Mi indította el a beregsurányi határátkelőhöz?

Az egész egy újságcikkel kezdődött. Távoli unokatestvérem és barátnőm, Molnár-Bánffy Kata írt a máltaiak által koordinált Felzárkózó települések programról a Képmás Magazinba, és a Vecsei Miklóssal készített interjúja olyan nagy hatást tett rá, hogy lelkesedése engem is magával ragadott. Kata elkezdett összeszervezni egy önkéntes csapatot, és elindított egy intenzív párbeszédet arról, hogyan tudnánk jól és hatékonyan kapcsolódni a Szeretetszolgálat munkájához. Közben Ukrajnában kitört a háború, hirtelen máshol, másképp lett szükség a segítségre, így elég gyorsan odakerültünk a határra. Katával, a férjével és a párommal, majd egy másik baráti házaspárral szolgáltunk két hétvégét Beregsurányban, és most is várom a jelzést, hogy mikor mehetünk legközelebb. Nem volt önkéntes segítői „előéletünk”, de hamar kiderült, hogy a szervezési, logisztikai rutinunk és a nyelvtudásunk itt jól jön.

Így képzelte a katasztrófahelyzetben történő segítségnyújtást?

Nem volt előzetes képem az efféle szolgálatról, katasztrófahelyzetről sem közvetlen benyomásaim. De az én generációmnak Erdélyben általános élménye, hogy el kell hagynia az otthonát. Ötödikben negyvenketten jártunk az osztályomba, mire befejeztük az általános iskolát, alig húszan ha maradtak. Sokféleképp mentek el emberek, én tizenegy évesen a szüleimmel, néhány bőrönddel érkeztem Kolozsvárról Budapestre. Nekünk nagyon jó volt, elképesztő szeretet és családi támogatás fogadott, komoly biztonsági háló. Sokfelé jártam a világban, sokféle arcát láttam a kiszolgáltatottságnak, így voltak személyes élményeim arról, hogy az ilyen helyzetben lévő embereknek mik az elsődleges problémái. A Beregsurányban töltött napok nagy tanulsága, hogy aktív segítőként mennyire nehéz feladat lelkileg valamelyest távol tartani magam a történésektől. Hiszen ha minden percben bevonódom, nem tudok segíteni.

Mivel vértezte fel és mit rótt Önre a piros máltai kabát?

A kabát nyilvánvalóan jelkép is, kifejezi, hogy nem csak magam vagyok, hanem egy szervezetet is képviselek, így mindenképpen felelősség. A fegyelem is nagy kihívás – nem véletlen, író vagyok –, nehezen dolgozom kötött struktúrákban, vagy tartok bizonyos keretrendszereket. Erőfeszítésbe telt megérteni, hogy nem kell ötpercenként megreformálni a működést. Nagyon jó érzés volt az a kabáttal együtt járó extra bizalom. Hogy a piros kabáttal egy pecsét is van rajtam: „lehet benne bízni”. Többször mondogattuk azoknak, akik továbbutaztak, például Budapestre, hogy az állomáson is lesznek „piros kabátosok”, keressék őket, segíteni fognak. Ez mindig működött, láthatóan megnyugtató volt. Ezt szép volt megélni. Nagyon hálás vagyok, hogy része lehetek az önkéntes hálózatnak, ami számomra eddig rejtett valóság volt. Ajándékként élem meg, hogy rátaláltam. Jó, hogy van olyan szervezeti háttér, ahol lehet jól segíteni, hogy van az élet értelmességét így is segítő kapcsolódási pont.

Az önkéntes Ugron Zsolnával a krónikás Ugron Zsolna is elment a határra?

Egyáltalán nem krónikásként indultam útnak, de nyilván formálódtak történetek. Vannak kitörölhetetlen mondatok, tekintetek. Egyszer egy háromgyermekes család érkezett Kijevből, látszott rajtuk, hogy jólétből, nagyvárosi környezetből valók, a gyerekek is jól beszéltek angolul. A segítőponton csak várniuk kellett, mert volt úticéljuk, csak a továbbutazásukat kellett szervezni. Addig is bekísértük őket az egyik konténerbe, hogy melegedhessenek. Az egyik kisfiú, miután teát és a csokit adtunk neki, majd meglátta a gyereksarkot is a színezőkkel és a játékokkal, megszólalt: „This is heaven” – Ez itt a mennyország. Ekkor derült ki az is, hogy tíz napja voltak már úton, és teljesen kimerültek. Kis híján sírva fakadtam, de összeszedtem magam, és azt feleltem, „most már csak jobb lesz.” Elképzelhetetlen, mit élhetnek át.

Egy író mondja, hogy vannak elmesélhetetlen történetek?

Inkább úgy mondom, hogy vannak történetek, amelyek azok sajátjai, akikkel megtörténtek. Amit a menekülő emberek átélnek, azt közülük valakik tudják majd jól elmesélni, nekünk elképzelni is alig lehetséges. Ül egy gyerek a hátsó ülésen mögöttem, aki semmit sem tud az osztálytársairól, mert ők nem menekültek el. Egy édesanya beszél az Ukrajnában maradt férjével, és közben a kislánya azt kérdezi a telefonáló anyjától: „Anyu, az Apu megint sír?” Ezeket nem lehet elképzelni.

