Csodákra szeretettel vagyunk képesek - Interjú Novák Péterrel

– A Szimfónia növendékei nagysikerű koncertet adtak a Belügyminisztériumban még októberben, amin Ön is ott volt, mint a program egyik nagykövete. Mennyire élénkek még az emlékek?
– Abszolút, és egészen bizton állíthatom, hogy élő is marad, hiszen olyan pillanatokat éltem akkor át, amelyek biztos belekerülnének életem filmjébe. De nem csak az a koncert adott ilyen momentumokat, Tarnazsadányban készítettem egy rövid videót még egy korábbi ottjártamkor, amin szimfóniás gyerekek a Parasztkantátát adták elő, annyira erős és megható volt, hogy azóta viszem magammal, magamban.
– Volt Önben félelem a koncert előtt?
– Csak annyi, nehogy elrontsuk. De különben bíztam bennük. És abban is, hogy a maguk természetességében mutatkoznak majd be, nem kezdenek el másképp viselkedni a közönség előtt, hanem olyanok maradnak, mint amilyenek egyébként. És végül ezt is kaptam, hiszen rosszalkodtak, énekelgettek, zenéltek és beszélgettek közben, nem feszültek meg a környezet, a közönség miatt. Nem akartak hálából mások lenni. Ennek az élménynek, lehetőségnek a hálája különben nem is ott kellet volna, hogy létrejöjjön, hanem majd a további években, a visszaemlékezésekben, amikor realizálják, hogy a Szimfónia és a hozzá kapcsolódó értékek mit adtak hozzá az életükhöz. Minden a szocializáción múlik, azon, hogy milyen behatásokkal nővünk fel. Éppen ezért nekem is jár az agyam, hogy mi ennek a jövője és az útja, hogy az egy-egy látványos és fontos koncert mellett jó lenne, ha ebből kikerekedne egy rendszeres, sokhelyszínes fellépési lehetőség.
Akkor nem amolyan protokolláris nagykövet-szerep az Öné?
– Azt nem is vállaltam volna. Rendkívül fontosnak tartom, hogy tudjanak erről a programról az emberek, mert olyan pozitív tartalma, töltete és üzenete van, ami leírhatatlan. Ráadásul nem hiszem, hogy ez más műfajjal megteremthető lett volna, mert a komolyzene még mindig egy olyan fontos szelete a magaskultúrának, ami azonnal tiszteletet parancsol minden társadalmi osztályban – és ha valamire szüksége van a hazánkban élő legnagyobb kisebbségnek, az többek között a tisztelet. A tisztelet egyben az esély szinonimája is az én értékrendemben. Megtisztelni a másikat azzal, hogy megadod neki az esélyt a bemutatkozásra, az emberi minőségének a megnyilatkozására, adott esetben az újrakezdésre. A másik ember felé tisztelettel fordulni számomra alapérték.

A névjegykártyáján szereplő sok-sok titulus közül melyiknek szólt a felkérés?
– Mindegyiknek, és az elmúlt évtizedek alatt vállalt szerepléseimnek, munkáimnak, ismertségemnek. Mert hát mi mással tudunk mi hozzájárulni ehhez a dologhoz, mint az ismertségünkkel? Szakmailag ugyanis nem kell, mert remek szakemberek dolgoznak a gyerekekkel, és tapasztaltam, hogy jóformán professzionális színvonalon szólnak ezek a zenekarok, a tudásszintjüknek megfelelően értelemszerűen. Nem kérnek tőlük se többet, se kevesebbet, csak azt, amit tudnak, megtanultak. Nagyon komplex és jól átgondolt pedagógusi munka van a háttérben. Itt, minden túlzás nélkül, kézzelfogható, hogy az oktatásnak milyen ereje van. Minden olyan sztereotípia, amit azért a többségi társadalom általában megfogalmaz a roma kisebbséggel kapcsolatban, nos, azoknak itt nyoma sem volt. Olyan mértékű fegyelemnek, példás magaviseletnek, odaadásnak, alázatnak és koncentrációnak lehettem tanúja, amit még a saját gyerekeimből is úgy kell elővakarnom adott esetben. És már látszik, hogy ezeknek a gyerekeknek ez a maga szocializációs természetességében része a mindennapjaiknak. Ez nagyon fontos eleme az egésznek, vagy inkább eredménye, illetve az is, hogy ezáltal milyen hatást gyakorolnak a gyerekek a környezetükre. Láttam, hogy a szülők is eljönnek az előadásra, szépen felöltöznek, ott vannak, meghatódnak, szorítanak, együtt lélegeznek a gyerekekkel ebben a történetben.
– Mire számított az első látogatáskor?
– Arra, hogy nem tudom, mire számíthatok. Nem tudtam, hogy a Boci-boci tarkára megyek-e, vagy arra a csodára, amivel aztán megleptek. Megérkeztem egy szemmel láthatólag nehéz sorsú településre, és gondoltam, hogy majd valami történik, de azt álmomban sem képzeltem volna, hogy ez ennyire átgondolt, koncepcionális és konzekvens. És érzékeny, hiszen a tanárok úgy válogatták össze a repertoárt, hogy mindenkinek legyen egy kis sikerélménye, mindenki felmehetett a színpadra. Ez az előadóművészetnek fontos eleme, mert a színpadnak van egy mágiája, ami hatást gyakorol a rajta állóra, és ezek a pedagógusok remekül kitalálták, hogy élményt adnak azoknak is, akik még csak egy-két akkordnál tartanak.
