Tűzifa

Cegléd, Fertályos kaszálók. Óriási pipacsmező közepén régi vályogház áll, körülötte romos ólak, istállók, a fűben néhány tyúk kapirgál. A meggyfák nagy része kiszáradt, de néhányon még piroslik a meggy, seregélyek röpködnek körülöttük. A ház ablakán meglibben a függöny, odabent Szűcsné Rózsika néni integet a dűlőúton lassan közeledő autó felé. Mányoki Mihály, a Máltai Szeretetszolgálat tanyagondnoka érkezik, elemeket hoz a vérnyomásmérőbe és a kisrádióba. Szűcs néninek és a lányának, Szűcs Katalinnak jószerivel ő az egyetlen kapcsolata a külvilággal.

Örülnek, hogy a Mányoki Mihály megérkezett: fogytán van a tűzifa, hasogatni kéne. Fűteni már nem kell szerencsére, de Szűcs néni a mai napig tűzön főz. Fél a gázpalacktól, inkább alágyújt az öreg sparheltnek, ha egy kis paprikás krumplit enne nokedlivel.

Hatvan éve él már ezen a tanyán, annak idején fiatalasszonyként került ide, és a gyerekeit is itt nevelte fel. Jó szívvel mesél a régi időkről: a petúniával beültetett, mindig tisztára söpört udvarról, a csirkékről, kacsákról, libákról, disznókról, bornyúkról és a hajdani kiskecskéről, aki úgy körülrágta a portát, hogy még a tövises vadrózsabokorból sem maradt semmi. „Nem emlékszem, hogy anyukám valaha kenyéren kívül másért ment volna a boltba. Megtermeltünk itthon mindent” – mondja Katalin.

Szűcs néni a kilencven felé közeledik, de most sem tétlenkedik: hogy ha a tanyagondnok felvágta nekik a fát és behordta a házba, összeszedi az erejét, hogy az ajtó mellett a rózsákat kicsit megkapálja. „Én sosem tudnék városban élni. Megbolondulnék, ha nem hallanám, hogy hajnalban kukorékolni kezd a kakas. Télen-nyáron hajnali 3-kor rákezdi. Enélkül hú, jaj, de rossz vóna! Nagyon. Pedig néha úgy felbosszant, amikor nekem jön. Védi a kotlósokat.”

Katalin nem merül el Szűcs nénivel a nosztalgia hullámaiban, őt inkább a jövő aggasztja. Súlyos betegséggel küzd, és nem tudja, ki viseli majd a gondját az édesanyjának, ha ő már nem lesz. Rokonokra, ismerősökre nem számíthatnak. „Misi, jössz holnap is? Hozod a gyógyszereimet?” – kérdezi. Mányoki Mihály igyekszik megnyugtatni őt, majd elbúcsúzik, és a kocsijába pattan.

Sietős a dolga, egy tanyagondnoknak nap mint nap millió teendője van. Cegléd északi részén 70 tanya tartozik a körzetéhez, ahol sok idős, beteg ember és hátrányos helyzetű család lakik; Mányoki Mihálynak az a feladata, hogy az itt élők mindennapjait könnyebbé tegye. Bevásárol nekik a városban, hivatali és orvosi ügyeket intéz, kiváltja a gyógyszert, a gyerekeket óvodába, iskolába viszi, vagy házhoz szállítja az ebédet, gázpalackot, takarmányt. Sok portán a műtrágyázás tönkretette a kút vizét, ezekhez ballonokban hordja az ivóvizet. Naponta akár 100-120 kilométert is megtesz.

Orvos

Mányoki Mihály útja Szűcséktől Gál Ilonka nénihez vezet; a búzatáblából nyúl ugrik elő, ahogy az autójával a göröngyös úton döcög. Vizet visz és egy jó hírt: Ilonka néni ebédrendelése rendben van, az ételért pont annyit fizetett, amennyit kell. A tanya udvarán bozontos, szürke kutya ugat rekedten, még szerencse, hogy meg van kötve. Ilonka néni a nagy ugatásra bizonytalan léptekkel jön elő a házból. Az ő egészsége is megromlott már, orvosi vizsgálatok sora várna rá a kórházban, ha végre rászánná magát. Mányoki Mihály egyszerű szavakkal, nyugodt hangon magyarázza, mi az a gyomortükrözés, és felajánlja, hogy időpontot foglal neki az orvosnál, és elviszi a vizsgálatra. Nem jó halogatni az ilyesmit. „Ugyan” - legyint Ilonka néni -, „innen már csak a halottaskocsi visz el!”

„Valahol meg tudom érteni ezeket az embereket. Nekem is fontos a szabadság. Szeretem, hogy egész nap jövök-megyek, kint vagyok a terepen. Nem tudnám megszokni az irodai munkát” – mondja Mányoki Mihály az autóba visszaszállva. Ő maga is egy Cegléd környéki tanyán született, és a főállása mellett a mai napig gazdálkodik. Minden reggel ötkor kel, ellátja az állatait, iszik egy bögre kávét, és hétkor már az autóban ül. Most épp az Irtvány-dűlő felé tart. Az erdő mélyén megbúvó házikóban egy öt fős család él, akik két évvel ezelőtt költöztek ide. Csak az találja meg őket, aki jól ismeri a terepet.

