tanítani, jólesik segíteni. Előbb-utóbb megint állást kell keresnem, mert a pénz csak kell, de remélem, idővel valamilyen fordítással kapcsolatos munkám lehet.

Az első hetekben követtem a háborúról szóló tudósításokat, posztokat, de annyira kikészültem tőlük, hogy nem ettem, nem aludtam rendesen. Arra gondoltam, ha én itt pánikolok, attól otthon nem halnak meg kevesebben. Ott kell megpróbálnom tenni valamit, ahol éppen vagyok. Én pedig most itt vagyok, itt, Pécsen tudok segíteni bárkinek is. Nem csak a Máltában önkénteskedem: szerdánként a pécsi Szent Egyed közösséggel a hajléktalanokhoz járok, a Vöröskeresztnél szintén fordításban, néha pakolásban segítek. Október közepén Kijevet ismét rakétacsapások érték, ekkor sok olyan ukrán is elmenekült, aki addig nem akart, köztük Dása, egy tizenhét éves lány is. Ő azelőtt nálam dolgozott az otthoni kávézóban. Mondtam neki, ha idejön, segítek mindenben. Jött is. Én lettem a hivatalos gyámja, itt lakik velem Pécsen az albérletben, igaz, a vizsgái miatt hazautazott Ukrajnába.

Sokan vagyunk kényszerből más országban, de végső soron mindenki haza akar menni, saját szabályok között, saját nyelven élni. Egy itteni barátnőm mondott erre egy jó magyar idézetet, „itt születtem, itt is meghalok”, valahogy így hangzott. Mi, ukránok sem gondoljuk másként.

Hogy mit csinálok a szabadidőmben? Ha nem hívnak valahova, akkor általában tanulok, olvasok, készülök az óráimra. És persze találkozóra megyek. Pécsen is van MiniCooper klub.