„1990 óta vagyok hajléktalan” – kezdi mesélni történetét Földi Lászlóné, leánykori nevén Nagy Ibolya, miközben az Üdvhadsereg Szabadegyház Hajléktalan Nők Átmeneti Szálláshelyéről leendő lakhelyére, azaz Budapestről Bicskére utazunk. Bő harminc évvel ezelőtt még házasságban élt, volt két gyermeke, lakása, munkahelye a bőrgyárban, majd egyetemi hivatalsegédként dolgozott Debrecenben. Aztán különköltözött a férjétől, lánya pedig 21 évesen meghalt egy balesetben. Magát tette felelőssé, mert ő vette neki az autót. Ekkor kezdett el inni.

„Sokáig nem is tudtam erről beszélni, azt hittem, sosem állok fel belőle. Süllyedtem lefele, a lehető legnagyobb mélységekig. Ahol én jártam, ott már nem is föld, hanem víz volt. Bármit megtettem az alkoholért, aztán elúszott a lakásom, a fiammal nem tartom a kapcsolatot, így maradtam, mint az ujjam. Egyedül.”

Ekkor jött Debrecenből Budapestre – ahogy ő fogalmaz – világot látni. Az utcán élt, de eleinte több helyen is dolgozott, például egy kertészetnél, ám egy idő után már csak újságot árult. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Krisztinavárosi Hajléktalan Centrumába, a Feszty Árpád utcához járt fürödni, enni, de aludni szinte sose tért be szállókra, mivel tudta: ittas állapota miatt nem engednék be. „Hosszú éveken át napi szinten ittam, sokszor a részegségig. Sokszor még azt sem tudtam, hova fekszek le. Tíz évig volt egy élettársam, aki aztán hirtelen, 59 éves korában meghalt. Utána megint egyedül maradtam és megint piáltam.”

A fordulópontot egy betegség és az abból fakadó felismerés hozta el, 2017 januárjában. „Kaptam egy tüdőgyulladást, bekerültem a Korányiba, tíz napig bent voltam a kórházban. Na, akkor megijedtem, hogy úgy fogok elpusztulni, mint a patkányok az árokparton. Korábban nem voltam beteg, nem szorultam senki segítségére, mentem a magam konok feje után, és erre még a pia is rátett. Akkor viszont megijedtem és magamba szálltam: Istenem, még az se lesz, hogy valaki egy pohár vizet adjon nekem.”

Talán meglepő, de az elhatározáshoz, hogy talpra álljon, alig kellett több ennél: a mély félelmet kiváltó betegségnél. „Nagyon le voltam gyengülve, kilátástalannak tűnt minden, amire a téli hideg is rátett. Egyik napról a másikra letettem az italt. A kórházba bejártak hozzám az általam akkor már ismert máltaiak, hoztak például pizsamát, s amikor kijöttem, nagyon sokat segítettek.”  Egyre több időt töltött a nappali melegedőkben, éjjeli menedékhelyeken, és kitartását látva felajánlották neki, hogy bekerüljön a XII. kerületi önkormányzat által támogatott rehabilitációs programba. (Ennek részletei keretes írásunkban olvashatók.)

Sokat számított az is, hogy amikor kérdezték, el tudna-e vállalni valamilyen munkát, egyből igent mondott, s a Szeretetszolgálat egyik intézményében felajánlott takarítói állás sem volt ellenére. Ezzel párhuzamosan sikerült megoldani a lakhatását is, másfél hónapig a Menedékház Alapítvány kamaraerdei éjjeli menedékhelyére járt, majd az Üdvhadsereg Nyugati térhez közeli szállójára került, ahol csaknem három évig élt egy háromfős szobában. Mindannyiszor, ahogy most is, Pálinkás Péter szociális munkás költöztette, aki ezzel végigkövette Ibolya asszony történetét: „Három éve még a Déli pályaudvar könyékén mozgó banda tagja volt, ivott, kéregetett, aluljáróban aludt. Óriási kitartás kellett ahhoz, hogy kiszakadjon ebből a közegből” – mondja utóbb a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. „Tizenegyedik éve vagyok benne a hajléktalanellátásban, és bár minden egyes embernél vannak olyan mozzanatok, amit lehet sikerként értékelni, ez egy mindenki számára érhető siker, és egyben nekem is a legnagyobb.”

