A hitalapú szervezetek szerepe és jelentősége a humanitárius segélynyújtásban és a nemzetközi fejlesztési segélyezésben

Excellenciás Hölgyeim és Uraim,
kedves Kollégák!


Köszönöm szépen az Európai Unió Tanácsának elnöklésében közreműködő magyar állandó képviselet meghívását a mai ülésre, és köszöntöm a tisztelt jelenlévőket. A mai tanácskozásra prezentáció helyett egy beszéddel érkeztem, ugyanis sokkal fontosabbnak gondolom, hogy a lényeget leginkább érintően néhány alapvető reflexiót osszak meg önökkel, amely véleményem szerint a tanácskozás tárgyának középpontját jelenti.

Kétségtelen tény, hogy ma a krízisek, a nemzetközi konfliktusok és a humanitárius válságok korát éljük. Vagy legalábbis a polgári, sérülékeny helyi lakosságra nézve több és súlyosabb krízis zajlik egy időben napjainkban, mint az elmúlt évtizedekben. Ezen válságok következményeiből kiemelkednek a meneküléssel és az élelmiszer-biztonsággal összefüggő problémák. A migráció, az országok és kontinensek közötti külső és belső mozgások okozta krízisek korunk egyik legsúlyosabb, komplex társadalmi problémái. Ahogyan ezt Önök is jól tudják, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának és a Nemzetközi Migrációs Szervezetnek (IOM) a jelentése szerint a nemzetközi migrációban érintettek száma megközelíti a 300 milliót, az emberi vagy természeti konfliktusok miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerültek száma pedig 2022-ben, először a történelemben, átlépte a 100 millió főt, és fokozatosan növekszik. Valamint, az Open Doors 2022-es beszámolója szerint, a vallási vagy világnézeti okból üldözöttek száma a 400 millióhoz közelít.

Az International Crisis Group és az Uppsala Egyetem Conflict Data Programjának összegzése szerint a 2010 és 2022 közötti időszakban közel 80 országban zajlott (egy időben vagy némi eltéréssel) valamilyen belső, ember okozta konfliktus. Gondoljunk csak bele: ez a világ országainak kicsivel kevesebb mint a felét jelenti! Az élelmiszer-biztonság kérdésében ugyancsak negatív a rekord: majdnem egymilliárd embernek bizonytalan a másnapi étkezése, közel fele részük pedig akut élelmiszer-bizonytalanságban él. A számok ebben a tekintetben egybecsengenek: ez a közel 500 millió ember mintegy 80 ország lakosságából tevődik össze.

Mindezen helyzetekben gyakran fogalmazódik meg a kérdés a hitalap alapú szervezetek (FBO-k) szerepével és jelentőségével kapcsolatban a különböző humanitárius és általában a nemzetközi segélyezési relációk összefüggésében. E felvetések központi gondolata jellemzően arra irányul, hogy pontosan mi a szerepe, a sajátos küldetése és a hozzáadott értéke az FBO-knak a nemzetközi támogatási együttműködésekben. Beszédemben a keresztény egyházak és segélyszervezeteik küldetésével kapcsolatban szeretnék rövid áttekintést és keresztmetszetet adni, amely segítheti ennek a kérdésnek a pontosabb megválaszolását. Ebből is hangsúlyosabban a katolikus egyházhoz tartozó segélyszervezetek szerepére fókuszálok, amely jelentős földrajzi kiterjedése és híveinek (más szóval tagjainak) magas száma okán kiemelten felelősségel bír az össztársadalmi kérdésekben való cselekvő szerepvállalás terén.

