„A gimnázium 10. osztályában már tudtam, hogy optometrista leszek” – mondja korai elköteleződéséről Varga Katalin, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, aki kollégáival együtt sok gyerek életén javított már egy-egy jó szemüveggel. A hivatását pedig voltaképpen annak köszönheti, hogy egykor ő maga is utálta a szemüvegét, amit így nem akart hordani, amint lehetett kontaktlencsére váltott. Ám a drága lencsék nem fértek a családi költségvetésbe – hat testvére van, szülei pedagógusok – ezért mindig újabb és újabb optikákban kért ingyenes próbacsomagot. Mindeközben viszont nagyon megtetszett neki a látszerészetek hangulata, s egy idő után már egyre alaposabban vizsgálta meg az optikákat, s faggatta az optikusokat.

„Az üzletekben mesélték nekem, hogy x órát kell egy hónapban optikusként ledolgozni, viszont, ha ezt a hónap első felében megteszem, akkor a második felében már nem is kell dolgoznom” – ekkor már tudta, és szüleivel is közölte: megtalálta az álommunkát.

Ennek megfelelően a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumban biológiából is érettségizett, majd egyszerre kezdte el a Semmelweis Egyetemen az optometrista képzést és egy OKJ-s látszerész tanfolyamot is. Így lett olyan szakember, aki felírja a szemüvegeket (optometrista) és aki el is készíti (látszerész) azt.

Az orvosi pálya soha nem vonzotta igazán, kezdetben csábítóbb volt számára a szép környezet, a jó gépek, bár elmondása szerint ma már nehezen tudná elképzelni magát egy optikában. A szakmaválasztásban azóta sem bizonytalanodott el, csak abban, hogy Magyarországon is tud úgy segíteni a szakmájával, ahogy azt tette csaknem egy fél éven át Kongóban. „Azt éreztem, hogy nekem nem elég, hogy szép környezetben, szemüvegeket árulok.”

Eddigi életének legnagyobb kalandja az egyetem végén kezdett el körvonalazódni: ikerkutatásról írt szakdolgozatot, eközben olvasott először egy Kongóban dolgozó magyar szemész orvosról, majd a gondviselésnek hála – minduntalan a 25 éve Afrikában élő és dolgozó Hardi Richard nevébe botlott –, végül jelentkezett nála önkéntesnek. „A családommal Pannonhalmán töltöttük a Húsvétot. Itt is az államvizsgára készültem, de azért részt vettem a fiatalok feltámadás utáni koccintásán. Itt találkoztam Hajdú D. András fotóssal is, aki éppen ott járt Afrikában, amiről akkor én még csak álmodoztam. Mindenről kifaggattam, képeket mutatott, sokat mesélt. Annyira közel hozta Kongót, hogy akkor el is döntöttem, ide ki fogok jutni” – mesélte a végső elköteleződésről.

Amikor pedig kiderült, hogy Titusz atya, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium akkori igazgatója valójában Hardi Richard testvére, sikerült kapcsolatba lépnie a Kongóban dolgozó szemésszel is. Kiderült, szükség van a segítségére.

Az „afrikai politikai helyzet miatt” azonban egy évet kellett várnia a kiutazással, közben franciául kezdett tanulni. Leállamvizsgázott, mire végre eljutott Mbuji-Mayi-ba, abba a kétmillió lakosú „faluba”, ahol csupán egyetlen optika működik, miközben például Budapesten egyetlen utcára 2-3 jól felszerelt, áruval jól ellátott üzlet jut.

Afrikában alapvetően három projekten dolgozott: a látszerészet rendbetételén, fél konténernyi, adományként kapott lencse rendszerezésén és optikai/optometriai továbbképzés megszervezésén. „Mi a látszerész képzésen megtanultunk kézzel csiszolni, de ezt a tudást csak nagyon ritkán kell alkalmaznunk, mert egy automata gép megcsinálja. Ott akkor minden szemüveget kézzel csiszoltak” – mondott egy példát meglepő tapasztalataira. Elmondása szerint soha sem félt, a Kongó északkeleti részén dúló háborútól elég messze volt. „Olyan ez, mint ha például az IRA robbantana Angliában, amiből mi nem sokat érzünk itt Magyarországon.” A legnehezebben a vízhiányt szokta meg – kintléte alatt csupán kétszer folyt víz a csapból, viszont megtanulta hogyan lehet egy pohár vízzel is hajat mosni. Ahhoz ugyanis, hogy jöjjön víz a csapokból, áram kellett volna, a napelemek által termelt zöldenergiával viszont spóroltak, és a műtétekhez használták. Így maradt az esővíz és az, amit dézsákban rendeltek. „Egyszer előfordult, hogy olyan nagy szárazság volt, ami miatt nem volt se esővíz, se áram és így nem nagyon lehetett vizet hozatni. „Így egyszer csupán annyi vizem maradt a következő vízszállítmányig, amivel fogat mostam. Durva volt rádöbbeni, hogy tényleg nincs víz. Mármint nincs olyan tiszta, amit meg lehetne inni.”

