Az akció előkészítése heteken át zajlott, budapesti, ramallahi, izraeli, kairói hivatalos szervek és a Máltai Szeretetszoglálat együttműködésére volt szükség, hogy a három menekülő elhagyhassa a gázai övezetet. A háború kitörését követően hosszú időn át egyetlen átkelőn, Rafah településnél lehetett csupán kijutni. A határon, az észak-sínai műveleti területen a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa izraeli katonák gyűrűjében vette át a három érkező  kísérését, akik nem mozoghattak egyedül, minden hivatali eljáráshoz kísérő kellett melléjük, és hetvenkét órán belül el kellett hagyniuk Egyiptomot.

A család történetének magyarországi szakasza 2005-ben, Budapesten kezdődik  Egy tizenkilenc éves palesztin férfi iratkozik be előkészítő tanfolyamra. Nem fiú: férfi. Nyolcgyermekes gázai család harmadik fia, jó tanuló, hazájának elsőosztályú labdarúgója, aki a második intifáda óta akar orvos lenni, mert akkor tartott először vérző fejet, haldoklót, beleket a kezében. A férfit nevezzük Aminnak.

A család a kilencvenes évek közepén Líbiából tért vissza Gáza városába, ahol az édesapa a rokonság más férfitagjaival együtt lakásonként, szintenként építette fel a nagy család házát egy az Al Sifa kórházhoz közeli utcában. Ezt a környéket akkoriban a „helyi Váci utcának” nevezhették volna. Ma halálzónaként emlegetik.

Amin 2005-ben ösztöndíjjal érkezett Magyarországra. A nyelvi előkészítő után a Semmelweis Egyetemre járt, ahol urológusként végzett, azóta az egyik egy fővárosi kórházban dolgozik. Folyékonyan beszél magyarul, néhány éve magyar állampolgárságot is szerzett. 2023 tavaszán járt utoljára a hazájában, beteg édesapjához ment, aki röviddel ezután infarktusban elhunyt. Aztán az év októberében kitört a háború.

„Ez a legutóbbi  háború” – így nevezi a gázai konfliktus történetének egyik legvéresebb eseménysorozatát, amely a Hamász Izrael elleni támadássorozatával kezdődött. Az arab csapásra válaszként az izraeli légierő néhány nap alatt bombák ezreit dobta le Észak-Gázára, majd elhúzódó háború alakult ki.

Amin doktor soha nem kapcsolja ki a mobiltelefonját. Ha otthonról bármely családtag épp internethez, térerőhöz jut, legtöbbször őt hívja orvosi segítségért. Mint akkor is, mikor  egyik nagybátyjának kamaszfia kinyitott egy ablakot, egy  mesterlövész pedig mellkason lőtte. Az internet hiánya miatt csak órákkal később  tudták elérni, végül videóhíváson irányította a kulcscsontja alatt meglőtt fiú sebkezelését. A fiú túlélte, ám a lövedékből származó repeszek a testében maradtak, és károsították a tüdejét.

Mint más háborús övezetekben, Gázában is sok otthonban található „menekülőtáska”. Kicsi, papírsúlyú: csupán útlevelet, születési anyakönyvi kivonatot, iratokat, diplomamásolatokat tartalmaz. Egy ilyen táskát kapott föl Amin doktor huszonöt éves húga, nevezzük őt Mariamnak, mikor édesanyjával és három évvel fiatalabb  húgával – őket nevezzük Szárának és Línánank –  kiléptek tágas, szépen berendezett lakásuk ajtaján. Semmi mást nem vittek magukkal. Ez negyvenöt nappal a harcok kitörése után történt. Ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy képesek legyen mindenüket hátrahagyni. Pedig folyamatosak voltak a bombázások – a háború első napjaiban fél óra alatt akár kétszáz becsapódás is történt. Még a távolabbi detonációk ereje is betörte az ablakokat, de a halálfélelem és a kínzó alváshiány ellenére vártak a meneküléssel, hiszen a délre indulók nem tudták, hová érkeznek, mi vár rájuk. Végül eljött a pont, amikor már nem lehetett maradni. Huszonnégy órával azután, hogy kiléptek  az ajtón, az épületet bombasorozat érte. A szépen felújított családi otthon romhalmazzá vált. A képeken, melyeket később barátok küldtek, jól látszik az egykori hálószobában az összeroskadt ágy közepébe zuhant  hatalmas lövedék.

