–  Hogyan került a jezsuita rend Arlóra? Honnan érkezett a meghívás?

– Mielőtt a Felzárkózó települések program elindult volna, sokat beszélgettünk Vecsei Miklóssal a felzárkóztatás kihívásairól, és arról is, hogy milyen kevesen vannak, akiket erre a feladatra el lehet hívni. Szerveztünk egy konferenciát is a Párbeszéd Házában, és egy ahhoz kapcsolódó lelki gyakorlatot „A gazdagok hivatása” címmel, hogy milyen felelősséggel tartoznak azok, akiknek lehetősége van tenni valamit másokért. A beszélgetések során felvetődött, hogy meg kellene szólítani a szerzetesrendeket, az egyházi iskolákat, a megszentelt életközösségeket, az egyházmegyéket is. Én először a miskolci jezsuita gimnázium bevonására gondoltam, amikor még szó sem volt konkrét településről. 2019 augusztus elején Miskolcon szentjánosbogár táborunk volt. A gimnázium igazgatóját, Holzinger Ferencet és Vecsei Miklóst hívtam oda egy találkozóra. A beszélgetés során eldőlt, hogy van fogadókészség az iskola részéről, s hogy majd a régióban keresnek helyszínt. Egy szerzetes elöljárói konferencián Miklós prezentálta az egész programot. Vizi Elemér provinciális is jelen volt, és nagyon felkeltette az érdeklődését. Ez azért fontos, mert a provinciális az, aki az ilyen szintű vállalást megteheti. Meghívtam Vecsei Miklóst a rendi közösségbe, a találkozás után a provinciális igent mondott a hívásra, ezzel beindult az arlói történetünk. Ez még 2019 őszén történt. A program 2020 júliusában indult, de csak előző hónapban tudtuk meg, hogy a helyszín Arló lesz.

– Nem is önök választották?

– Néhány felkínált település közül választottuk, az elérhető közelségben lévő falut. Arló Miskolctól egy óra, Budapesttől kettő.

 

– Mikor jártak először ott?

– A provinciális és tanácsadó testülete, aminek én is tagja vagyok, 2020 nyarán ellátogatott Arlóra. Megnéztük a falut, a cigánytelepeket, találkoztunk a negyedszázada ott szolgáló ferences kisnővérekkel.

– Mi volt az első dolog, amit a jezsuiták Arlón csináltak?

– Még nem is írtuk alá a szerződést, amikor filmklubot vittünk a faluba. A Párbeszéd Háza periféria filmklubot szervezett a baracskai börtönben, de járvány miatt nem mehettünk már be a rabokhoz, és a programból még hátra volt három vetítés. Adta magát, hogy vigyük el a programot Arlóra. Felzárkóztató programunk vezetője a miskolci gimnáziumunk igazgató-helyettese Velkey Balázs, vele beszéltük, hogy egy filmklub talán nem sokakat érdekel majd a településen, de ha szervezünk hozzá más programot is, akkor inkább bejönnek majd az emberek. Így Kathy-Horváth Lajossal mentünk, aki nagyszerű zenészeket hozott, azután meghívtuk Csókay András idegsebészt, majd a Kalákát. Ezekre a kísérő rendezvényekre bejöttek az emberek, és közben azt is elmondhattuk, hogy a jezsuita provincia hosszú távon elkötelezi magát az Arlón élő emberek mellett, és elindul egy program, amiben társak leszünk.

– Más településeken felméréssel, szociális diagnózissal érkeznek a felzárkózást segítő szervezetek.

– A felmérések és a mélyinterjúk Arlón is elkészültek. A Jelenlét programot a Máltai Szeretetszolgálat nagyon alaposan kitalálta, és a gyakorlat során tökéletesítette. A helyzetértékelés alkalmával nemcsak a pillanatnyi helyzetet rögzítették, hanem a probléma mélyebb vonulatait is feltárták, hogy a változások hosszú távra szóljanak majd. Arlón több mint 300 feladatot sorolt fel a tanulmány, ezeket szűkítették le, csoportosították az illetékesek. Fontolgatták, mire tudnak vállalkozni, mihez kell még embert keresni. Arlón is világosan látszott, hogy a hosszú távú programot nem lehet egy felbuzdulás lendületéből végezni. Fontos, hogy legyen lehetőség a rendszeres lelki töltekezésre. Nem azért teszi oda magát a jezsuita provincia, hogy megmondja, mit kell csinálni a településen, hanem hogy a helyiekkel együtt keresse, mi vezet leghatékonyabban és maradandóan a felzárkóztatás felé. Fontos, hogy az arlóiak felismerjék: nincsenek egyedül, vannak, akik fontosnak tartják őket, és képesek áldozatot hozni értük.

