Hat órát utaztam egy váratlan ölelésért.

Eszembe jutott Dsida Jenő Nagycsütörtök című verse. Így kezdődik: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jeleztek, és a fullatag sötétben / hat órát üldögéltem a kocsárdi / váróteremben, nagycsütörtökön.”

Fotós kollégámmal ugyan autóval mentünk Budapestről Marcaliba, de az M7-es sztráda egy felújítás miatt szűkített pontján megemlítettem neki, hogy a Balaton déli részét egyre inkább vonattal érdemes megközelíteni. Mérsékelt lelkesedéssel fogadta felvetésemet, talán mert az általam hurcolt laptopnál nehezebb a felszerelése.

Hozzám hasonlóan Tomanek Ferenc Áron atya is most jár először a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fejlesztő Iskolájában. Boronka településrészen vagyunk, csendesen rendezett kertvárosi közegben. A Marcali Gyümölcsoltó Boldogasszony templom plébánosa házszentelési misét celebrálni érkezett, én pedig összefoglalót írni az ünnepélyes épületátadásról. Elhatározás első látásra: a helyiek többet érdemelnek egy rövid, száraz tudósításnál.

Nyolcágú keresztes könyvjelző fogad a széken. Az egyik oldalán egy dalocska, amit az itt dolgozók alkottak és adtak elő, néhány rájuk bízott gyermek társaságában. „A máltai suli, ovi szeretettel fogad. Minden napunk szépségébe egy kis dallal hívogat. Együtt festünk, énekelünk, sétálunk és játszunk is. Megtanuljuk használni életünknek dolgait”. A másik oldalán piros betűkkel: „Köszönjük, hogy velünk ünnepelt / ünnepeltél”. Persze, hogy elhoztam magammal.

Az autista szoba közepén állunk, körülöttünk pedáns rend. Eddig azzal a sztereotípiával éltem, hogy a spektrumzavarosokkal minden nap ugyanaz történik, centire és dekára kimérve. Tévedtem. Van, hogy mást választanak a felkínált lehetőségek közül, mint előzőleg tették. Az ő cselekvési mintázataik is formálhatók tehát, ha sokkal nehezebben és óvatosabban is, mint egészséges társaik esetén. A legtöbbjükkel képekkel vagy tárgyakkal kommunikálnak. Rajzolt ovális deszka jelzi, ha irány a mosdó. Kék műanyag karika a tanulási időt.

Kérdezzek bátran, biztat egy pedagógus kolléga, de akadozva jönnek belőlem szavak. Kedvesen kisegít azzal, hogy további támpontokat ad. Például: 8:30 és 12:30 között vannak velük a nebulók, akikkel ráhangolódásként szabad, játékos foglalkozásokat tartanak. Kilenckor kezdetét veszi a reggeli kör, ahol megbeszélik az aktuális évszakot, hónapot, időjárást és napot. Kitérnek rá, hogy aznap kik vannak jelen a csoportban, aztán mondókák, dalok, ritmusos gyakorlatok következnek.

Minden gyerkőc számára fontos, hogy tisztában legyen azzal, mi történik vele, ezért amire csak lehet, felkészítik. A srácok pont annyi feladatot kapnak, amennyit el tudnak végezni. Ottjártamkor a heti témájuk a teremtésvédelem volt. A napirend kinél tableten, kinél a könyvespolc szélére ragasztott színes képeken található. Belenéztem egy naplóba, amit az egyéni tevékenységükről vezetnek.

Ez elsősorban a közvetlen hozzátartozóiknak fontos, miközben pontosan tudják, hogy az ide is tartozó családtagjuk állapota soha nem lesz jobb. Ezeken a lapokon meglágyulnak a más közegben kopogós mondatok, a fényképek pedig mintha regényvázlatok lennének. Az egyik beragasztott felvételen törékeny fiúcska áll a kültéri ugráló szélén, fülig érő szájjal és enyhén rogyasztott térddel. Ahogy ránézek, ott járok, ahová önerőből sosem emelkednék fel.

Az első munkatársak 2008-ban kezdtek dolgozni a Táncsics utcában, a nappali ellátásban. 2014-ben jött létre az iskola, 2018-ban költöztek Boronkára, ahol idén ősztől, a területbővítésnek köszönhetően már óvodásokat is fogadnak. Úgy érzem, azért bírják ellátni ezt a folyamatos és személyre szabott szolgálatot, mert szívből teszik. Ezt tükrözték az intézmény mindennapjait bemutató kivetített fotók is. Nem bírtam róluk levenni a szememet. Bármelyikünk gyereke lehetne a képeken.

„Mindenki másképp növekszik”, mondja az igazgatónő, amivel újabb falat kenyeret ad lelkemnek. Eszem a szendvicsekből és a házilag készített csokis süteményből is, de korántsem érzek olyan éhséget, mint egy átlagos ebédidőben. Hirtelen elérkezik az indulás nem várt ideje. Búcsúzásként egy ölelést kapok a folyosón. Jóleső meglepetésként, amolyan visszavárunk jelleggel.

Fotók: Kovács Bence