– A rendszeres sikerélmény itt meghatározó szempont.
– Popper Péter mondta, hogy a spártai és az athéni nevelés is ugyanoda vezet a pedagógiában, csak ne keverjük a kettőt, és hát azért az athéni mennyivel humánusabb... Persze vannak militáns pillanatok, amikor a félelem ránt össze minket, hozza ki belőlünk az emberfeletti teljesítményt, de hosszú távon csodákra szeretettel vagyunk képesek, és itt nagyon „meg van szeretgetve” mindenki. Kétségtelen, hogy ez az út néha ugyancsak kacskaringós és hosszú, valamint óriási türelem kell hozzá, de ez a jó irány, hiszen jellemzően mindannyian a szeretet üzemanyagával működünk. Sokat tanultam abból, amit mondjuk Tarnazsadányban láttam, tapasztaltam – és ötvenegy évesen tanulni valamit, az minden szempontból jó. 
– Miket tanult?
– Például, hogy az élet nem egy látványpékség. Túl hosszú ideig voltam a kirakatban ahhoz, hogy egyrészt elegem legyen az egészből, másrészt meg, hogy lássam azt, hogy mögötte néha nincsen semmi. Nem feltétlenül a nagy, bombasztikus ötletek fogják megváltoztatni a világot, hanem például azok az elismerés reménye nélkül is dolgozó pedagógusok, akikben ott dolgozik a küldetéstudat, hogy mint a jó pásztorok összeszedik a nyájat, vigyáznak rá, együtt lélegzenek vele. Másrészt fontos lenne, hogy a szimfóniás gyerekek minél többet és szélesebb körben találkozzanak a saját, remélhetőleg még előítéletmentes korosztályukkal. A kultúra ugyanis rengeteg társadalmi feszültséget kompenzál, akár még ki is olt. Én még olyan helyzetben nem voltam, amit egy gitárral, egy jó dallal, egy klassz tánccal ne lehetett volna megnyerni. Tehát, ha őket és a tudásukat be tudjuk mutatni a többségi társadalomnak, és elsősorban a saját generációjuknak, akkor az elfogadás területén fényéveket lépünk előre.

– Önt hamar elfogadták a gyerekek? Egyáltalán, ismerték?
– Áh, nem, nagyon más évjárat vagyok. Zsadányban azonban volt egy kulcspillanat, nevezhetjük áttörésnek is: az egyik bemutató végén volt egy kis csingerálás, azaz cigánycsárdás bemutató, és én is táncoltam, mutattam pár lépést. Teljesen el voltak ájulva, „hát maga cigány! Maga cigány!” – kiabálták. Mondtam, hogy igen, a lelkem egyik szegletében. Nekem ez például egy fontos momentum volt, hogy nem valamiféle rosszul értelmezett vélt vagy valós népszerűség okán fogadtak be, vagy mert mondták nekik, hanem ott helyben, a valós teljesítményemmel nyertem el a bizalmukat. A mindennapokban is így kellene élnünk, mert ugyan mindenki nagyon erős teoretikusan, de hogy mit teszünk valójában – na, az az igazán fontos.
– Egy-egy ilyen koncert során olyan gyerekek is találkoznak, akik akár több száz kilométerre laknak egymástól, addig még sose látták a másikat, mégis rögtön közös hangot találnak.
– A népzenének és a néptáncnak megvan az a nagyon különleges hozománya, hogy bár teljesen máshol élünk a Kárpát-medencében, egy sokszínű közös kulturális anyanyelvet beszélünk. A komolyzenére, de akár rockzenére is ez már globálisan igaz. A világ csodája, nem? Ezért sem árt, ha megtanulják minél több elemét. Illetve, hogy mindenki legyen büszke arra, amiben erős. És hát a cigányság zenei-táncos tálentuma… Mint valamikori néptáncos mondom, sokat meg tudtunk tanulni erről, de ahogy ők művelik, az utánozhatatlan. Erre pedig nemcsak ők, hanem mindenki büszke kellene legyen!
– Mit tapasztalt, gyorsan tanulnak a hangszereken?
– A zenélés bizonyos részeit nagyon hamar el lehet sajátítani, mellette azonban elengedhetetlen a gyakorlás. Meg a gyakorlás. És a gyakorlás… Ezt nem lehet megúszni. Az együtt zenélés nagyon komoly belső és külső fegyelmezettséget kíván, és ezt nehéz gyerekkorban megtanulni. Az, hogy az embert odaerőltetik valamilyen hangszerhez, és húzza-vonja különösebb boldogságélmény nélkül, ez egy általánosan bevett gyakorlat, de én itt azt láttam, hogy az együttlétnek az apropója a zene, a közös időtöltés a fontos, nem a mindenáron szabálykövetés.
