A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a fővárosban az éjszakai menedékhelyet nyújtó hajléktalanellátó intézményeken kívül a pesti oldalon két nappali melegedőt is működtet: a Keleti pályaudvarhoz közeli Murányi utcában, illetve az Oktogon melletti Ötvös utcában. A nappali melegedők eredeti célja, hogy otthonpótló szolgáltatásokat nyújtsanak – ilyen a tisztálkodási, a mosási vagy az ételmelegítési lehetőség –, de a terézvárosi és az erzsébetvárosi intézményekben például lehet internetezni, van csomagmegőrző szolgálatás, és mobiltelefonok töltésére is alkalmas, kulcsra zárható értékmegőrző szekrény is.

Az Ötvös utcai nappali melegedőbe lépve rögtön elvonja a figyelmünket a mosógépek és a falra szerelt hajszárítók zúgása, de csakhamar egy asztalra készített, tálcányi műanyag kávéspohárra, és az azokban lévő fehéres folyadékra téved a tekintetünk – kiderül, ez nem valamiféle ital, hanem a gondosan kiporciózott folyékony szappan a tisztálkodni vágyóknak. A koronavírus-járvány miatti idősávos beléptetés ellenére is nagy a forgalom reggel 8 óra tájban. Az 1992 óta üzemelő, 125 négyzetméteres, 60 férőhelyes intézménybe a legtöbben délelőtt térnek be, hogy elfogyasszák a reggelijüket, zuhanyozzanak, mossanak, pihenjenek. Mindezen nem sokat változtat az, hogy odakint mennyire hideg az idő.

„Gyakran elfelejtik az emberek, hogy nemcsak télen van krízis, hiszen a hajléktalan lét már elve egy krízis” – mondja Szert Zoltán (az alábbi fotón), a Terézvárosi és az Erzsébetvárosi Nappali Melegedő intézményvezetője. „Nyáron is nagy a forgalom a két intézményben, mivel a folyadékhoz jutás nem megoldott a városban, ahogyan nyilvános vécéből is kevés van.” Persze amíg most teát, addig nyaranta limonádét adnak a betérőknek, viszont például a három mosógép és a három szárítógép kihasználtságában nincs különbség, az erre feliratkozók szinte minden nap kitöltik a 22 mosási lehetőséget.

Az egyik rendszeres betérő, Szőcs János is épp a szárítóprogram végét várja, amikor szóba elegyedünk vele. Elmondása szerint azért is jár gyakran a nappali melegedőkbe (az erzsébetvárosiba éppúgy, mint ide, a terézvárosiba), mert a három-három szociális munkás nagyon kedves és segítőkész. „Be tudok jönni fürödni, mosni, hogy bárhova megyek, tisztán tudjak megjelenni. Van dobozom is, ahová berakhatom a ruháimat” – utal az ötven csomagmegőrző egyikére. De olyan segítséget is említ, amire nem számítottunk volna: „Az édesanyám szemüvegét kedvezményes áron 61 ezer forintért készítették volna el, nekem a Málta ingyen megcsinálta.” 

A koronavírus-járvány kitöréséig éttermekben dolgozó, az éjszakákat egy idős barátjánál töltő Szőcs Jánossal beszélgetve az is kirajzolódik, hogy aki rászoruló, Budapesten viszonylag könnyen meg tudja találni azokat a szervezeteket és intézményeket, ahol segítséget kaphat. Az ő átlagos napja úgy kezdődik, hogy reggel előbb elmegy a Szeretetszolgálat Széll Kálmán téri nappali melegedőjébe, ahol zsíros kenyeret adnak, aztán a Menhely Alapítvány Kürt utcai intézményébe, ahol reggelit és kávét kap, majd átjön ide, ahol ezeket kulturált körülmények között elfogyasztja. Következik a tisztálkodás, s délre már az egyik melegételosztáson van. A budapesti hajléktalanellátásnak tehát egyszerre előnye és hátránya, hogy ennyi lehetőségük van a rászorulók embereknek, hiszen biztosított ezáltal, hogy aki kicsit is akarja, elérheti az alapszintű ellátásokat, de mindez el is kényelmesítheti azokat, akikben nincs meg az erős elhatározás a kitörésre, summázza az intézményvezető.