– Pályafutása során a világ számos országában dolgozott, sok hasonló programot ismert meg, milyennek látja ezekhez viszonyítva a Jelenlét programot?

– Szíriában, Irakban, Kongóban, Kenyában, Egyiptomban is találkoztam lényegében hasonló programokkal. Láttam, ha a segítő szervezetek megtalálják a megfelelő helyi embereket, akik vállalják a nehézségeket és akik lélekben is erősek, akkor a rendelkezésre álló eszközökkel a romok helyén új épületek lesznek, az emberekből pedig közösség formálódik. A kulcs Arlón is az, hogy a csapat megtalálja-e azokat a helyi embereket, akikre és akikkel lehet építeni.

– És akik hosszú távon jelen vannak a településen.

– Így van. A képlet nagyon egyszerű: ha megvannak azok az embereket, akikben a nehéz sorsuk ellenére is van lendület, kedv, elszántság, hogy csináljanak valamit, akkor őket kell segíteni, és tőlük indulnak majd ki a változások is. Külső szereplőként is oda lehet menni, de az többnyire csak felületi kezelés lesz, maradandó változást nem hoz. De ha olyanokkal dolgozunk együtt, akik megfelelő alázattal közelítenek, ott maradnak helyben, és tenni is akarnak az ügyért, az ígéretes lehet. Aki erre vállalkozik, nem rövid távon gondolkozik. A misszió házat vett Arlón, amit október elején megáldott a provinciális. A feladatok több generációt érintenek, szokásoknak, gondolkodásmódoknak kell változnia, olyasmiknek, amik évtizedek, évszázadok alatt alakultak ki. Nagyon valóságos a Jelenlét program célkitűzése, hogy a fogantatástól a foglalkoztatásig kell kísérnünk a felnövekvő generációkat. Ha nem kezdődik a munka az élet kezdetekor, már az óvodába komoly lemaradásokkal érkezhetnek a gyerekek, és ezeken utólag nagyon nehéz segíteni.

– Hadd idézzek néhány példát az arlói munkatársak beszámolóiból: szemétszedés, tetűirtás, kimaradt diákok érettségire felkészítése, a sokat hiányzó gyerekek reggeli iskolába kísérése, drogfogyasztó szülő gyermekeinek kimenekítése, sérült gyermek kórházba szállítása, hiányzó gyógyszerek kiváltása, beázó háztetők javítása. Elsőként nem ezek jutnának eszünkbe, ha a jezsuita rend tevékenységére gondolunk.

– Azt tesszük, ami szükséges.

– Van az arlói programnak valami jezsuita sajátossága? Ami megkülönbözteti a többi 117 felzárkózó településen más szervezetek által indított programtól?

– Szeretném remélni, hogy rendi karizmán kívül a jezsuitáknak nincs más sajátossága. A jezsuita rend a katolikus egyház egészének egy családja. Legfeljebb abban lehet sajátosság, hová helyezzük a hangsúlyt. Májustól jövő július végéig Szent Ignác évet tartunk, ötszáz éve, 1521-ben lőtte szét egy ágyúgolyó Ignác addigi álmait a pamplonai csatában, ami után mindent újra kellett kezdenie. Egy manrézai esztendő volt megtérésének intenzív kezdete, ez is benne van jubileumi évünkben. És 2022-ben lesz 400 éve, hogy Ignácot szentté avatták. Ennek az évnek a mottója a világon valamennyi jezsuita számára: új szemmel tekinteni Krisztusban mindenre. Tehát nem a megszokott gondolatokkal.  A magyar provincia ezt úgy pontosította magának: megtalálni Istent mindenben. Megtalálni Istent a munkában, a nyomorterelepen, a kihívásokban. Megtalálni Istent Arlón is.

– Hol helyezkedik el az arlói misszió a jezsuita rend feladatai között? Toplistás feladatként tartják számon?