Ahogy a szélesebb rokoni kör zöme, úgy Szára és lányai is pár kilométerrel arrébb, a Palesztina Stadion környékére, az egyik anyai nagybátyjukhoz menekültek. Ám innen már aznap tovább kellett menniük, mert az izraeli hadsereg betört a területre. Mariam erősködött, hogy azonnal induljanak, mert már az ablakuk alatt folyt a lövöldözés. Fiatalok haltak meg az utcán. Noha a nagybátyjuk marasztalta őket, félve, hogy meghalnak menekülés közben, meggyőzte édesanyját és húgát az indulásról. Úgy mentek elm, hogy el sem tudtak búcsúzni. Nem sokkal később számos hozzátartozójuk fogságba esett, úgy tudják, bátyjukat és nagybátyjukat megkínozták.

A három nő  falakhoz lapulva menekült. Az első métereket holttesteken lépkedve tették meg. Négy órán át futva és gyalog haladtak. Dél felé több ellenőrzőponton, izraeliek által felügyelt területen kellett átmenniük, amelyeken csak lehajtott fejjel és folyamatosan föltett kézzel lehetett haladni, minden más mozdulatra lövéssel válaszoltak volna. Az egyik ilyen szakasz olyan hosszú volt, hogy majdnem egy óráig kellett föltartaniuk a karjukat, a végén a fáradtságtól már egymásét tartották. Mikor újra lakott területre értek, szamaraskocsin, majd autón, szívességi fuvarral tudtak tovább menni. Nem beszéltek az úton, csak sírtak. Azt mondogatták: meghalunk, most meghalunk.

Hat-hét óra után érkeztek meg a gázai övezet déli részén fekvő Deir-al-Balahba. Másokhoz hasonlóan helyben vásárolt sátrakban húzódnak meg. Ekkor már másfél hónapja nem ettek kenyeret, húst, gyümölcsöt – csak konzervekhez és palackozott vízhez tudtak hozzájutni. A gázai kutakból sós, ihatatlan víz folyik. A három menekülő nő jó szándékú emberektől kapott ételt és italt útközben.

Egy hét után Mariamnak sikerült felvennie a kapcsolatot egy Deir-al-Balahban élő barátnőjével. Ő fogadta be a három menekülő nőt, akik három hónapig maradtak nála.  Itt ettek először kenyeret a háború kezdete óta. Itt érte őket az a hír is, hogy talán kijuthatnak Gázából.

Amin doktor hónapokat töltött segítségkérő hívásokkal. A ramallahi, kairói, izraeli hatóságoknál, a magyar külügyminisztériumnál, konzulátuson, segélyszervezeteknél, a magyar és a gázai ismerőseinél próbálkozott: ahogy ő mondja, „megkereste, aki csak élt és mozgott”, hogy hazahozhassa a családját. Családegyesítési kérelem, vízumigénylés, kérvények, órákig tartó telefonok, többoldalú egyeztetések, fordítás, továbbítás, idegtépő várakozás. Egyre nyúló idő, egyre fogyatkozó remény.

2024. januárban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi segélyezés munkacsoportját azzal kereste meg a  Szent Sír Lovagrend, hogy egy magyar állampolgár kér segítséget három hozzátartozójának a gázai övezetből való kijuttatásához. Alapos mérlegelés, és minden igyekezet ellenére is elhúzódó előkészítés után az illetékes kormányzati szervekkel együttműködve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi közvetítők bevonásával mentőakciót indított a három menekülő kijuttatásáért. Előbb a megélhetésükhöz szükséges forrást juttattak nekik közvetítők útjám, majd a Deir-al-Balahból a Rafah-i határátkelőhöz történő fuvart szervezték meg. Ez idő alatt  a konzulátus megadta a vízumot és tartózkodási engedélyt, hogy Budapestre jöhessenek, és a családegyesítés megtörténhessen.

