A nevem Nastja, 32 éves vagyok, három gyermekes édesanya. Táncművész, ahogy a férjem, Andrii is az, Dnyipro legnagyobb színházában, az opera tánckarában dolgoztunk mindketten. Magyarországon kevesen tudják, ez egy hatalmas város, Kijevtől délkeletre, olyan nagy, hogy a külvárosi lakásunkból naponta két-három órát is utaztunk munkahelyünkre.

Amikor kitört a háború, azt reméltük, hamarabb vége lesz, minthogy elérne minket. De azután már a saját fülünkkel hallottuk a fegyverek ropogását és a bombák robbanását. Azon nem gondolkodtunk sokat, merre induljunk: Andrii édesanyja egy ideje Magyarországon dolgozik. A gyerekeket nem akartam megijeszteni, csak annyit mondtam nekik, a nagyihoz megyünk nyaralni, de apuska nem jön most velünk.

Akkor még reméltük, hogy gyorsan véget érnek a harcok, és édesapámat sem akartuk magára hagyni, ezért Andrii otthon maradt. Kimentünk a gyerekekkel a pályaudvarra, de nem fértünk fel a vonatra. Nézni is pokoli volt, ahogy letaposták egymást az emberek, hogy bepréselődjenek a vagonokba, szinte megfulladtak, annyian voltak. Andrii édesapja a vasúton dolgozik, így megtudtuk, indul egy vonat a vasutasok családtagjaival, amire felszállhatunk. Két napig jöttünk és március 10-én megérkeztünk Záhonyba. Anyósom várt az állomáson, elhozott Miskolcra.

Két hétig magam voltam a gyerekekkel egy kollégiumi szobában. Nem bántuk, milyen az ágy vagy a berendezés, csak az számított, hogy biztonságban vagyunk. Közben a front egyre közelebb került az otthonunkhoz, édesapám elküldte Andrii-t, hogy legyünk együtt. Két héttel utánunk indult és majdnem egy hétig utazott. Nem fért fel a Magyarországra tartó vonatra, Lengyelország felé kellett kerülnie.

Akkor én már kapcsolatban voltam a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival, Fülöp Mónikával, Brindza-Pető Katalinnal, Tóth-Simon Károllyal, Pápai Gergővel és a tolmácsukkal, Nemes Viktóriával. Ők átköltöztettek minket a kollégiumból az Unipark társasházba, egy szép kis lakásba. Több hozzánk hasonló családot helyeztek el ott, és nekik is volt egy irodájuk. Sok család fordult meg a házban, a legtöbben továbbmentek Németországba, Lengyelország, Csehországba, ahol rokonaik, ismerőseik élnek, vagy Oroszországba, ahol sok ukrán kapott munkát. De mi nem akartunk és nem is tudtunk volna hova menni.

Egy hely volt, ahova mehettünk: a máltai iroda. Foglalkoztak a gyerekekkel, elvitték őket a máltai játszótérre, mentek várost nézni és kirándulni. Közben pedig nekem mindenben segítettek, együtt próbáltuk kitalálni, mi legyen. Amíg nem jött Viktória, fordító applikációt használtunk, aztán egy tanárnő segített a kommunikációban, de volt olyan tolmács is, akinek csak hangját ismertem. Hetente kétszer bevásároltak azoknak, akiknek akkor még nem volt keresetük, ha valaki beteg lett, mentek vele az orvoshoz. Eleinte akkor jöttek, ha valaki hívta őket, pár nap múlva pedig már reggeltől délutánig ott voltak, de este is bármikor üzenhettünk nekik. Segítettek a papírokkal, elkísértek az önkormányzathoz, a bankba, volt, hogy a boltba is. Minden barátunkat otthon kellett hagynunk, az egész életünkből annyi maradt, amennyit bepakoltuk a táskába, itt csak rájuk számíthatunk. Ezt a többi család is érzi. Húsvétkor mindenki vitt kóstolót ukrán ételekből az irodába, de hívták már a máltaiakat születésnapra és évfordulóra is.