Beszélgetésünkkor Szőcs János (a lenti fotón) még egy további elemet kiemelt a Máltai Szeretetszolgálat nappali melegedője kapcsán: a kulturális programokat. Filmklubot is szoktak tartani, de a 6. kerületi önkormányzat pályázati forrásának köszönhetően tízfős csoportokban moziba, színházba és kiállításokra is szokták vinni a hajléktalan embereket. „Elmennek például a Csodák Palotájába, és feltöltődve jönnek vissza” – álltja Szert Zoltán. Kérdésünkre hozzáteszi: biztos benne, hogy például a kiállítás többi látogatója, vagy a színházban a szomszédos sorban ülők nem mondanák meg, hogy hajléktalan csoport van mellettük.

Ennek mentén felmerül: mennyire mutat egy ilyen tevékenység a reintegráció, rehabilitáció irányába? „Arra mutat, de jó messziről. Ahhoz azért ez kevés, ez egy kulturális elem, egy színfolt a szürke hétköznapokban, de csak ettől még nem fog megváltozni az életük.” Az intézményvezető állítja: az éjszaki menedékhelyet is adó hajléktalanellátó intézményekhez képest a nappali melegedőkben zajló szociális munka szintjébe ennél sokkal több nem fér bele. „Vannak egyéni segítő beszélgetések, de arra a fajta gondozásra, amit egy szálláslehetőséget is nyújtó helyen meg tudnak kapni, itt nincs idő, az ellátottak nem is biztos, hogy visszatérnek másnap.” Pont ezért nagy kihívás a szakmában dolgozók számára, hogy a hajléktalan embereket a szállást is nyújtó intézmények felé tereljék, és ennek mentén keresik, mi az ideális aránya azoknak a szolgáltatásoknak, amelyek a nappali melegedőkben elérhetők kell legyenek, az internetezési lehetőségtől a mentális gondozásig.

A Máltai Szeretetszolgálat a terézvárosi és erzsébetvárosi intézményébe betérők így is rengeteg féle dologban kérnek segítséget: sokszor csak az ellátórendszeren belüli információkra kérdeznek rá, például szállásra, ételosztásra, de akad, aki eltűnt rokonát keresi, más fel akarja venni a kapcsolatot az állami gondozásban lévő gyermekével. Az álláskeresés témájában is különféle kérések érkeznek: gyakori eset, hogy valakivel leülnek megírni az önéletrajzát, de segítik a közfoglalkoztatottként való elhelyezkedést is – néhány napja pont ezzel a kéréssel fordult az egyik hajléktalan ember Szert Zoltánhoz, akinek a Szeretetszolgálat berkein belül keresnek munkalehetőséget.

Ha valaki egy ilyen kéréssel fordul a szociális munkások felé, az már egy apró siker – vetjük fel Szert Zoltánnak. „Abszolút. Viszont egy állást meg is kell tudni tartani, és az utcán vagy egy éjjeli menedékhelyen élve nagyon nehéz folyamatosan munkában maradni.” Hozzáteszi: újra és újra visszatérő téma, hogy mit lehet sikernek nevezni a hajléktalanellátásban. Megemlít egy olyan, tavalyi esetet, amikor egy utcán élő embernél tüdőrákot diagnosztizáltak, s mindenki számára nyilvánvalóvá vált a keserű tény: hamarosan meg fog halni. „Azt tűztük ki célként, hogy ágyban, párnák közt érje a halál. Végül így történt, bár nem abban a lábadozóban, ahová eljuttattuk, hanem egy kórházban, miután önkényesen elhagyta az intézményt, majd rosszul lett, és bevitte a mentő. De azt, hogy az utcai életformától eljuttattuk odáig, hogy hajlandó legyen valahova bemenni, én sikernek könyvelem el.”