Szerencsésnek mondja magát azért, mert szülei nem féltették túl. „Tudták, hogy nekem ez fontos és szeretném csinálni, nem akadályozták meg, csak mert féltettek. Jó volt látni és megélni, hogy így is meg lehet bízni egy gyerekben” - mondta.

Az afrikai útján a legemlékezetesebb élménye az őserdő közepén, Kole-ban – 3 hét misszióban – egy mosolygós, négy éves kislány, Angel maradt, akivel a kórházban ismerkedett meg. „Odaszaladt hozzám, hogy kezet rázzon velem, majd megpördült körülöttem, és elrohant. Másodszor már nem rohant el, így tudtam neki adni egy bonbont és egy pólót, mert az nem volt rajta. Tapssal köszönte meg, nem beszélt. Annyira aranyos volt, félt is persze kicsit, elbújt az anyukája szoknyája mögé.” A kislány többször meglátogatta őt, de sohasem szólalt meg. Csak amikor megtudta, hogy elmegy. „Nagyon megszerettük egymást, az anyukájától ajándékot is kaptam. Méghozzá egy vödör pálmahernyót”.

Már Afrikából elkezdett munkát keresni, de tudta, hogy nem egy optika lesz a megoldás. Mint mondja, jó volt megtapasztalni, hogy fontos, amit csinál. „Az önkéntesség nem egyoldalú, nekem is jó érzés, hogy segítek, azt érzem, hogy különleges és egyedi vagyok. Kongóban például én voltam az egyetlen optometrista. Nagyon hálásak voltak a munkámért, megbecsültek. Minden nap úgy mentem be dolgozni, hogy „ez annyira jó”. Rossz volt belegondolni, hogy itthon csak egy leszek a sok közül.”

A Magyar Máltai Szeretetszolgálatra egy zárt optikai szakmai csoport oldalán talált rá. Erre azért iratkozott fel, hogy Afrikába vihető szemészeti eszközöket gyűjtsön, és itt olvasta a Szeretetszolgálat gyermekszemészeti programvezetőjének, Domsa Patríciának a bejegyzését is arról, hogy a Szeretetszolgálat optometrista munkatársat keres az ország legszegényebb településeit járó szemészeti szűrőprogramba.

Egy-egy alkalommal körülbelül a gyerekek 10-15 százalékát szűrik ki. Ami olykor nem megy könnyen. De arra is van módszere, hogyan buktassa le a nem együttműködőket: van egy olyan eszköz, amivel a gyereknek csak néznie kell, és bizonyos fényváltozásokból ki lehet mérni a dioptriáját. „Mindig van nálam egy 0,12-es lencse is, ami olyan, mint az ablaküveg. Nem egyszer volt már, hogy odaadtam a gyereknek és ő határozottan rávágta, hogy ezzel mennyivel jobban lát”. Ebből rögtön kiderül, hogy nem mond igazat.

Mint mondja, siker, ha felír egy szemüveget, és az kényelmes és jól is látnak vele, az pedig még jobb, ha a személyiségéhez is hozzá tud tenni. „Ha sikerül egy gyereknek nemcsak a látásán, hanem az életminőségén is javítani, az az igazi siker.”

És vajon tényleg megváltoztatják a nehéz körülmények között élő gyerekek életét? Varga Katalin szerint van erre esély, de tudják azt is, hogy a keretek több mint a fele csupán 1-2 hónapig él. Ráadásul ez sokszor ki sem derül, így nem tudnak újat csináltatni. Így – mint mondja – nagyon nagy belső küzdelem, hogy mekkora haszna van a munkájuknak. „De ha csak egy-két gyerekeknek megváltozik ettől az élete, akkor már megérte.”

A riport nyomtatásban a Máltai Hírek 2021. márciusi számában jelent meg.