Melyek a háborúval járó láthatatlan veszteségek?

Onnan indulnék, hogy mit is jelent az, hogy veszteség. Veszteségként élünk meg minden olyan fordulatot, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatja az életünket. Egy háború önmagában azzal, hogy kitör, végleg megváltoztatja minden érintett ember életét, nem csak a háborúzó felekét. Azokét is, akiket szíven ütöttek a látottak-hallottak, akiknek megmozdult a lelkiismerete, akik elgondolkodtak a saját szerepük kapcsán, akár döntést hoztak: hogyan vegyenek részt a segítségnyújtásban, mit tehetnek a menekültekért, mi a dolguk, felelősségük ebben a helyzetben. A háború előtt egyáltalán nem gondolkoztunk ilyesmin. A menekülők nem csak a hazájukat, az egzisztenciájukat, legrosszabb esetben az életüket veszítik el, hanem a legfontosabb szeretetkapcsolataikat is: családok szakadnak szét menekülés közben. A veszteségek nagyon sokfélék, és a háború egy olyan krízis, amelyben ezek halmozódnak: egyetlen helyzetben veszítünk el szeretetkapcsolatot, hazát, egzisztenciát, bizalmat, biztonságérzetet, kényelmet – ilyen esetben nagyon nehéz a továbblépés, és óriási szükség van a segítségre.

A közvetlen életveszély elől menekülők sorsát látva meg meri-e élni a saját fájdalmát az, aki „hétköznapibb” dolgokat gyászol, mondjuk a munkáját vagy a kisállatát veszítette el?

Nem csak a háború, de a környezetünkben látott más veszteségek mentén is gondolhatjuk azt, hogy a mi fájdalmunk azokhoz képest nem érdemel akkora figyelmet. Ilyenkor a gyászunk legitim elismerése és megélése kimarad, eltitkoljuk az érzéseinket, hiszen az adott társadalmi szituáció nem engedi, hogy gyászként éljük meg azokat. Vannak veszteségélmények, amelyeket eleve nehezen osztunk meg, a kisállat elvesztése egy tipikus példa erre: nehezen fogadja el a környezet, hogy a házikedvenceinktől is fájdalmas elszakadni. Általános tévedés összehasonlítani a veszteségeinket, ugyanis minden egyes ember minden egyes gyásza egyedi, ugyanis minden ember és minden kapcsolat is egyedi. Mindannyian másképp gyászolunk, épp emiatt a gyászfolyamataink nem összehasonlíthatóak. Azok a jórészt feldolgozatlanul hagyott veszteségélmények, amelyek a születésünktől kezdve érnek minket, kihatnak egymásra, sőt a jelenbeli érzelmi reakcióinkra is. Egy régi fájdalmas veszteség, amivel nem békéltem meg, azt is meghatározhatja, hogy most milyen érzelmi reakciót adok például a szomszédos országban kitört háborúra. Tehát amikor lekicsinyeljük a saját érzéseinket, azokat nem ismerjük el, nem éljük meg, hanem elfojtjuk, akkor az érzelmi kommunikációnak ez a súlyos hiánya feldolgozatlansághoz vezethet. A feldolgozatlanság pedig a későbbi veszteségélményeinket súlyosbítja.

Hogyan segíthetünk akár magunknak, akár egymásnak elhordozni a különféle veszteségeinket?

A gyász feldolgozásának alapja az őszinte érzelmi kommunikáció. Ez azzal kezdődik, hogy őszintén megélem, kifejezem az érzéseimet. Ha a boldogság az élet színe, akkor a gyász a fonákja. Tehát ha a boldogságot megélem úgy, hogy mosolygok, jól érzem magam, hogy megosztom az örömömet másokkal, akkor a gyászt pont ugyanígy kell elképzelni, csak fordított előjellel. A gyászban nem nevetek, hanem sírok, kiabálok, nem a derűs, hanem a fájdalmas érzéseimet osztom meg: a csalódottságot, a cserbenhagyottságot, a bizalomvesztést, az önbecsülés, a biztonságérzet megingását, a félelmet. Nagyon sok mindent veszítünk egyetlen gyászesemény során. A gyászoló hozzátartozója, a környezet azzal segíthet, ha nyitott szívvel meghallgatja a gyászolót. A gyász összetett érzések halmaza, a fájdalommal egyidejűleg sok más dolgot is érzünk. Mivel ez egy intenzív érzelmi állapot, a gyászoló érzelmi közösségre vágyik. Ezért nem működik az, ha tanácsokkal próbáljuk vigasztalni vagy intellektuális magyarázatokat adunk a helyzetére. Az olyan mondatok, hogy „fiatal vagy még, biztos lesz másik férjed/állásod/gyereked” csak olajat öntenek a tűzre: rosszul esnek a gyászolónak, mert azt éli meg, hogy az ő érzései nem fontosak – így egy idő után titkolni kezdi őket. Tehát a legtöbb, amit egy gyászolóért megtehetünk, az az, hogy nyitott szívvel meghallgatjuk, illetve hogy olyan segítséget keresünk és ajánlunk neki, amely már Magyarországon is rendelkezésre áll. A Gyászfeldolgozás Módszer specialistái végigkísérik és különböző módszerekkel segítik a gyászolót a nehéz érzések feldolgozásában.

