A Teremtő a maga képmására alkotott bennünket. Az emberi család élő szövetében jöttünk erre a világra, a történelem egy konkrét pontján, valódi ősökkel a hátunk mögött, és a jövőre nyitottan.

„Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd békében élni és békében meghalni; mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is...” – írja Antoine de Saint-Exupéry Az emberek földje c. regényében. Földi létünknek – és szerves folytatásaként: az örök üdvösségünknek is - alapvető ténye, hogy ezer szállal kapcsolódunk egymáshoz. Hisszük a szentek (elmúláson átívelő) közösségét. A küzdő, szenvedő és megdicsőült Egyház szíve egymásért dobban. Öntudatra eszmélésünk sem történhet meg a társaink jelenléte, aktív közreműködése nélkül. Martin Buber mondja, hogy „a Te által leszek Én-né... Minden valóságos élet - találkozás.”

A kárhozat, az emberi karrier teljes kudarca, leginkább a magánnyal írható le. Inkább egy jégbörtönhöz hasonlít, a mindentől és mindenkitől való elszakítottság szenvedése. Joggal nevezte XVI. Benedek pápa a Sátánt anti-személynek, mert a belső valónk éppen a szeretetkapcsolataink közegében él, fejlődik. A Gonoszlélek pedig ezeket tökéletesen nélkülözi. Nem maradt benne semmi abból, ami minket valóban Isten gyermekévé tesz: „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad.” (1Jn 3,14)

Küzdőtársaink, testvéreink a szolgáló szeretetben, egy vég nélküli közösséget alkotnak majd velünk az Atya házában.

A jeruzsálemi Feltámadás bazilikában (hagyományos nevén: Szent Sír) a Golgota sziklája alatt találjuk Ádám kápolnáját. A legenda szerint itt temették el anno Ősszüleinket. Jézus halálakor a kőfal megrepedt (vö. Mt 27,51) és a megváltás vére Ádám és Éva csontjait öntözte. Nyugati, dokumentarista gondolkodásunk itt megakad, a szimbólumokban gazdag szentföldi ember viszont felfedezi a történet jelképes értelmét. Krisztus örök áldozata térben és időben univerzális: elér minden generációt a teremtés pillanatától az utolsó ítéletig. Benne, aki az Atyával és a Lélekkel örök egységben forr össze, mi is egy valósággá leszünk – „hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23).

Akkor – az örök húsvétban – majd értelmet nyernek az olykor hitetlenkedve kimondott imáink, egymásért felajánlott miséink és búcsúink. Megértjük, hogy egy az örökrészünk; ugyanarra a tökéletességre és reményre kaptunk meghívást mindannyian (vö. Ef 4,4–5). Az egymásra tálalás boldog tülekedésében ott lesz a családunk minden őse és leszármazottjaink hatalmas láncolata, áthatva Isten örömével és békéjével.

Gyökereink, az előttünk élt századok keresztényei (és minden jóakaratú ember), számára Jézus üres sírjából fény ragyog. Ez a világosság áthatol a böjtünk csöndjén, magányán és reménytelenségén. Utat mutat abba az örök közösségbe, ahová a Paradicsom elvesztése óta vágyakozunk megérkezni. Együtt, kiengesztelődött szívvel.