A katolikus egyház híveinek, tagjainak száma a Pew Research Centre és az Apostoli Szentszék statisztikái alapján meghaladja a 2,5 milliárd főt. Ez a világ lakosságának 30 százaléka, egyben a legnagyobb vallási közössége. A katolikus egyház által fenntartott oktatási intézmények száma eléri az ötszázszázezret, az egészségügyi és szociális központok száma szintén közel félmillió, és a katolikus egyház segélyszervezete (az International Red Cross and Red Crescent Movement után) a világ második legnagyobb karitatív formációja. És a protestáns egyházakról és segélyszervezetekről nem is beszéltünk, melyekkel együtt ez az ökumenikus összesség a világ legnagyobb segítő hálózatát formálja meg. Ebben az összefüggésben nem túlzás kijelenteni, hogy a keresztény szervezetek hozzájárulása a világ sebeinek és fájdalmának enyhítéséhez a legjelentősebb mértékű.

Napjainkban a keresztény egyházak és segítő szervezeteik, kétezeréves küldetésükből adódóan, enyhülést és méltóságot visznek – miként Ferenc pápa fogalmazott – az emberi perifériákra. E szervezetek cselekvő részvéttel tekintenek a sérülékeny emberre, amely gesztus megelőz minden egyéb szempontot, így formálva a világban a szolidaritás „bureau de charité”-ját. E gyakorló karitász konkrét és különleges példája a Szuverén Máltai Lovagrend, annak nemzetközi hálózata és segélyszervezetei. A Máltai Lovagrend közel ezeréves történetével a keresztény világ egyik legrégebbi karitatív szervezete. 114 országgal és az Európai Unióval áll diplomáciai kapcsolatban 30 éve van állandó megfigyelői státusza az ENSZ-ben, valamint a több mint 50 állammal kötött nemzetközi együttműködési megállapodások teszik lehetővé humanitárius tevékenységét az egyes válságövezetekben. Magyar segélyszervezete a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely a legnagyobb magyarországi karitatív NGO. 1989 óta a nemzetközi humanitárius válságokban is aktív segítő szereplő, kiemelten a szubszaharai Afrikában és a Közel-Keleten. Közel harminc éve dolgozik Libanonban, Szíriában, Jordániában és a Palesztin Területeken, és közel húsz éve Kenyában, Tanzániában és Ugandában, amely jelenlét eredményeképpen mintegy kétszázötven jelentős programot valósított meg. Mindezen felül hiánypótló szerepet tölt be az üldözött keresztény kisebbségek védelme érdekében Ázsia számos részén, valamint a humanitárius diplomácia terén. Ezen szerepe az egyik legjelentősebb regionális humanitárius szereplővé tette mára a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot.

Mindezek összefüggésében is megállapítható, hogy a keresztény szervezetek, legyenek donorok vagy megvalósítók, megkerülhetetlenek a humanitárius és nemzetközi segélyezési nexusban, és a nemzetközi tér szerves részei. Történeti távlatban úgy is fogalmazhatunk, hogy azok a segítség és a felemelés, a népek közötti barátság ősmintáját jelenítik meg. Ugyanis e szervezetek színre lépése előtt igen radikális, mai szemmel elfogadhatatlan szegénységkép és igazságmodell létezett. Abban a gondolkodásmódban, miként az a történeti és a teológiai elemzésekből is tudható, a szegénységet a társadalom ellen elkövetett bűnnek, a személy büntetésének tekintették, és nem volt központi kérdés a szegény ember személyes fájdalma, élethelyzetének realitása (látható ez mások mellett Démosthenés, Josephus Flavius és más ókeresztény szerzők nyomán is). Az első századokat követően új gondolkodásmód született, amelyben az egyik legfőbb feladat a másik ember fájdalmának meglátása és az arra történő válaszadás lett. A szegénység többé nem bukás vagy büntetés következménye volt, nem is elmélet, hanem olyan valós élethelyzet, amely felé a keresztényeknek feltétlen részvéttel és felemelő cselekedettel kell fordulni.

