Van egy, a böjti időszakokra különösen jellemző szezonális Isten-keresés jelenség. Megnyilvánulásai a tervszerű bibliaolvasás, a pontosan végzett imádság, a szegényekre irányuló szolgálat megjelenése, és a szerényebb táplálkozás. Az újabb eszközök jóvoltából ez a csomag kombinálható még a digitális böjttel, a hírcsatornák blokkolásával, esetleg a teljes telefon- és internethasználat felfüggesztésével is. Mindenki a maga megerősödése érdekében (és vakfoltjai felszámolására) fejleszthet ki további stratégiákat a pletyka, a csoki-, szex- vagy alkoholfogyasztás visszaszorítására. Mintha egy katolikus lelki plaza fitnesz termében találnánk magunkat, ahol zavarba ejtően színes a kínálat.

„Ne légy lekvár!” – szól a népszerű lelkipásztor, Kerényi Lajos atya biztatása. Vele közösségben szívesen idézzük a minket mozgósító, lendületbe hozó szentírási szakaszokat: Ébredj, aki alszol! jeligével. Mert valamit tennünk kell!

Ahhoz azonban, hogy ne csak halljuk, hanem értsük is az üzenetet, le kell ásnunk az alapokig. Deus semper maior – Isten nagyobb a fogalmainknál. A kereszténység (és a kinyilatkoztatás folyamatában a judaizmus is) ellentéte minden korábbi emberi törekvésnek, amely a maga áldozataival alulról akarta kiépíteni az utat az Ég felé. Megnyerni a Magasságbeli jóindulatát, kicselezni fenyegető hatalmát. Befogni őt a földi közösség szekerébe. Ha most azt gondolod, hogy csupán ősrégi civilizációk célt tévesztett erőlködéséről beszélünk, messze jársz az igazságtól. Nézd csak meg, hány, magát hívő kereszténynek valló személy keres a bűnbánatban (szentségi életet élők a gyónásban) Istennel szembeni védelmet!

Gyökössy Endre a Mai példázatok című művében felidézi egy régi szárszói gyerektábor emlékét. Mint írja, a kis csapat körben telepedett le a fűre, a hitoktatónő pedig középen foglalt helyet egy kosárral. Megkérte a hittanosokat, hogy vegyenek fel maguk mellől egy-egy maroknyi rögöt, majd gyors egymásutánban piros almákat kezdet dobálni feléjük. Szinte mindenki eldobta a keze ügyében lévő, értéktelenné vált agyagdarabot, hogy a finom gyümölcs után nyúljon...

Elengedni akkor tudunk, ha legalább megsejtettük valami nagyobb előízét, mint az evangéliumi példabeszéd bérlője, aki szántás közben kincsre talált (vö.: Mt 13,44).

Nagy tanítók egész irodalmat hagytak ránk örökségül az „üres kéz teológiájáról”. Hogy a kegyelem magától, meglepetés ajándékként érkezik. Hogy „…nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9,16).

Lelki mohóságunkat – ami szintén megtisztításra és megváltásra szorul – táplálja az a belátás, hogy elidegenedett, ellenséges terepen lépkedünk. Egy másik kép szerint önmagunktól és a külvilágtól is sötét hatalmak kettős körsánca választ el, amit be- és kifelé is le kell rombolnunk, hogy rátaláljuk igazi énünkre, kapcsolatainkra. Gyakorlás és hűséges karbantartás nélkül pedig legszebb reményeink is darabokra törnek; a megtérés mézeshetei kifakulnak; apró elhajlásaink, megalkuvásaink sűrűje eltakarja a Napot.

Az újrakezdés örök etalonja, Lukács tékozló fiúja is szempontot váltott a disznók vályújánál, amikor elindult az Atya házába. Közösségtől függően van terminológiánk arra, hogy „megtaláltam az Urat...”, „új életet kezdtem...”, „megtértem a bűneimből...” Ezek a megható és hitelesen hangzó tanúságtételek azonban az énközpontúságtól sárosak, hiszen az egyéni erőfeszítést teszik a kirakatba. Pedig Ő előbb szeretett, már akkor, amikor még a sötétségben jártunk. Már az is megelőző ajándék, hogy kereshetjük őt, hogy van egy Jézus-alakú hiányunk…

Istennek nincs útja hozzánk! Azért nincs, mert bensőségesebben jelen van a teremtett világ összes pontján és a lelkünk minden rezdüléseben, mint ahogyan mi otthon tudunk lenni önmagunknál. Titokzatos lénye felülhalad mindent, amit a tudásunk vagy fantáziánk egyáltalán átfogni képes. Szent Ágoston örökbecsű szavaival kifejezve: Interior intimo meo et superior summo meo. Egyszerűen nem tud ettől közelebb jönni: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15)

A megtérés, a hazatérés csak részünkről lehetséges. Annak a felfedezése, hogy Jézus mindig itt volt, és én nem is sejtettem (vö.: Ter 28,16).

Isten útja ezért maga az ember. Ahogyan a teremtést is önmagában bontja ki a világ végéig, nem pedig kívülről (agyagkészítő mesterként formázza egy univerzális korongon), a lelkünkbe is belülről érkezik. A spirituális munka tehát nem a víz megteremtéséről szól, hanem a forrás környékének kitakarítását és tisztán tartását célozza. A buzgóság „ördögét” nyugdíjba küldve, elidőzhetünk a lábainál, mert csöndben születik a valódi élet. A koldus üres kezét kinyújtva vállalja a reménytelen állapotát, hogy nincs működő megoldása: túl szegény, gyöngye és eszköztelen saját érdekében csodát tenni.

A felkészülési láz lelohadtával van módunk alázattal elfogadni azt, ami éppen van, és ahogyan létezik. Türelmes belátással a jövő bizonytalansága felé. Imaként felajánlani reszkető szívünket, hogy tanácstalanul toporgunk a sötétségünkben. A többi... kegyelem.

Kedves budapesti graffitim szövege jut eszembe: ISTEN LÉTEZIK, CSAK NEM TALÁL PARKOLÓHELYET. Hiszen Ő belülről érkezik, a parkoló a lelkedben van – annak kulcsa pedig a kezedben...

Pilinszky írja az utolsó levelében, hogy valódi kegyelem csak a „cselekvés nélküli cselekvésben” rejlik, amely a teljes megadás és a feltétel nélküli agapé (isteni szeretet) elfogadása. Ha ezt sikerült „meglépnünk”, azt követően (de csak akkor!) jöhetnek a tetteink és önmegtagadásaink,  apró totyogással az Atyai Ház felé.