A kormányzat arról beszél, hogy jelentősen nőttek a pedagógus-fizetések a pedagógus életpálya bevezetése óta, ezzel szemben lépten-nyomon azt hallani, hogy alulfizetettek a tanárok. Melyik állítás áll közelebb a valósághoz?


A két állítás egyszerre igaz. 2013. szeptember 1-jétől valóban elkezdődött egy pozitív folyamat, amelynek eredményeképpen 2013 és 2017 között négy év alatt átlagosan 40-50% közötti béremelés történt a pedagógusok körében. A béremelést ugyanakkor beárnyékolta, hogy összekapcsolódott a pedagógusok külső értékelési, minősítési rendszerének bevezetésével, ráadásul az átlagosan valóban jelentős mértékű béremelésből a legképzettebb, legtapasztaltabb kollégák az átlagnál sokkal kisebb mértékben részesültek. Hoffmann Rózsa államtitkárságának kiemelkedő eredménye volt a pedagógusbérek minimálbérhez rögzítése, ez a rendelkezés azonban sajnos nem volt hosszú életű, ugyanis egy évvel bevezetése után az országgyűlés kivezette a rendszerből.


A pedagógusok bére tehát 2015 óta nincsen automatikusan hozzárendelve a minimálbérhez, de a minimálbér és a garantált bérminimum évről évre nő január elején. Ez óriási feszültségeket szül, illetve visszahat a pedagógiai pálya önértékelésére és megítélésére is…

A 2013 és 2017 szeptembere között megvalósult béremelés óta sajnos valóban nem nőttek az alapbérek. Vitathatatlan előrelépés, hogy a Klebelsberg Központ és a legtöbb nem állami fenntartó is növelte például az osztályfőnöki pótlékokat – átlagosan a korábbi duplájára. 2010-ben gimnáziumi osztályfőnökként én még bruttó 8000 forint pótlékot kaptam, ma viszont egy gimnáziumi tanár több mint 40 000 forintot kap. Ez nyilván még mindig kevés, és a feladatok is folyamatosan növekednek, de azt nem lehet mondani, hogy nem történt előrelépés ezen a területen. Az alapbérek azonban gyakorlatilag be vannak fagyasztva 2017. szeptember 1-je óta. A pedagógusokat pedig joggal bosszantja, hogy a középfokú végzettséggel rendelkező szakmunkások számára is garantált bérminimum gyakorlatilag utolérte a kezdő tanári alapfizetéseket: 2019. január 1-jétől 195 ezer forint a szakmunkás bérminimum, míg a pályakezdő pedagógusoké ugyanennyi.

…

Ha iskola-összevonások lennének, feltételezhetően még több lenne a nagy létszámú osztály, ez nem menne a minőség rovására? Az összevonás nem járna éppen a szükséges variabilitás, az igény szerinti pedagógiai szükségletek még nagyobb háttérbe szorulásával?

Ha a kérdés úgy vetődik fel, hogy jobb-e kisebb létszámú csoportban tanítani, mint nagyobban, értelemszerűen az a válasz, hogy igen. Ahol lehetőség van rá, természetesen törekedni kell a kisebb csoportok, osztályok kialakítására. Ma viszont a legtöbb helyen nem ez az igazi kérdés, hiszen kevés a tanár, sok a pályaelhagyó, sőt, sok a frissen végzett pedagógus, akinek eszébe sem jut tanári pályára lépni. Egyes felmérések szerint a frissen végzett általános iskolai tanárok közel 40%-a nem dolgozik tanárként. A „pályaelhagyókat” pedig versenyképes, a jelenleginél sokkal magasabb alapbérrel és minőségi bérelemekkel lehetne visszacsábítani. A nemzetközi kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy vitathatatlanul fontos a csoportlétszám, de a jó tanár és a megfelelő pedagógiai módszer ennél még sokkal fontosabb. Szóval, keresd a módszert és mindenekelőtt: „keresd a tanárt”!

Ami a diákok eltérő, egyéni igényeit illeti: egyrészt egy intézményen belül is kiválóan lehet differenciáltan, adaptív szemléletben nevelni-oktatni, másrészt pedig nem egységesen alkalmazandó receptet javasolnék, hanem pont az ellenkezőjét. Ahol szakmailag indokolt, nem kellene félni az iskolák összevonásától, ahol viszont a szétválasztás irányába érdemes elmozdulni, nem lehet a pénzhiány az oka a szétválasztásnak.

A teljes beszélgetés elolvasható a tizperciskola.blog.hu oldalon.