– Toplistánkon több tevékenységünk van, nem rangsorolnám őket. Miskolci középiskolánk hatalmas erőt, energiát igényel, ahogyan a szakkollégiumi hálózatunk is, melynek része a tíz éve Kispesten indított jezsuita roma szakkollégium, vagy a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia, a Kerkai Szociális Intézet, a Lehetőségek Iskolájának felzárkóztató programja, a Jezsuita Menekültszolgálat…  A jezsuitáknál globálisan jelenik meg az a kérdés, hogy mi kerüljön a fókuszpontba, ezt legutóbb 2019-ben fogalmazta meg a generális, aki átadta a Szentatyának, hiszen a jezsuiták a pápától kapják a feladataikat. Ezeket ma preferenciáknak nevezzük, régebben prioritás volt a nevük. A megnevezésben nemcsak a betűk különböznek. A prioritások megvalósítására törekedni kell, a preferenciák arra hívják fel a figyelmet, hogy amit csinálunk, azt hogyan, milyen érzékenységgel tegyük. Összesen négy preferencia van, egy lelki és három szociális, beleértve a periférián élők melletti elköteleződést. Innen nézve az arlói missziónk mindenképpen toplistás vállalás.

– A leszakadó településeken felnövekvő generációk jellemzően a szüleik sorsát élik újra és újra, a felzárkózás sikerének egyik mércéje az lehet: kapnak-e esélyt a kitörésre a most érkező gyermekek. Hogy felnőve értékteremtő munkát végző adófizetők lesznek belőlük vagy eltartottak maradnak.

– Ez fontos megközelítés, arra az evangéliumi világfelfogásra utal számomra, hogy minden mindennel összefügg. Addig nem lehet boldog egy család, amíg valamelyik tagja boldogtalan. Ez Isten gyermekeire is értendő. Ha valljuk, hogy közel állunk Istenhez, akkor nagyon kell fájnia annak, ha valaki távol van boldogsága forrásától. Aki messze van, arról könnyen megfeledkezünk, azt könnyen leírjuk. A magyarországi cigányság és a leszakadó telepeken élők ilyen távoli emberek voltak nagyon sokáig, legalábbis Budapestről, illetve a „jóléti erkélyről” nézve, hogy Vecsei Miklós találó kifejezését említsem. A felzárkóztatási program feladata, hogy közelebb hozza őket, lehetőleg minél többekhez. Nem úgy, mint egy tévéműsor, amiről elkapcsolhatunk, ha nem tetszik. Hanem úgy, hogy ténylegesen tudomást szerezzünk róluk és fájjon a fájdalmuk.

– Része a jezsuita missziónak az arlói emberek megtérítése? Vagy a gyermekek hitoktatása?

– A szeretetnek nem szavakban kell megnyilvánulnia. Szentjánosbogaras táborainkban szervezünk olyan alkalmakat, amikor a résztvevők kettesével járják a települést, megszólítják az időseket: tudnak-e segíteni valamiben, fát vágni, gyomlálni, szemetet elvinni… Egy szó sem esik a hitről, de az ott élők tudják, hogy ezek az emberek a hitük miatt vannak itt a településen. Az arlóiak is tudják, hogy akik odamennek, a hitük alapján végzik a munkájukat. Ez önmagában egyfajta igehirdetés. Ha valakiben feltámad az érdeklődés, akkor persze kap választ a kérdésére, de az arlói fő tevékenység elsődleges célja nem a katekizmus átadása. A mindennapos jelenlét, a szolidaritás előbb-utóbb megérinti az embereket és sokukat megnyitja a mélyebb kérdésekre. Jó kérdés lehet: csak a gyümölcsöket osszuk-e meg az arlóiakkal, vagy ültessünk-e el fákat Arlón, amik helyben teremnek? A hit átadására gondolok. Ha a misszió megosztja az emberekkel azt a forrását, ami lehetővé teszi a szeretet gyümölcseit, vajon nem ezzel teszi-e a legnagyobb jót? Ha úgy tűnik, ez most egy prédikáció volt, akkor elnézést kérek érte.

– Én kérdeztem.

– Arlóra a jezsuita misszió nem tanulmányi kirándulásra érkezett, hogy csinálunk ott valamit, beszélünk róla, hordozzuk magunkban, és ettől nyugodtabb lesz a lelkiismeretünk. Miután személyesen is hozzájárultam az arlói misszió indulásához, magam is érzem a felelősséget, hogy időnként odamenjek, és csináljak valamit. Tudom, hogy a misszió munkáján keresztül Isten segít, nekünk pedig a tanítást kell követni: szolgálja minden, amit csinálunk, az isteni akaratot, és azt a lehető legjobb módon, amire csak képesek vagyunk.