Mindezek összefüggésében a keresztény szervezetek a nemzetek közötti kapcsolatokban is a dominancia helyett a szolidaritás valamely formájának életre váltására törekednek. Megközelítésük, hogy az állam által végzett cselekvésekben, a jól belátott helyi érdekek érvényesítése mellett, a legjellemzőbb vonásnak az „embertársi eszmény” értékrendjéből és gyakorlatából merítő működésnek kell lennie. Ez a politikai értékelmélethez tartozó gondolkodás nem naiv elvek szövete, hanem az ember természetének mélyéből fakadó tulajdonság, amelynek éppen a keresztény egyházak a mindennapi életre váltói. Olyan valóság, amely – miként Szent II. János Pál pápa fogalmazott – a „halál kultúrája” ellen képes megmondani a rosszról, hogy az rossz.

A keresztény és hitalapú segélyszervezetek szerepe és hozzájárulása a világ fájdalmának enyhítésében, az átfogó emberi fejlődés, a személy méltóságának és az élet védelmének előmozdításában kulcsfontosságú. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a legjelentősebb humanitárius elvek kidolgozásában és nemzetközi segélyezési platform létrehozásában a keresztény egyházak segélyszervezetei alapvető fontosságú munkát végeztek. Napjainkban számtalan olyan térsége van a világnak, ahol a mindennapi reményt és az újrakezdés lehetőségét jelentik az egyes szervezetek. Gondoljunk csak, oly sok példa mellett, Szíriára, ahol a jelenleg is fennálló instabilitás mellett a világ legnagyobb számú, közel hétmilliós belső menekült (IDP) lakossága található, és akiknek a hazatérése az ország jövőjének kulcskérdése.

Érdekes módon a keresztény szervezetek szerepére vonatkozó kérdés olykor szélsőségesebb formákban is megjelenik, amely reflexiók arra irányulnak, hogy egyáltalán van-e helye egy keresztény segítő aktornak a nemzetközi fejlesztési nexusban, mondván, a helyi egyházak működési logikája nem mindig azonos a világi szervezetek és multilaterális segélyügynökségek gondolkodásmódjával, illetve a keresztény, egyházi szerveződések – szemben a profán szervezetekkel – „túlságosan” értekorientáltak, különös tekintettel a keresztény egyházak társadalmi etikájából fakadó szemléletre. Mindazonáltal, miként e rövid áttekintés összefüggésében is látható, ez a kritikus megközelítés nem koherens a történeti és mindennapi valósággal. Nem csupán a keresztény egyházak karitatív szervezeteinek számossága és tagjainak földrajzi kiterjedése okán, hanem abból a tényből kifolyólag sem, hogy a világnak számos pontján, Dél-Amerikában, a szubszaharai Afrikában, a Közel-Keleten és Ázsia egyes területein, a helyi lakosság, következésképpen a sérülékenyek és rászorulók, egzisztenciáját jelentős mértékben éppen keresztény identitásuk határozza meg. Így miként evidencia, hogy a keresztény egyházak társadalmi tanításai a világ lakosságának jelentős részének életét és mindennapjait formálják, hiszen ők maguk egyenként váltják azt életre, úgy az sem lehet kérdés, hogy a keresztény alapokon nyugvó karitatív szervezetek megkerülhetetlen szerepet töltenek be a nemzetközi segélyezésben. Mindezen szempontok mellett azt a tényt is ki kell emelni, hogy pont a keresztény szervezetek lehetnek megbízható partnerei a különböző segélyezési, fejlesztési és együttműködési rendszereknek az olyan területeken, ahol éppen azok jelentik a törékeny helyi államisággal szemben a stabilitást.

Arra hívom és bíztatom az Európai Unió nemzetközi segélyezéssel foglalkozó szakosított szervezeteit, hogy ezen elvek figyelembevételével működjenek együtt a keresztény szervezetekkel és tekintsék azokat az átfogó emberi fejlődés megkerülhetetlen előmozdítóinak.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak, köszönöm megtisztelő figyelmüket.