„Egy mentőautóval és egy logisztikai járművel jöttünk Párizsból, tizenöt nappal ezelőtt. Ezerkilencszáz kilométert tettünk meg, két napig utaztunk” – meséli a ferihegyi szeparéban a Máltai Lovagrend párizsi szervezetének egyik önkéntese, Geoffroy Malglaive, akinek elhatározását még a munkáltatója is méltányolta: a határmenti szolgálatra kivett szabadnapjainak felét a multicég elengedte. Hatuk közül egyébként csak egy fő, Simon Brousseau az Ordre de Malte alkalmazottja, a többiek önkéntesként érkeztek az ukrán-magyar határra.

Indíttatásáról a csapat egyetlen hölgytagja, Camille de Rostolan így vall: „Közvetlenül szerettem volna segíteni. Amikor kitört a háború, Franciaországban a hírekből követtük az eseményeket, megkezdtük az adománygyűjtést, utaltunk pénzt is, mégis azt éreztem, hogy a két kezemmel is tennék valamit. Itt az ukrán-magyar határon konkrét cselekedetekkel segíthettünk, még ha ezek apró tettek voltak is.”



Konténerbüfében enni-inni adni a megfáradtaknak, több tonnányi beérkező adományt válogatni, azonnal osztható egységcsomagokat készíteni, raklapok százait fel- és lepakolni, szállítmányt vinni a határ ukrán oldalára, rosszul levő menekülőket orvosig fuvarozni, sátrakat állítani, váratlan helyzetekre reagálni – gyűlnek az emlegetett „apró tettek” a jegyzetfüzetünkben, ahogy a francia önkéntesek sorolják beregsurányi feladataikat. Az érzetet, mintha szolgálatuknak előre „megágyaztak” volna, Simon Brousseau a magyar máltaiak szervezettségének és a korábban nem tapasztalt szolidaritásnak tulajdonítja. „Megdöbbentő volt, hogy milyen könnyen betagoltak minket a csapatba. Japán, portugál, amerikai, spanyol és magyar önkéntesek, máltaiak és civilek, tűzoltók, biztonságiak, állami szervek – mind együtt dolgoztunk, a nyelvi akadályok ellenére.” A praktikus információk átadásán túl nem is nagyon készülnek arra, hogy hosszasan okosítsák ki váltótársaikat a határmenti munkarendről. „Csak egyet tanácsolok majd: csinálják meg, amit a kollégák rájuk bíznak. Amilyen feladat csak adódik, legyen bármilyen egyszerű, végezzék el. Itt nincs más dolog, csak minden megtenni” – így Camille de Rostolan.

A lányhoz hasonlóan a tizenkilenc éves Quentin Hegron is először járt külföldi önkéntes misszión, sőt, neki ez volt az első szolgálata éles helyzetben. Ha humanitárius krízist még nem is látott, összetört lelkekkel naponta találkozik: civilben egy temetkezési vállalat munkatársa. „A szomorúság, amit a síroknál álló gyászolókon és amit az Ukrajnából menekülők arcán látok, nagyon hasonló. Még úgy is, hogy a határon átlépőkről nem tudtam pontosan, hogy meghalt-e valakijük a háborúban, a bánatuk a temetőbeli bánatra emlékeztetett. Ehhez a szomorúsághoz nem lehet hozzászokni” – mondja a fiatal önkéntes. Mikor a másokon megfigyelt érzelmek után a sajátjairól kérdezzük, kis gondolkodás után azt feleli: „Felnőttem.”



Talán a sokszor puszta gesztikulációra szűkült kommunikációból, talán logisztikai feladatkörük jellegéből fakad, hogy a francia önkéntescsapat tagjai inkább arcokat, mintsem történeteket idéznek fel a Beregsurányban töltött napokból. Pedig Pierre Strauch, aki a szolgálatuk fotódokumentálását is végezte, kifejezetten törekedett rá, hogy a menekülők arcát ne fényképezze. „Szerettem volna tiszteletben tartani a helyzetük intimitását” – mondatja vele a gyámoltalanság iránti tapintat. Egy tekintetről azért mégis beszámol. A konténerbüfében egyszer egy szelet csokit adott egy elkeseredett kislánynak, és a változást, ahogy a kicsi arca földerült, azt Pierre Strauch – meleg szavaiból ítélve – nem a gépével örökítette meg. Míg a fotóst az öröm, Amaury Coup-t a menekülők bátorsága ragadta meg. „Nem kérdezgettem őket az elmúlt időszakról, az útjukról, mert ahhoz, hogy az adott pillanatban jól segítsek, azt kellett tudnom, hogy épp akkor mire van szükségük. Viszont megrendített az a tartás, amit rajtuk láttam.”

„My brothers and sisters” – „Fivéreim és nővéreim.” Egy reptéri forgatagban semmi különös nincs az itt-ott felröppenő, erős akcentussal ejtett angol alapszavakban. Egy olyan állomáson azonban, melyen át százezrek menekülnek idegen országba, a legegyszerűbb kifejezések is kulcsfontosságúak. Hogy gondolt-e erre Camille de Rostolan, nem tudni. Mindenesetre a „réfugié”-„refugee”-„menekült” kifejezést beszélgetésünk alatt egyszer sem használja. „My brothers and sisters”, mondja helyette.

Vannak helyzetek, amelyekben elfogynak a szavak. És vannak, amelyekben a helyükre kerülnek.