A művészvilágban visszatérő téma a rászoruló emberek megörökítése. Miért döntöttél úgy, hogy hajléktalan embereket ábrázoló képeket kezdesz festeni?


Az utcán élő embereket megviselte az élet, sok markáns arc van köztük, ami egy festőnek, filmrendezőnek, írónak különleges témaként szolgálhat. Engem már régóta érdekel a festészet, részben rajzszakkörökön és művésztelepeken, részben autodidakta módon képeztem magam, de végzettségem szerint tanár vagyok. Tíz éven át jártam ételt osztani a diákjaimmal – szeretek másokon segíteni, és pedagógiailag is fontosnak tartom, hogy a fiatalok találkozzanak hátrányos helyzetű emberekkel. Tanítványaim az ételosztások során beszélgettek a sorban állókkal, megrendítették őket a találkozások, és máshogy kezdtek gondolkozni a hajléktalanságról, már nemcsak a sztereotípiák éltek a fejükben. Én is az ételosztások során ismertem meg ezt a világot.

Mi alapján választottad ki a festmények szereplőit?

Nemcsak az ételosztásokon találkoztam hajléktalan emberekkel, hanem a városban járva is sokat beszélgettem utcán élőkkel. Azokat az alakokat festettem meg, akik vonásaik, viselkedésük, karakterük miatt különösen érdekeltek. Olyan is előfordult, hogy nem az arcokból és a formákból, hanem a színekből indultam ki. Az egyik férfi markáns, sovány arca eleve nagyon festői volt, ehhez jött még hozzá a zsíroskenyér, amit a kezében tartott és a terepszínű nadrág: a színek kombinációja különösen felkeltette a figyelmemet.

Miért Csavargók lett a sorozat címe?

Nem akartam kizárólag az elesettségre és a hajléktalanságra kihegyezni a képeket, ezzel a címmel csibészes vonást tudtam belecsempészni a témába. Azt vettem észre, hogy van ennek a világnak egy romantikája, amit az elesett emberek kreálnak a szabadság mítoszával, és előfordult, hogy vidámságot is láttam az arcokon. Persze sokan kényszerhelyzetből lettek „csavargók”, nem akartam senkit megsérteni a címmel, csak egy kis játékosságot, lazaságot belevinni az egyébként legtöbbször súlyos történetekbe.

Milyen élettörténeteket ismertél meg a képeken látható hajléktalan embereken keresztül?

Van egy hajléktalan férfi, aki a Szent Imre templom előtt szokott állni, őt látva azt képzeltem el, mi lenne, ha Szent Péter állna az utcasarkon? Az Öreg vagány című képen látható alak régen pénzbehajtó volt, a korábban is említett, zsíroskenyeret evő ember pedig egy barlangban élt a testvérével. A művészetemben az emberi drámák és az extrém sorsok érdekelnek, de találkoztam olyanokkal is, akik vidámak tudtak maradni a legnagyobb nehézségek ellenére, és megőrizték a méltóságukat.

Hogy zajlott az alkotási folyamat?

Ha találkoztam egy érdekesnek tűnő figurával, akkor lefényképeztem, és később az emlékezetem mellett a fotót is használtam a festmény elkészítésekor. Fontos volt az is, hogy nem a hajléktalan emberek közti interakciókat, beszélgetéseket vagy az ételosztást akartam megmutatni, hanem a személyiségüket. Ezek az emberek periférián élnek, sokan elfordítják a tekintetüket róluk. Meg akartam mutatni életnagyságban őket, hogy figyeljünk rájuk. Éppen ezért fontosak a képek méretei is, kisebb formátumban nem érnék el ugyanezt a hatást.

Mit szóltak a hajléktalan emberek ahhoz, hogy festmény születik róluk?

Általában egy dicsérettel indítottam, elmondtam nekik, hogy érdekesnek találom a karakterüket, és szeretném lefényképezni és megfesteni őket. Volt, akinél hozzátettem, hogy a festménnyel szeretném ráirányítani a társadalom figyelmét. Előfordult, hogy nem örültek az ötletnek, de legtöbbször pozitívan álltak hozzá. Volt olyan is, akit távolról fotóztam le, nem beszéltem vele. Ilyen esetben úgy éreztem, hogy adósa vagyok, ezért utána többször is vittem neki ételt.

Jártak már korábban is irodaépületekben a képeid?

Különféle helyeken állították már ki a Csavargók sorozatot: nyolc évvel ezelőtt a Bárka Színházban, később egy őszi fesztivál keretében a Doboz nevű szórakozóhelyen, de most először kaptak helyet egy irodaépületben. Egy családi barátunk, Tállay Feri bácsi közbenjárásával kerültek a Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjába a festmények, aki itt önkénteskedett – ő adta az ötletet a vezetőségnek. Ha a hajléktalan-ellátásban dolgozó szociális munkások hirtelen más kontextusban látva ezeket az arcokat töltekezni tudnak, erőt kapnak a küzdelemhez, akkor jó helyre kerültek a képek.

Máshogy segít a rászorulókon egy szociális munkás, egy önkéntes és egy művész. Milyen célt tűztél ki a képeid készítésekor?

Gyerekkoromtól kezdve érzékeny voltam a szegény emberek sorsára, és részvétet éreztem az elesettek iránt. A ’80-as években voltam kisgyerek, tízéves koromig nem láttam hajléktalant, de szegény ember már ekkor is akadt. Sokakban van egyfajta érzékenység, de a rohanó világban immunissá válnak ezekre az érzésekre. Nem lehet minden alkalommal, amikor egy hajléktalant látunk, megállni, és belegondolni a helyzetébe, hiszen annyi nyomorúsággal találkozunk egy nagyvárosban… Most azonban megálltam egy pillanatra azáltal, hogy megfestettem ezeket a karaktereket. A társadalom peremére szorult emberek mindig is érdekeltek, a maguk aszimmetrikus sorsával, nagyon emberi történeteivel. Sokan erdőben, sátrakban laknak, ami ilyen hidegben kőkemény dolog. Mindig is zavartak az olyan megjegyzések, mint hogy „Miért adjak neki pénzt, úgyis elissza?!” vagy „Mindenkinek megvolt az esélye, miért nem csinálta jobban?” Könnyű rásütni valakire a bélyeget, hogy nem küzdött eléggé, de azt is figyelembe kell venni, hogy nem mindenki kitűnő kondíciókban, feszített víztükrű medencében versenyez. Sokakat már gyerekkorában bedobnak egy vadvízi folyóba, és az életéért küzd, hogy ne zúzódjon meg a sziklákon.