Étel

Az anyuka, Zsigár Zsanett a három gyerekekkel épp hazafelé bandukol a földúton. A nagylány kezében egy virágokkal díszített rózsaszín papírcsákó: ezt készítette ma az óvodában. Az öccse és a húga egy gyerekkocsiban ülnek. A fiatalasszony távolságtartóan köszönti a tanyagondokot, és igyekszik olyan keveset beszélni, amennyit csak lehet; tart tőle, hogy bármelyik szó bajt hozhat a gyerekeire. Annyit azért elmesél, hogy hamarosan náluk is lesz villany, sikerült végre összegyűjteniük a 900 ezer forintot az áram bevezetésére. Sokat lendített a család anyagi helyzetén, hogy az apukának sikerült a kukásoknál állandó munkát szereznie.

A tanya előtt kordéba kötött lovacska legeli a füvet. Hátul, a disznóólban három malac hangosan sivalkodik, bár nem sejtik, hogy előbb-utóbb az udvar közepén álló hatalmas vaskondér lesz a vesztük. Mányoki Mihály becipeli a házba a nagy kartondobozt, ami rizzsel, tésztával, étolajjal, liszttel, cukorral, teával, bébiétellel és konzervekkel van tele. Dugott bele pár szaloncukrot is a gyerekeknek, ezek valamelyik diszkontlánc karácsonyi készletéből kerülhettek a Máltai Szeretetszolgálat raktárába. Biztos állás ide vagy oda, hó végén jól jön a családnak az élelmiszercsomag.

A tanyagondnok térül-fordul, és már indul is tovább: Bures Pista bácsi épp most telefonált, hogy elfogyott a gyógyszere, és kenyere sincsen már. Mányoki Mihály hozzá van szokva, hogy bármikor hívhatják a tanyasiak, ha bajba kerülnek, akár éjszaka vagy hétvégén is. Egy fiatalember a múltkor azért telefonált, mert baltával véletlenül lecsapta az ujját: tudta, hogy a tanyagondnok a mentőknél hamarabb fog odaérni, hogy segítsen neki. A jelöletlen dűlőutakon nagyon könnyű eltévedni annak, aki nem ismeri a járást, ráadásul esős napokon a sárban is könnyű bent ragadni.

Kapcsolat

Egy kis kitérő a boltba és a gyógyszertárba, és Mányoki Mihály már indul is Pista bácsihoz. Az öreg a kapuban várja. „Misikém, szép fehér kenyeret hoztál? Úgy szeretem, hogy magában is meg tudnám enni az egészet!” Pista bácsi kutyája is lelkesen fogadja a látogatót. Jól ismeri már, amikor a gazdája kórházba került a télen, Mányoki Mihály járt ki hozzá minden áldott nap, hogy megetesse.

Ez a tanya a helyi viszonyokat figyelembe véve kimondottan kényelmes: három szobás, és a víz, villany is be van vezetve. Valaha annak a termelőszövetkezetnek a szolgálati lakása volt, ahol Pista bácsi agrármérnökként dolgozott. A portán ma is példás rend uralkodik, a kert kigyomlálva, a konyha szépen felmosva. Pista bácsi épp most borotválkozott, holott nem számított ma látogatóra.  

„Ezt nem tudom megérteni” – tárja szét a kezét. „Régen az asszonnyal egész nap a téeszben dolgoztunk, itthon a háztáji, és este, ha megetettük az állatokat, néha még táncolni is mentünk. Voltunk Romániában, Jugoszláviában, Bulgáriában, körbejártunk mindent, Cseszkóba meg 68-ban vittek, ha akartam, ha nem. Ma meg már semmire sincs időm, az egész napom kiteszi, hogy a ház körül szöszmötölök a Sznupival.”

Amióta eltemette a feleségét, Pista bácsinak a kutya az egyetlen társa. Ahányszor csak rápillant, Sznupi várakozón megcsóvája a farkát. Tudja, hogy ha jól szolgál, egy szem háztartási keksz lesz a jutalma, amit a gazdi az ajtó mellől, egy kimondottan erre a célra szolgáló dobozból vesz elő. Biztosan jó kutya, az évek során szépen kigömbölyödött a sok jutalomfalattól.

A képre kattintva megnyílik a galéria

Rokonok híján Pista bácsi a mindennapokban csak Mányoki Mihályra számíthat, aki gyakran benéz hozzá, és amíg felvágja a fát, elbeszélgetnek a régi szép időkről, vagy kitárgyalják a világ dolgait. „Ha Misi nincs, már én sem vagyok régen. A levegővételen kívül mindenben ő segít” – mondja. Amikor kórházba került, rábízta a tanyája összes gondját, és azokban az időkben is Mányoki Mihály volt mellette, amikor a műtétje után otthon, ágyban fekve lábadozott. Most is hosszan búcsúzkodik tőle: „Gyere holnap is!”

Tanyán élni nem könnyű, de talán a magány a legnagyobb kihívás. Mányoki Mihályt sokan családtagként kezelik, az idősek gyakran fiukként tekintenek rá. Nincs senkijük, a négy fal között csak tévé szól, így egy kis beszélgetés az egész napjukat feldobja. „Én is tanyán élek, ismerem az életüket, és tudom, mennyire el tudnak szontyolodni az egyedülléttől. Igyekszem elterelni a figyelmüket a gondokról, felvidítani őket egy kicsit. Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Remélem, ha megöregszem, lesz, aki az én ajtómon is kopogtat majd.”