Kézi erővel emelte le a 250 kilogrammos bronz alkotást a Máltai Szeretetszolgálat autójáról a főplébánia közössége Felföldi László atya vezetésével, és helyezte el a Kossuth téri templom előtt november 24-én délelőtt. A Hajléktalan Jézus szobrot a római és görögkatolikus, valamint az evangélikus egyház papjai, lelkészei és munkatársai mellett a városi segítő szervezetek, a Máltai Szeretetszolgálat helyi csoportja, a Katolikus Karitász, az Oltalom Szeretetszolgálat, a cserkészek és több iskolából érkezett gyermekek és fiatalok fogadták. Az ünnepségen részt vett Bosák Nándor nyugalmazott püspök.

A képre kattintva megtekintheti galériánkat

 

Tarnai Zoltán a máltai szervezet Észak-Alföldi Régiójának regionális vezetője köszöntő beszédében elmondta, a keresztény ember nem mehet el Jézus azon szavai mellett, hogy szegények mindig lesznek veletek, és ti azért vagytok, hogy jót tegyetek velük. Mint mondta a Hajléktalan Jézus szobra tökéletesen kifejezi a Szeretetszolgálat küldetését. „Az országjárással az is a célunk, hogy a szobor révén közelebb hozzuk a rászoruló emberek ügyét a társadalomhoz. Ez a szobor lehetőséget ad arra, hogy az elesett, ínséget szenvedő embertársainkkal való viszonyunkat, cselekedeteinket átgondoljuk, esetleg tettekre sarkalljon minket.”

Laborczi Géza evangélikus lelkész, az Oltalom Szeretetszolgálat nyíregyházi intézményvezetője elmélkedésében arról beszélt, az együttérzés szobra provokáció, amiért egyszerre hálás és mérges. „A kényelmes énem, a kényelmes hitem haragszik. Miért nem hagynak békén? Sokkal jobb lenne a megszokott fogalmak, a megszokott reflexek szerint élni, még az Isten is hagyjon békén a maga provokációjával. Ugyanakkor hálás is vagyok, mert elsősorban minket hívőket provokál. Nem is akárhogy. Az Isten képünket provokálja: Vajon az az Isten, akit mi keresünk, akit mi újra és újra meg akarunk vallani, az azonos azzal, aki itt van ezen a padon? Aki olyan radikálisan szolidáris a kritikus élethelyzetbe keveredett emberekkel, hogy nem szégyell melléjük állni?” Az evangélikus lelkész hangsúlyozta, hogy a Hajléktalan Jézus ábrázolása kimozdít. „Adventben, Karácsonykor, kimozdít abból a rutin hitből, abból rutin szociális érzékenységből és abból a rutin kapcsolatrendszerből, amiben élni szeretnék. Elindít a szeretet valósága felé.” – zárta gondolatait Laborczi Géza lelkész.

Az ökumenikus imádságon Molnár Zoltán görögkatolikus parókus arról beszélt, meghökkentette, hogy létezik egy szobor, mely hajléktalanként ábrázolja Krisztust. „Aztán azon gondolkodtam, milyen kár, hogy nem a hajléktalan emberek hökkentenek meg. Mert még sincs az rendjén, hogy az emberek egy része az utcán éli az életét. Nyugtalanító ez a szobor és nyugtalanítóak azok az emberek, akikkel találkozunk az utcán. Képtelenség, hogy én megoldjam az életük problémáját, mert egyedül ehhez kevés vagyok. A segítést ma egyetemen tanítják, professzionalitást igényel. Mégis a legfontosabb, hogy a nyugtalanság ne hunyjon ki a szívünkből, hogy az ember akarjon rátekinteni a másik emberre, hogy akarjuk észrevenni egymást.” A parókus hangsúlyozta, a nagy bajok egy kis odafigyeléssel megelőzhetőek lennének, ha nem akarnánk ezt a nyugtalanságot valami egyszerű közhellyel a szívünkből eloszlatni. „Ha ez ébren tartja az érdeklődésünket, akkor már egy kis figyelmességünk is gátja lehet egy nagy tragédiának.” – mondta a Molnár Zoltán.