Íróként az asszonyi sorsok mozgatják leginkább. A határon is érzékenyebben érintette a történetek női oldala?

A határon leginkább női történetek vannak. Pontosabban családtörténetek, meggyötört családok tragikus történetei. Annak ellenére, hogy a legtöbben úgy jöttek, hogy már volt „landolási pontjuk” valahol a világban, tudták, hova tartanak. Nekem az volt nagyon nehéz, mikor egész kicsi gyerekkel érkező édesanyákkal találkoztam, akiknek fogalmuk sem volt, merre tovább. Egy ilyen anyuka két óvodáskorú gyerekkel és egy kisbabával jött. Csak ukránul tudott, nem ismert senkit Ukrajnán kívül, egyszerűen menekült, amerre látott. Épp akkor volt Beregsurányban egy német hölgy, aki más Németországba tartó menekülőkre várt, és akadt még szabad hely a buszában. Kiderült, hogy a német kisvárosnak, ahová fuvaroz, komoly menekültellátási infrastruktúrája van, szállással, munkalehetőséggel. Ezt ajánlottuk fel az édesanyának, aki ott állt egyedül a rémisztő helyzetben, és nem tudott dönteni. Képtelen voltam nem bevonódni a vívódásába. Félt, mert bár biztonságot kínáltak neki, de egy számára teljesen ismeretlen országban. Biztos felrúgtam ezzel az íratlan szabályokat, de megadtam neki a telefonszámomat, hogy legyen valaki, akit bármikor felhívhat. Végül nekiindult. Tudok is róla: azóta rendben megérkezett Németországba. Nagyon sok nőről és gyerekről beszélünk, akiknek egyedül kell most majd felépíteniük egy új életet, és bár az asszonyok erősek, ez nem lesz könnyű.


Ön szerint min múlik, hogy valaki megtalálja-e magában az újrakezdéshez szükséges erőt?

Talán azon, hogy marad-e bizalma az emberiség felé. Ez nyilván rettenetesen nehéz, amikor bombáznak, öldökölnek körülötted – ilyenkor majdnem lehetetlen úgy látni, hogy az emberek többsége jó. De ha ezt a hitet valahogy tovább éltetjük, az, bízom benne, jó alap. A határról hazafelé jövet fuvaroztam egy menekülő családot, egy nagymamát, egy édesanyát és a tizenhat éves fiát. A srác tudott egy kicsit angolul, ezért vele beszélgettem, de közben a saját, ugyanennyi idős gyerekem is felhívott. Az éppen kollégista lányomtól azt kérdeztem, milyen volt a hétvégi buli, a hátsó ülésen lévő fiútól pedig azt, hogy vonattal vagy busszal jutottak el a határig, mire azt felelte, hogy csak vonattal lehetett, mert a buszokat lövik. Ültem a volánnál ebben a kettéhasadt valóságban, és nyilvánvaló volt, hogy a két gyerek közül az egyiknek sokkal nehezebb lesz valaha is elhinnie, hogy megbízhat az emberekben.

Eszerint a határmenti szolgálat a bizalom szempontjából akár sorsdöntő is lehet a menekülők életében?

A menekülők fogadása rövid epizód, de nagyon sok múlik rajta. Például amikor csak kínáltuk őket étellel-itallal, rendre elhárították: köszönik, nem kérnek semmit. Ám ha odaléptünk, vittünk kávét, csokit, üdítőt, akkor megkönnyebbülve, sőt örömmel fogadták. Az odalépés volt az az apró mozzanat. Hogy ne kelljen még kérni is mindazok után, amin átmentek. Igen, azt gondolom, sok múlik azon, hogyan érkezik meg az ember – nem csak ide, bárhova –, és milyen benyomások érik az első biztonságos helyen.

A saját, 1989-es megérkezéséről már volt szó. Egy Facebook-posztban írta, hogy az akkor ajándékba kapott iskolatáska jelképes tárgya lett az életének. Mi válhat a Beregsurányban töltött napok szimbólumává?

Az ölelés. Amikor valaki sírni kezdett, kétségbeesett, vagy eszébe jutott az otthona, az otthonmaradtak, önkéntelenül ölelték meg egymást az egyébként teljesen idegen emberek. Egészen furcsa volt, mégis magától értetődő, hogy alig két perce láttál valakit először, de magadhoz szorítod, mert olyan a helyzet, hogy ölelni kell. Bence, a párom egy idő után azt csinálta, hogy teletömte a máltai kabátja zsebét az adományba érkező játékokkal, és valahányszor riadt, fáradt gyerekek szálltak le a buszokról – éjszakás műszakban legtöbbször így történt –, már húzta is elő bűvésztrükk-szerű gesztusokkal a plüssöket. A gyerekeknek tágra nyílt a szemük, azonnal földerült az arcuk, és sokszor megölelték a játékokat. Ezeket a mosolyokat sosem fogom elfelejteni.