Nem vettem észre, hogy észrevett minket.

Még hivatalát viselő elnök volt, amikor Sólyom László érdeklődni kezdett a cigánytelepeken, leszakadó kistelepüléseken végzett munkánk iránt. Nem tudom, pontosan mikor és mivel érdemeltük ki a figyelmét, hiszen amíg a legfőbb tisztséget betöltötte, gondosan ügyelt rá, hogy szimpátiáját ne nyilvánítsa ki mások előtt. Államfői mandátumának utolsó évében azonban már egyértelmű volt, mennyire naprakész és felkészült a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelenléten alapuló missziójából.

Sok helyre eljött velünk. Járt Tarnabodon, a veszprémi Pokoli toronyban, a pécsi György-telepen, Tatabányán, utóbb Tiszabőn és Tiszaburán, némelyik helyszínünkön többször is megfordult. Érdekelte, hogyan próbálunk közösséget formálni, munkahelyet létesíteni, gyermekeknek esélyt adni, minden részletében meg akarta ismerni a segítségnyújtás következő lépését a legelesettebb emberek életéhez igazító programot. Tudni akarta, nálunk van-e a megoldás a nyomorúság felszámolására, létezik-e a gyakorlatban is helytálló válasz a kiutat kereső kérdésekre. Megértette, hogy az ott formálódó sorsokat csak nagyon közelről nézve lehet igazán megismerni.

Jó volt hallgatni a szavait, bár nagyon kellett figyelni, mert fölösleges mondat szinte soha nem hagyta el a száját.

Nem onnan nézte a világot, ahonnan a legtöbben, nem azokat a részleteket vette észre, amelyeken mindenki másnak megakad a szeme, és nem a tipikus kérdéseket tette fel. Érdeklődése egyszerre szólt az embernek és a problémának.

Nem sokkal azt követően, hogy elhagyta a Sándor palotát, önkéntesnek jelentkezett. A zsíroskenyerezőben kezdett, hajnalban érkezett a Széll Kálmán téri melegedőbe, megkente a kenyeret, majd azt megelőzően távozott, hogy az első hajléktalan emberek megérkeztek volna. Nehogy hír legyen, hogy hol jár, mit csinál. Kérdeztük, hogy miért akarja így, azt felelte, eleget volt már a rivaldafényben, most szeretné magát kipróbálni a szolgálatban.

Persze észrevették. A bulvárlapok ebben az időben talán többször írtak róla, mint elnöki tevékenysége alatt, lefényképezték, hogy egyedül várakozik a villamosmegállóban, cikket írtak arról, hogy a 22-es buszon állva utazik, kielemezték ballonkabátját, mindig hordott jellegzetes svájcisapkáját.

Budapesten rendszeresen gyalogosan közlekedett. Legutóbb a Belügyminisztériumban látogatott meg, az őrség lefoglalta neki a bejárathoz legközelebb eső parkolót, ő pedig egyszercsak felbukkant a járdán, és szinte észrevétlenül besétált a kapun.
Soha nem ismertem még egy ilyen embert, akin a hatalom ennyire nem hagyott nyomot.

Csendes mondataiban többször véltem felfedezni ugyanazt az eszenciális bölcsességet, amely a halálbüntetés eltörléséhez írt magánvéleménye kapcsán annyiunkat rendített meg: „Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki ember, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi lehetőségből és miért annyit. Az élethez és méltósághoz való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő mindenki: az életek egyenlőségét a méltóság garantálja.”

Maga volt a méltóság, amit ő kiérdemelt, másoknak pedig megkövetelt.

Egy ideje már búcsúztam tőle. Miután feleségét elvesztette, gyakran vágyott az ég felé. A vágy egy idő után elhatározássá lett, amely, mint annyi más esetben, ezúttal is sziklaszilárd volt. Beiratkozott a tanfolyamra és megtanult repülőgépet vezetni, 75 évesen tett sikeres vizsgát, Magyarországon ő volt a legidősebb vezetői engedélyt szerzett pilóta. Az ég vágyott közelségét azonban csak néhányszor élhette át, azután romló egészsége miatt már nem repülhetett.

Amikor már nem tudott eljönni a falvainkba, félévente meglátogattam, és beszámoltam neki, melyik településen hol tartunk. Szinte gyermeki figyelemmel várta, merre kanyarodik a történet, hogyan áll a felzárkózás ügye.

Egyik utolsó utunk Tiszabőre vezetett. Egy ideje már azon vívódott, hogy őt már nem ismerik, és úgy érzi, csak útban van, erre odaszaladt hozzá egy kisfiú az iskola udvarán, kinyitotta a történelemkönyvét, és azt kérdezte: tényleg a bácsi van benne? Álltak az udvaron a fiú meg ő, nézte a saját képét a tankönyvben, és hosszan hallgatott.

Tankönyvbe illő pillanat volt ez is, csak nem volt, aki megörökítse.

Amikor búcsút veszünk tőle, lélekben újra ott állunk a tiszabői iskolaudvaron, ahol egy pillanatra egyszerre lehettünk részesei a jelennek és a történelemnek.


(A szerző a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos)