A Máltai Tanulmányok legújabb számának témája mindannyiunkat érint, a világ elmaradottabb régióinak fejlesztése mindnyájunk érdeke - derül ki a Nemzetközi fejlesztés napjainkban címet viselő folyóiratunkból.

„Mivel termék- és hírfogyasztóként már globális térben élünk, itt az ideje, hogy embertársunknak, sőt felebarátunknak (…) tekintsük azokat is, akiknek a sorsa, élete – bár messze élnek tőlünk – meg kell hogy szólítson minket, hiszen a planetárissá tágult világban mindannyian egymás „szomszédai” vagyunk, ugyanazon politikai közösségnek a tagjai” – írja Frivaldszky János jogfilozófus abban az értekezésében, ahol azt vizsgálta meg: a nemzetközi segélyezés vajon mikor szolgálja a közjót, és hogyan lehet etikusan fellépni háborús időkben. A szerző megállapítja: a kortárs politikai közgondolkodásban a hatalmat öncélnak tekintik, s ezért a valódi közjóra irányuló kormányzás hatékony eszközének, amely ily módon a háború fogalmi elkerülhetetlenségét vonja magával. Ugyanakkor ő úgy látja: „a politikai közösségekben megfogalmazódó közjavak mindig az egyetlen egyetemes emberi nemen belül jönnek létre, vagyis nem kérdőjelezhetik meg a többi politikai közösség és tagjaik élethez, létükhöz való jogát. Következésképpen a háború eleve nem merülhet fel konfliktusrendezési eszközként.” Ami pedig a humanitárius cselekedeteket illeti, a háborús segélyezés szerinte nem minősülhet rendes politikai támogatásnak, az csak egy alapvetően emberellenes közegben való kármentés, és kielégítő szintje még kevésbé legitimálhatja az abnormális állapotot, a háborút.

A Magyar Máltai Szolgálat jelmondata, a „Segíteni csak jól szabad” ebben az értelmezési keretben is megmutatja a feladat nehézségét, és ezért is fontos az, hogy a nemzetközi aktorok működését jól értve, külföldi példákat megismerve a segélymunka ezen dimenziójával is foglalkozzunk. A Máltai Tanulmányok idei második száma ezzel a fajsúlyos témával, a nemzetközi fejlesztés, segélyezés és együttműködés kérdéseivel foglalkozik az úgynevezett Globális Dél területeire fókuszálva.

A tanulmánygyűjtemény ezen régiók és a nemzetközi kapcsolatok legavatottabb szakértőinek gondolatait gyűjtötte össze.

A bevezető tanulmányt Kiss Judit, egyetemi tanár, az MTA doktora, az IBS és MTA KRTK professzora jegyzi, aki azt tekinti végig, van-e esély arra, hogy a 2030-ra kitűzött Fenntartható Fejlesztési Célokban (SDG) megfogalmazott változások megvalósulhassanak, mivel közel 4 trillió (vagyis 4000 milliárd) dollár forrás hiányzik jelen pillanatban ehhez. Körképében megállapítja, a donorként fellépő államok jó része nem teljesíti azt a kötelezettségvállalását, amely szerint mindenkori nemzeti jövedelmük 0,7 százalékát a kevésbé fejlett országok támogatására fordítják (kivételek azért akadnak, így Németország, Norvégia, Svédország, Dánia élen járnak ebben a kérdésben). Magyarország mint új donor ország a nemzeti jövedelem 0,33 százalékának folyósítását vállalta, ehhez képest most hozzájárulásunk 0,28 százalék. Örvendetes tény, hogy új donorok is megjelentek a nemzetközi segélyezés területén – a BRICS eredeti tagországain kívül egyes arab országok, és a Globális Dél felzárkózó államai –, viszont jórészük nem szolgáltat elégséges információt ahhoz, hogy pontosan látható legyen, mekkora arányban könnyítenek a terheken. Jelentős tényező a migrációs folyamatok pozitív mellékhatásaként a külföldön élők által hazaküldött támogatás is a segélyre szoruló államokban, ennek mértékét azonban szintén nehéz megbecsülni.

Ugyanakkor fontos lenne a befolyó összegek hatékonyságának növelése is, és annak biztosítása, hogy a beérkező segélyek ne a korrupciót és az offshore ügyleteket táplálják, valamint lehetne javítani az elosztás módszertanán is. Erre Gibárti Sára dolgozata is ad egyfajta javaslatot, aki a humanitárius élelmiszersegélyezés változó tendenciáról és eszközrendszereiről gondolkodott. 

A segélyezés összetett problematikáját a továbbiakban a Máltai Tanulmányok elemzései régiókra bontva taglalják, így Csicsmann László, a Corvinus Egyetem professzora azt vette végig értekezésében, hogyan alakult át a fejlesztési politika a Közel-Keleten, és milyen globális szereplők vannak jelen fontos aktorként a térségben.

Soltész Béla a támogatottakból támogatóvá váló latin-amerikai országok – Argentína, Brazília, Chile, Kolumbia és Mexikó – példáját tekintette végig írásában, ahol a kisebb donorállamok számára úgyszintén hasznos technikákról is olvashatunk, hiszen a leírt trianguláris együttműködés, amelynek során a nagyobb pénzügyi lehetőségekkel rendelkező donor és a technikai tudással, helyi tapasztalatokkal bíró másodpartner sikeresen kiegészítik egymást, és ez akár Európa kisebb országai számára is mintául szolgálhat.