– Utóbbi esetben valószínűleg a következő órára a tizenötből már csak egy maradna.
– Minden bizonnyal. De én ezt megértem, hiszen a hagyományos zeneoktatással semmilyen szinten nem értek egyet. Szerintem, ha nem okoz azonnali élményt a megszerzett tudás, akkor megette a fene az egészet. A szimfóniás módszer pedig ilyen azonnali élményt ad, így inkább közelebb is áll az autodidakta képzéshez – na de hát olyan fiatalokról beszélünk, akiknek fülük van, nem kottájuk! Majd, amikor már saját igényük van rá, amikor a zenélés élményében hiányként jelentkezik a magasabb szintű tudás, akkor lehet behozni a komolyabb elméletet és technikát, hiszen mennyivel jobb, ha ő maga akarja, mintha rákényszerítik. A másik érv a kevésbé szigorú oktatás mellett, hogy alapvetően nehéz fegyelmet tartani, hiszen ők folyamatosan improvizálnak, mert ott van a hangszer a kezükben. És ez így jó! Még én is állandóan pötyögtem a nyakamban lógó gitáron a próbák szüneteiben, és ez náluk is így van: ahogy bementünk az öltözőbe, valaki mindig húzta, pengette, mondta, énekelt, gyakorolt, mutatta, próbálgatott – arra használják a zenét és arra a hangszert, amire való, mert ezek a dolgok a lelkünket teszik gazdagabbá és boldogabbá. Az pedig egy szakmai különlegesség, hogy olyan hangszereken játszanak, ahol az intonáció borzasztóan nehéz, tehát a hegedűn, csellón, vonós hangszereken a megfelelő hangmagasságot eltalálni külön bravúr.
– Mennyire fontos, hogy a gyerekek zenéljenek?
– A zeneterápia minden korosztályban, minden társadalmi osztályban, minden élethelyzetben segít. Egy teljesen ép és egészséges szituációban is, hátrányos helyzetben pedig főleg. Nemrég például egy hospice alapítvány keresett meg azzal, hogy vannak-e régi, feleslegessé vált hangszereink? A zenélés élménye egy olyan boldogságfaktor, ami még a mindennél nehezebb léthelyzeteket is kompenzálni tudja egy-egy pillanatra.

– Az ön esetében a zene iránti elkötelezettség magától értetődik, de emellett milyen ilyen ügyekkel lehet „megtalálni”?
– A szociális és környezeti kérdésekre mindig érzékeny voltam. Nagyon sokféle kezdeményezésbe, akcióba álltam bele, vittem a zászlót, mondtam a magamét, és ez a lelkesedés ugyan most is bennem van, csak ma már óvatos is vagyok. Érdekel, hogy kik vesznek benne részt, mennyire hitelesek ők és a mondanivalójuk számomra, és hogy amire hívnak, arra én megfelelek-e egyáltalán? De a motiváció ugyanaz maradt: valamiképpen változtatni a vagyonok és lehetőségek mérhetetlenül igazságtalan eloszlásán, javítani a mélyszegénység drámai jelenén.
– Összébbhúzni a két világot?
– Pontosan, és ehhez olyan jó eszközeink vannak, mint például a zene. Fontos azonban, hogy szerintem alapvető kérdések nincsenek az emberekben tisztázva. Akarhatunk mi egy szebb, boldogabb, békésebb, elfogadóbb, „környezetbarátabb” világot építeni – napestig sorolhatnám a kliséket – ám ha az egyén szintjén nincsenek rendben a dolgok, akkor semmire sem megyünk. Ilyen értelemben minden olyan, ami személyes, amiben benne van a közvetlen emberi kapcsolat, az „betalál” nálam. A Máltai Szeretetszolgálat novemberi, szociális munkások világnapján szervezett Élő könyvtár-eseményén ott lehettem a Katona József színházban, és megismerkedtem Kurucz Szilárdné Krisztina főnővérrel. Hát... az egy olyan óra volt az életemben, hogy nem adnám semmiért! Az az egy óra megint mindent felülírt! Ott ülve és hallgatva ezt a csodálatos hölgyet azt gondoltam, hogy lám, milyen közvetlen tud lenni a segítség és a szolidaritás, és hogy egy ilyen emberi minőség mit is jelent, mi mindent lehet vele elérni. 
– Merre tovább, Szimfónia?
– A Szimfónia jövője szerintem mindenféleképpen az, hogy rendszeres fellépést kell biztosítani a gyerekeknek, tovább erősíteni a már meglévő eredményeket, értékeket. Hogy ne három nagykövet legyen, hanem harminchárom; hogy legyen belőle egy olyan mentorprogram, amelynek köszönhetően nemcsak alkalomadtán, hanem akár heti rendszerességgel megy le egy-egy népszerű, befutott, elismert művészkolléga ezekhez a gyerekekhez. Ők most láttak egy villanást, aki Szalóki Ági, Kökény Tamás vagy éppen én voltam, de ha mondjuk ezek a villanások heti rendszerességgel megtörténnének…