A Hajléktalan Jézus szobrot befogadó Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyház plébánosa, Felföldi László katolikus pap annak kapcsán, hogy a szobor arcát nem lehet látni, az arctalanságról elmélkedett. Azt mondta, két fajta ember van az életünkben: akiket ismerünk, és az arctalanok. „Nekünk kell arcot adni azoknak, akiknek nincs arca az életünkben. Akiket nem látunk meg, akiket nem veszünk észre. Nemcsak azok hajléktalan emberek, akik az utcán vannak, hanem azok is, akik a szeretetnek nem találják a hajlékát.” A plébános kifejtette, mindannyiunk szívének mélyén van egy ilyen pad, amelyen ott ülnek az arctalanok. „Őket kell megkeresnem, akiket már rég elfeledtem, vagy talán akinek nem akarom látni az arcát, vagy nincs kedvem találkozni vele, nem akarok ránézni, pontosan nekik lehet rám szükségük. Így amikor az arctalan Jézusra ránézünk, akkor majd keressük meg azokat az arctalan testvéreinket, akiknek nekünk kell arcot adni a magunk életében, a magunk sorsában, hogy ők is rátaláljanak, hisz a magunk arca és a felebarát arca igazából Krisztus arca.”

A közös imádság után Jakab Lajos tett tanúságot és helyezett el egy saját festményt a szobor lábánál, aki az Oltalom Szeretetszolgálat hajléktalanszállóján él. „Ott élek, de nem ott lakom, ez óriási különbség. Alázattal próbálom elfogadni az életemet, a hajléktalanságomat. Mélységesen megrendít ez a szobor és inspiráció egy újabb képhez.” Az Oltalom Szeretetszolgálat gondozottja után a szervezet munkatársai szóltak arról, számukra mit jelent a segítés. Horváth Ida az átmeneti szálló szociális munkása a láthatatlan isteni kegyelemről beszélve felidézte, hogy négy testvérével nyomorban nőttek fel, fázva, éhezve. Azért imádkoztak, hogy változzon meg ez a helyzet. Erőszakos apjuktól menekülve bekerültek a családok átmeneti otthonába, ahol anyja magára hagyta testvéreivel. Katonai pályára készült, de nem vették fel, helyette elvégezte a szociális munkás szakot és segítettből segítővé vált. „Tudom, hogy Istennek célja volt azzal, hogy nem lettem katona. Adjanak hálát önök is azért, hogy a láthatatlan dolgok, mint a kegyelem, idővel láthatóvá válnak és engedjék, hogy Isten használja Önöket.”

Bereiné Siska Ildikó a családok átmeneti otthonának munkatársa elmondta, hogy a szoborra tekintve arra a húsz újszülöttre gondol, akik az alatt a tíz év alatt születtek, mióta ő az intézményben dolgozik. „Húsz újszülött úgy született meg, hogy tulajdonképpen hajléktalan volt. És ha Karácsonyra gondolunk, akkor mai szavakkal Mária egy válsághelyzetben lévő várandós kismama volt. Nem tudta, hová vinni az újszülött gyermekét. Nem volt gyermekjóléti rendszer, viszont minden ajtót zárva talált. Később Jézus felszólított a gyermekek segítésére, befogadására. Ha befogadunk valakit, akkor azzal azt vállaljuk, hogy akkor is segíteni fogunk, amikor nekünk éppen nincs kedvünk. A tíz év alatt emlékszem olyan hét tagú családra, ahol a hét emberek összesen nem volt annyi ruha, amennyi egyre elég lett volna. De volt olyan gyermek, aki az áldásra nyúló kéztől megijedt, mert azt hitte bántani lendül a kéz. Amikor mi szélesre tárjuk az ajtót előttük, akkor felelősséget vállalunk értük.”

Az együttérzés szobrának fogadó ünnepségét a Nyíregyházi Roma Szakkollégium diákjainak éneke zárta.