Becslések szerint 2023 októbere és 2024 februárja között európai országok különböző szervezetei 3000 embert tudtak kihozni az övezetből. Gázából akkor egyetlen határátkelő, Rafah vezetett ki, palesztin útlevéllel pedig csupán néhány távol-keleti országba lehet utazni. Csaknem egy hónapnyi megfeszített munkára, a budapesti, ramallahi,izraeli, kairói hivatalos szervek és a Máltai Szeretetszoglálat  összehangolt, fegyelmezett együttműködésére volt szükség, hogy a három menekülő nő  Rafah-nál átléphesse a határt. A határon, az észak-sínai műveleti területen a Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatokért felelős  vezetője, Solymári Dániel izraeli katonák gyűrűjében személyesen vette át a három érkező  kísérését. Az asszonyok nem mozoghattak egyedül, minden hivatali eljáráshoz kísérő kellett melléjük, és hetvenkét órán belül el kellett hagyniuk Egyiptomot. Mégis, amikor később Kairóról mesélnek, az öröm városaként emlegetik. Mert csaknem fél év után először gyümölcsöt ettek ott, fejenként egy-egy banánt. Mert egy ottani hozzátartozójuktól ruhát, táskát, kabátot kaptak. Mert felszállhattak  a Budapestre tartó gépre. Mert megmenekültek.

„Elhárultak a jogi akadályok, Budapestre jöhet a családja” – sok száz hívás után ezt a mondatot akkor hallotta a telefonban Amin, amikor másodszor beszélt a Máltai Szeretetszolgálat munkatársával. „Kijutottunk a halálból” – Ferihegyen pedig ezt a mondatot hallotta először élőben az édesanyjától és a húgaitól. Mindkét alkalommal sírt.

Ám amikor már a budapesti reptér várójában egy padon ült mellettük, igyekezett visszatartani a könnyeit, hogy tolmácsolhassa, amit a szerettei elmondanak a hátrahagyott családtagokról, a feldúlt otthonukról, az átélt viszontagságokról és a lassanként rájuk törő örömről, hol egymás szavába vágva, hol elcsukló hangon beszéltek. A tétova ujjongás mondatai és a veszteség keserves szavai váltakoztak. „Mást nem akarok, csak a fiammal lenni.” „A nővérünk ott maradt, négy gyereke van.” „Öt unokatestvérünk halt meg. A tágabb rokonságból már több mint harmincan.” „Hajat szeretnék mosni.” „Ez varázslat. Csak ül az ember, és érzi, hogy kiugrik a szíve.” „Folyton egymást öleltük. Minden perc arról szólt, hogy meghalunk.” „Feleakkora lett az arcod, lefogytál” „Nem hiszem el, hogy itt vagyunk.”

Ferihegyen Amin egy régi barátjával várta a családot, aki  felajánlotta, hogy saját ingatlanjába fogadja bea családot. Az első napokban még összerezzentek az elzúgó repülőgépektől, de Amin gyakran látogatta őket. Amikor az asszonytól azt kérdezzük, mi tetszik neki legjobban Magyarországból, így felel: a fiam. Sok látogató érkezik hozzájuk, legtöbbször Amin barátai, ismerősei, de már a Svédországban élő legidősebb fiú is ideutazott, hogy lássa az anyját és a húgait.

Enni, inni, aludni – ez volt az első három magyar szó, amit megtanultak. A negyedik a vízipipa, mert  nagyon tetszett a hangzása. A bizonytalan gázai áramellátás miatt sok szerettüket olykor napokig nem, érik el. Amin szerint ezt csak egy módon lehet kibírni: nem azt kell gondolni, hogy „meghalt”, hanem, hogy „majd jelentkezik.” Inch Allah, idézi az arab mondást, amit ők úgy értenek: ha minden jól alakul.

Szó szerint pedig ezt jelenti: ha Isten úgy akarja.