Az ünnepi szentmisében Szabadhegÿ Kristóf, az Magyar Máltai Lovagok Szövetségének elnöke a rend tagjaivá avatta Vágvölgyi Ritát, Schaller-Baross Ernőt, Gidófalvy Elemért, Major Balázst, Kollár Imrét, Beöthy Csanádot, Kolossváry Endrét, Batthyány Benedeket, Cserey Györgyöt, továbbá a rend káplánjává Martos Levente Balázst, a Központi Papnevelő Intézet (KPI) rektorát és Tóth Tamást, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárát.


Szentbeszédében Cserháti püspök kiemelte: A keresztény jótékonykodás a szeretet megvalósításának konkrét formája, ami sohasem hiányozhat Krisztus Egyházából; egyben lehetőség arra is, hogy köszönetet mondjunk Istennek a Tőle kapott jótéteményekért. Az Eucharisztia mindig hálaadást jelent. Valójában csak akkor ünnepeljük igazán az Eucharisztiát, ha képesek vagyunk javainkat is megosztani rászoruló embertársainkkal.

A szentbeszédet követően került sor a rend új tagjainak avatására, melynek keretében Cserháti Ferenc megáldotta a templomi öltözeteket és a rendi jelvényeket. A rend új tagjainak beiktatását Szabadhegÿ Kristóf, az MMLSZ elnöke vezette.

Keresztelő Szent János ünnepén a Szuverén Máltai Lovagrend nagyispotályosa, Dominique de La Rochefoucauld-Montbel üzenetet küldött a világ minden máltai rendtagnak és önkéntesnek címezve. A nagyispotályos kiemelte: tudja, hogy a rend világszerte hatalmas erőfeszítésekkel alkalmazkodott az új igényekhez. „Tudom, hogy nem mindig könnyű, tudom, hogy erő és akarat kell hozzá, és hogy fizikailag és lelkileg is nagy kihívás volt szembenézni ezzel a járvánnyal; de vigasztaljon minket a Példabeszédek 13:4-ik verse, amely így tanít: >>Vágyakozik a lustának lelke, de hiába; a szorgalmasnak pedig beteljesül a vágya.<< Folytassuk munkánkat reménnyel, Krisztus reményével, a reménnyel, amely abból fakad, hogy látjuk a fényt az alagút végén.” A nagyispotályos levele teljes egészsében elolvasható ide kattintva. 
 

Az új tagok avatásáról készült képeket az alábbi fotóra kattintva megtakintheti. Fotóriporter: Császár Szabolcs

 

 

Cserháti Ferenc püspök szentbeszéde teljes terjedelmében:


Ma máltai közösségi szentmisére gyűltünk össze. Jelölteket avatunk. Rendünk célkitűzéseinek megvalósításában szorgoskodunk: a keresztény hit védelmében, és rendi alapítónkkal szólva, „a mi uraink”, a szegények szolgálatában. Így nagyon is kapóra jön számomra a mai szentmisében Szent Pál apostol buzdítása a szentleckében: „Ti mindenben kitűntök: a hitben, a szóban, a tudásban, minden buzgólkodásban (...), tűnjetek ki tehát a jótékonykodásban is” (2 Kor 8, 7).
Úgy látszik, hogy a keresztény jótékonykodás már kezdettől fogva az Egyház szerves tartozékát, alkotóelemét képezte.
Az is lehetséges, hogy már az apostolok első zsinata is foglalkozott vele, és már 49 táján döntés született az Egyház jótékonykodási kötelezettségéről, bár köztudottan ennek a jeruzsálemi zsinatnak egészen más volt a központi témája: vajon a keresztség mellett a körülmetélés is okvetlenül szükséges-e a pogányoknak az üdvösséghez. Ez a központi zsinati téma azonban egyáltalán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az apostolok más fontos kérdéseket is megtárgyaltak. Az erre vonatkozó zsinati határozat részleteiről vajmi keveset tudunk, de az bizonyosnak látszik, hogy Pál apostol rögtön, a jeruzsálemi zsinat után arra vállalkozott, hogy az általa alapított pogányokból lett egyházközségekben gyűjtéseket szervez a jeruzsálemi zsidókból alakult ősegyház szegényeinek megsegítésére, és nagy odaadással igyekezett eleget tenni a keresztény jótékonykodás kötelezettségének, hiszen már a Galatákhoz írt levelében megfogalmazza: „Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel” (Gal 2, 10). A Korintusiakhoz írt második levél 8. és 9. fejezetéből az is kitűnik, hogy a nagy társzuszi teológus egyáltalán nem tartotta rangján alulinak, hogy az Egyház jótékonykodási kérdéseivel, adományok gyűjtésével, amolyan „piszkos anyagiakkal és pénzügyekkel” is odaadóan foglalkozzék. Ebben bizonyára teológiai megfontolások is vezethették: a pogányságból megtért keresztények nem felejthették el, hogy a jeruzsálemi zsidókból lettek az első keresztények, s így tulajdonképpen az evangéliumi örömhír általuk jutott el hozzájuk: „Macedónia és Achája ugyanis jónak látták, hogy gyűjtést rendezzenek a jeruzsálemi szegény hívek javára. Jónak látták, de tartoznak is vele nekik, mert ha lelki javaikban osztoznak a pogányok, kötelesek anyagiakban segítségükre lenni” – emlékezteti Pál apostol a római híveket (Róm 15, 26–28).
A pogányokból lett keresztények önkéntes adakozása kétségtelenül a tisztelet és hála kifejezése volt a jeruzsálemi ősegyház iránt.
Ugyanakkor bizonyította a zsidóságból és pogányságból megtért keresztények egymás iránti szolidaritását és egységét, legfőképpen az Egyház egységét. A jótékonykodás mindenesetre a szeretet és szolidaritás konkrét kifejezője, és ez a jótékonykodás az Egyház lényegi tartozéka, konstitutív eleme. Pál szent szolgálatnak, istendicséretnek, liturgiának nevezi a jótékonykodást: kegyelmi adománynak, agapénak. Ezért ismételten jótékonykodásra, adakozásra buzdítja övéit.
A mai szentleckében éppen ezen buzdításából hallottunk egy szakaszt. Beszédében Pál apostol, előbb megdicséri a korintusi hívek hitét és buzgóságát, aztán követendő példaként szemük elé állítja Jézus Krisztus jótékonyságát és nagylelkűségét, aki „noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2 Kor 8, 9). Az apostol Jézus Krisztus emberszerető jóságára mutat, aki minden mennyei áldással elhalmozott minket: „ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat” (ApCsel 10, 38). Pál apostol legfontosabb érve a jótékonykodás mellett Jézus Krisztus példája. Krisztus Urunk nagylelkűségének követésére serkent. Célja, hogy a jótékonykodás által megteremtsük az egyenlőséget, a javak kiegyenlítődését, a társadalmi igazságosságot: „Nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért” (2 Kor 8, 13). „Aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, aki meg keveset, nem szűkölködött” (2 Kor 8, 15). „Az adakozás célja nem az, hogy felcserélje az emberek állapotát, vagyis hogy az adakozók szegénnyé váljanak, a szegények gazdaggá, hanem az egyenlőség, legalább olyan mértékben, hogy senki ne szűkölködjön” (Rózsa Huba, Krisztus az Egyházban, B, 163).
A keresztény jótékonykodás a szeretet megvalósításának konkrét formája, ami soha sem hiányozhat Krisztus Egyházából; egyben lehetőség arra is, hogy köszönetet mondjunk Istennek a Tőle kapott jótéteményekért. Az Eucharisztia mindig hálaadást jelent.
Valójában csak akkor ünnepeljük igazán az Eucharisztiát, ha képesek vagyunk javainkat is megosztani rászoruló embertársainkkal,
amint erre Pál apostol szépen és finoman emlékezteti a korintusi híveket, feltárva előttük az agapék alkalmával tapasztalható fonákságokat: „Amikor ugyanis egybegyűltök, már nem az Úr vacsoráját eszitek, hiszen étkezéskor ki-ki a saját vacsoráját veszi elő, hogy elfogyassza, s az egyik éhen marad, a másik pedig dőzsöl. Nincs otthonotok evésre-ivásra? Vagy megvetitek Isten egyházát, és megszégyenítitek a szegényeket?” (1 Kor 11, 20-22) – teszi fel a szemrehányó kérdést. Az eucharisztiát csak úgy ünnepelhetjük közösen, ha törődünk is egymással, – pláne, ha erre még rendi szabályaink is köteleznek minket, hiszen mind, egyformán, egyazon Istenatya gyermekei vagyunk. János apostol kiegészítve hozzáfűzi: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból – mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle szívét” (1 Jn 3, 17).
Az ősegyházban kibontakozó szeretetszolgálat Krisztus Urunk tanításában és életpéldájában gyökerezik, és az Ő szeretetszolgálata sohasem halhat ki sem az Egyházban, sem a mi máltai rendünkben. Az Úr jótékonykodását mi folytatjuk. A II. vatikáni zsinat atyái ugyancsak az ősegyház nyomdokain haladnak, amikor az Egyház jótékonykodási szolgálatát újrafogalmazzák és így buzdítanak: „Az ember tehát, amikor a teremtett javakat használja, köteles úgy tekinteni jogszerűen birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is; közös abban az értelemben, hogy ne csak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessen” (GS 69). És tovább, mintha a zsinati atyák kifejezetten rendi lelkiségünket tartanák szem előtt: „Ha valaki Krisztusnak engedelmeskedve elsősorban Isten országát keresi, – és mi ezt tesszük Máltai Rendünkben –, akkor erősebb és tisztább lesz benne a szívből fakadó készség, hogy minden embertest-vérén segítsen és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét” olvassuk az Egyház tanításában (GS 72). Nem más ez, mint rendi megfogalmazásunk szerint: a „tuitio fidei” és az „obsequium pauperum”, vagy amint ezt a mai szentleckében hallhattuk: Buzgólkodjatok a hitben és tűnjetek ki a jótékonykodásban is!