Sok helyről érkeztünk, vannak itt Harkivból, Kijevből, Nyikolajevből. Legtöbbjüknek már nincs hova visszamenni… Aláírtuk a papírt, hogy részt veszünk a máltai integrációs programban. Segítettek a gyerekeknek iskolát és óvodát találni, együtt kerestünk lakásokat. Egy család Kazincbarcikára, kettő Tiszaújvárosba költözött. A miskolci lakásokat közösen újítottuk fel, segítettünk festeni, tapétázni, takarítani.

Ahogy mondtam is, Andrii és én táncművészek vagyunk. Én később kezdtem, először műkorcsolyáztam, de ő ötéves kora óta balettozik. Itt Magyarországon minden munkát elvállalt volna, de benne is megvolt a kétely, ha elmegy a gyártósorra dolgozni, vajon alkalmas lesz-e ő arra a feladatra? Lehetetlennek tűnt, hogy a táncot, amire egész életében készült, amiben igazán értékes munkát végezhetne, itt is tudná folytatni. Úgyhogy csak imádkoztunk és imádkoztunk. Hálásak vagyunk Károlynak és Gergőnek, mert megmozgattak minden követ, és április elején Kozma Attila, a Miskolci Nemzeti Színház balettkarának vezetője fogadta Andrii-t, és gondolkodás nélkül felvette.  Akkor meg attól féltünk, hogy mi lesz ott, hiszen nem beszéli a nyelvet és az ukrán kulturális környezet nagyon más. De utólag már tudjuk, hogy emiatt sem kellett volna aggódnunk. Nagyon kedvesen áll hozzá a társulat, azonnal befogadták. Nemcsak a táncosok, a kórus és a műszak segíti őt, például vannak kárpátaljai kollégái, akik fordítanak neki. Otthon klasszikus balettet táncoltunk, itt modernebb stílusban kell dolgozni, de a férjem keményen gyakorol, ezzel együtt a nyelveket, az angolt és a magyart is tanulja.

Van egy ortodox templom a városban, ahova elmehetünk, ha imádkozni vagy beszélgetni szeretnénk. Nagyon sokan járnak ide, még Tiszaújvárosból is jönnek a szent liturgiára. Vasárnaponként közösen főzünk, csütörtökönként pedig családi napot tartunk. Vannak foglalkozások a gyerekeknek, magyar nyelvtanítás, Vihula Mihajko ukrán származású gitárművész zenél a gyerekekkel. Ilyenkor eljönnek a máltaiak is, és minden információt megosztanak, és olyanoknak is tudnak segíteni, akik nincsenek a programjukban. Ha élelem vagy ruha kell, hoznak, ha bárki elakadt egy hivatalos ügyben, utána járnak. Mióta megérkeztünk, minden lépésünket kíséri a Máltai Szeretetszolgálat, néha szó szerint fogták a kezünket, és úgy éreztük, ami bizalmat, szeretetet, hitet kapunk tőlük, tovább kell adnunk.

A legkisebb lányunk, Dása, még csak egyéves, a nagyobbik, Mása, hároméves, ők még nem igazán értik, mi történik, de a fiunk, Misa már tízéves, ő pontosan tudja, miért vagyunk itt, nagyon átéli a helyzetet és egyre inkább honvágya van… Nyár elején kitaláltam, hogy annak a sok gyereknek, akik az enyémekhez hasonlóan hirtelen elvesztették a barátaikat és az új közegben még keresik a helyüket, elkezdek tánc- és tornafoglalkozásokat tartani. Annyira tetszett nekik, hogy szerveztünk egy háromnapos tánctábort, és azóta is minden családi napon megmozgatjuk őket. Nekünk is jót tesz, közösségben könnyebb feldolgozni egy-egy otthonról érkező szörnyű hírt. Emellett ismét közönség előtt táncolhatok Andrii-jel. Amikor megérkezett, gyakran kimentünk az udvarra csak úgy, magunknak táncolni. Így próbáltuk feldolgozni, amit szavakkal nem tudtunk elmondani még egymásnak sem.

Andrii néha felriad, és nem tudja, hol van. Máskor én érzem úgy, hogy még mindig március 10. van, a zsúfolt vonatban ülök, csak robogunk a kilátástalanságba és rettegek. Aztán körbe nézünk és rájövünk: biztonságban vagyunk. Magyarországon vagyunk, Miskolcon, ahol mindenki mosolyog ránk.

A kattintásra megnyíló galériában egy nyári családi nap képeit láthatják