Mit jelent az, hogy egy veszteség feldolgozott?

Hogy egy veszteség feldolgozott, azt az mutatja meg leginkább, hogy úgy tudunk rágondolni az elveszített személyre vagy dologra, hogy ahhoz nem tapad bűntudat, lelkiismeret-furdalás. A feldolgozatlanság egyik árulkodó jele, hogy az emlékezés fájdalmas, rossz érzéssel, illetve a jövő miatti aggodalommal jár. A feldolgozatlan gyászt hordozó ember a múltban él. Kiszakad a jelenből, folyamatosan arra gondol, mit kellett volna másképp tennie, mi lett volna, ha más történik, mi lett volna, ha elmondhatott volna még valamit, ha elmehettek volna korábban orvoshoz, ha elmenekül, ha nem menekül el. A feldolgozás a jelenbe való visszatérést, a megnyugvást, megbékélést jelenti – de nem csak egyfajta beletörődő együttélést a fájdalommal. A feldolgozás annál több, hiszen ott már nincs se fájdalom, se bűntudat.

A gyászmunka kifejezés azt sugallja, hogy a gyászoló aktív részese a gyógyulásának. Ebben a nehéz folyamatban kíséri őt a gyászfeldolgozás-specialista. Miben és hogyan segít a szakember?

A Gyászfeldolgozás Módszer egy cselekvésprogram, amely Amerikából ered; több évtizede alkalmazzák. Röviden összefoglalva, a specialista úgy kísér és támogat, hogy megismerteti a gyászolóval a gyász valódi természetét, tehát hogy mi jellemzi a gyászt és mi nem, mi az, ami valóban segít, és mi az, ami nem. Nagyon ártalmas például, ha gyászolóként csak az időre várunk. Közben hallgatjuk a különböző tanácsokat a környezetünktől, amelyek igazából nem segítenek, hiszen az érzelmek helyett az értelemre próbálnak hatni. Ebbe a gyászoló egy idő után belefárad, és úgy dönt, inkább nem beszél a gyászáról. Majd olyan póteszközökhöz nyúl, amelyek átmenetileg felszabadítják az energiáit, de valódi megbékélés ezekből sem fakad: elkezd például jó sokat dolgozni, a munkába menekül. Amikor pedig megtapasztalja, hogy ettől sem lett jobb, akkor újra elkezd az időre várni. Sajnos elterjedt az a tévhit is, hogy a gyásznak lineáris szakaszai vannak, és ha ezeket valaki „végigjárja”, akkor végül meggyógyul a gyászból. Ám a gyász sokkal összetettebb folyamat, semminthogy egyértelmű, kötött sorrendű fázisokra lehetne osztani. A kulturális hagyományaink többsége is kiüresedett, így azok sem segítenek. A gyászév fogalma is csak puszta időkeretet jelöl, mert kikoptak belőle a gyász feldolgozását valóban segítő közösségi rítusok, a szó viszont még él a köztudatban. Sok gyászoló a gyászév letelte után megijed, hogy „de hát még mindig ugyanazt érzi”, és megreked. A Gyászfeldolgozás Módszer specialistái például ezeket a tévhiteket tisztázzák, majd abban segítenek, hogy a gyászoló feltérképezze a saját lelkében a feldolgozatlanul maradt veszteségeket, majd egy kapcsolatukon keresztül megmutatják, milyen módon lehet feldolgozni a veszteségeket. Ezt az eszközt, ezt a módszert az érintett aztán egész életében tudja majd önállóan is használni – hogy később már ne maradjanak feldolgozatlanul a veszteségei.