A nemzetközi segélyezés egyik fő célterülete Afrika, ezért lapunk több tanulmányban is foglalkozik a kontinenssel. A Száhel-övezetben kialakult, Földünk legnagyobb humanitárius katasztrófájává váló helyzetet Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója elemzi Válságra ítélve? című dolgozatában, ahol megállapítja: a közel negyvenmillió személy élelmiszerbiztonságát veszélyeztető, tizenhatmilliót földönfutóvá tevő „tökéletes vihar” kialakulásában meghatározó szerepet játszott az emberi tényező, ezért a humanitárius válasz önmagában nem elég: diplomáciai és biztonsági (katonai) eszközökre is szükség van rendezéshez.

A Pécsi Tudományegyetem Afrika Kutatóközpontjának a vezetője, Tarrósy István ehhez is kapcsolódva arról értekezik, mi szükséges ahhoz, hogy az Afrikai Unió 2016-os csúcstalálkozóján megfogalmazott Agenda 2063 viziót, amely egy integrált, békés és gyarapodó kontinenst fest le, meg lehessen valósítani. Nehéz körülmények közül indulnak neki ennek a vállalásnak: csak a szubszaharai területeken a kontinens lakosságának egyharmada: 462 millió ember él mélyszegénységben. A gazdasági lehetőségek fejlesztése mellett ugyanakkor attitűdbeli változásokra is szükség lenne. Mint az Afrika-kutató megjegyzi: „a marginalizáció, az önbizalom hiánya, a félelem és a cinizmus nem egyik napról a másikra alakult ki a kontinensen, hanem évszázadok elnyomottságának és kiszipolyozottságának a következménye. Afrikának kell belülről megváltoztatnia a magáról alkotott képet, és ezzel a külső térben új Afrika-imidzset közvetíteni a lehetséges partnerek felé.”

A fejlesztésre váró régiók vizsgálata során szinte mindenhol felbukkan a nemzetközi segélyezés egyik alapvető szereplője, akinek tevékenységét nem lehet enélkül értékelni, hogy sajátos cél- és eszközrendszerét megértenénk – ez Kína. Vörös Zoltán tanulmányából megtudhatjuk, hogy Peking segélyezésről alkotott véleménye és a nyugati államok által alkalmazott definíció messze áll egymástól. Így a távol-keleti állam sokszor azokon a területeken jelenik meg donorként, amelyet a nemzetközi segélyezésben együttműködők nem minősítenek támogatandónak, és deklaráltan kiemelkedően fontosnak tartja a fogadó állam igényeit is. A feltételnélküliség a kínai támogatások esetében csak akkor igaz ugyanakkor, ha az adott ország nem fogalmaz meg emberi jogi kritikát Pekinggel szemben. Így „Kína az „alternatívák biztosításával finanszírozási forrásokat nyújt az önkényuralmi rezsimeknek, és aláássa a hagyományos adományozó országok és szervezetek azon erőfeszítéseit, melyek során demokratikus reformokat követelnek és jó kormányzást várnak el a segélyezés feltételeként”.

Hogy megértsük mindazonáltal a kínai gondolkodás sajátosságait, a tradicionális konfuciánus család- és társadalommodellt is ismernünk kell, mutat rá Druhalócki Éva Dóra írása, aki Csin Ja-csing politológus elméletén keresztül adja át az olvasónak, mennyire más a nyugati, dualista gondolkodásmódhoz képest a keleti világkép. Mint láthatjuk, ez sokkal inkább a „mindkettő”, az „és” logikáján alapszik, tehát inkluzív természetű. Csin elméletének középpontjában a harmónia kialakításának fontossága áll – olvashatjuk – , és ebből következik, hogy Kína kapcsolatai a fejlődő országokkal azon a megfontoláson alapszik, miszerint „a stabilitás és a jólét biztosítása a társadalmak megfelelő értékeinek megtalálásához is szükséges, tehát végső soron a harmónia és a béke kialakítását szolgálja”.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Kína mint a nyugatitól eltérő értékrendű nagyhatalom jól láthatóan törekszik a jelenlegi liberális nemzetközi rendszer átformálására, és „gazdasági nagyhatalomként a gazdasági fejlődésére és az ebből fakadó kiemelkedő kapacitásaira építve, a létrejött kapcsolati körök és tagjaik manipulálásával igyekszik elérni céljait”.

A különböző kultúrák találkozása számos kihívást tartogat tehát, és ezek egy részével hazánk lakossága is egyre többször szembesül. Ami az utóbbi évtized egyik legfontosabb problematikáját, a migrációt illeti, a Máltai Tanulmányok főszerkesztője az általa írt recenzióban így vélekedik: Nem állítható, hogy az egyes országok lakosságára nézve a migráció ne hordozna veszélyeket, és azt sem mondhatjuk, hogy a szélesre nyitott ajtók politikája lenne a kizárólagosan helyes út. De az sem elfogadható, ha a humanitárius szempontokat háttérbe szorítjuk, és minden más megelőzi a segítségre szoruló embertársunkhoz fordulást. Hiszen mi más volna „felvilágosultnak”, „nyugatinak”, urambocsá „európainak” (vagy pusztán emberségesnek) mondott civilizációs vívmányunk, ha nem az, hogy nagyobb „szeretettel vagyunk egymás iránt”…”

A 2024/2. Máltai Tanulmányok-lapszám kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött bemutatójára szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt. Regisztráció és további információ.