Munkája, átmeneti lakhelye tehát már volt Földi Lászlónénak, de elsősorban az alkoholbetegséggel kellett megküzdenie. „Sok mindent el lehet határozni, csak nem mindegy, az ember hogyan éli meg” – fejti ki, még mindig Bicske felé tartva. „Én mindenesetre nagyon keservesen éltem meg, borzalmasak voltak az elvonási tünetek, rémálmok is gyötörtek, de három-négy hónap után csendesedtek az elvonási tünetek, és hál’ Istennek már túl vagyok rajta. Három éve egy kortyot se ittam, de nem is gondolok rá, nem érdekel. Bejártam minden bugyrát, ami miatt most már véletlenül se csábulok el. Nem tudnának annyit ígérni, hogy igyak akár egy kortyot is.”

Rendkívül tudatosan cselekedett: „Ha egyszer is ittas állapotban érkezem vissza a szállóra, azonnal kitesznek, ezért a munkahelyen kívül nem mentem semerre, nehogy a régi ismerősökkel összeakadva újra az ital közelébe kerüljek.”

Sokat jelentett számára a Máltaiak támogatása, elsősorban az utcai gondozószolgálat és az általa is nagyon kedvelt munkahelyi társaság részéről, miként mondja: „Ezt egyedül nem lehet megcsinálni. Hiába döntöttem én el, hogy változtatok, 61 éves voltam, hát őszintén, ki állt volna szóba velem, hogy munkát adjon?  Ha nincsen, aki megfogja az ember kezét, akkor nem megy.” A volánnál ülő Pálinkás Péter gyorsan közbeveti: „Ez kilencven százalékban Ibolya sikere, elsősorban rajta múlt, hogy most egy saját lakhelyre költözhet, ezt nem szabad elfelejteni. De mondjuk hét százalékot írnék a rehabilitációs programban résztvevő munkatársak javára is.” És hogy mi a maradék három? Azt a mellette ülő másik szociális munkás, Rácz Renáta a rehabilitációs program pénzügyi támogatását hozza fel, amiből nemcsak ruhát, cipőt vettek Ibolyának, hanem például a fogsorát is meg tudták csináltatni. A „matek” persze nem feltétlenül pontos így, és abban is megegyezünk: az egész valószínűleg nem működött volna valamelyik pillér megléte nélkül.

Ibolya asszony három hónapot dolgozott közfoglalkoztatottként, utána véglegesítették, így 2017 szeptemberétől bejelentett állása van. Munkakörét tekintve higiéniai szakasszisztens a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Hajléktalan Lábadozójában, vagyis takarít, mos és besegít a betegek gondozásába, viszi nekik az ételt. A Batthyány téri intézményben nagyon szeretik, az állása stabil, ami a tartós lakhatás lehetőségét is nagyban elősegítette. „Megfogtam az Isten lábát azzal, hogy olyan munkahelyen dolgozom, ahol jól érzem magam” – vallja. Tizenkét órás műszakokba van beosztva, és bár rövidesen nyugdíjba mehet, az utánis folytatná a munkát.

Tudatos és célratörő szemléletmódját mutatja az is, hogy a fizetésének egy jó részét félre tudta tenni. „Nem titok, egymillió-kétszázezer forintot raktam össze. Úgy, hogy közben vettem magamnak aranygyűrűket, nagyláncot, fülbevalót. Hit, remény, szeretet” – mutatja a szimbólumok jelentését a nyakláncán. De horvátországi nyaralásra is eljutott.  Hozzáteszi: „Addig úgyse halok meg, míg el nem jutok Párizsba. Sose voltam nyugati világvárosban, s oda mindenképpen el szeretnék menni.” És bár azt mondja, ez esze ágába sem jutott még, amikor eldöntötte, felhagy az alkoholfogyasztással, de az ilyen célok megfogalmazásán keresztül is érződik rajta az eltökéltség, ami vitte előre. „Lépcsőzetesen haladtam. Előbb a szálló, a munkahely, aztán gyűlt a pénzem, vettem aranyakat, láttam a tengert, most meg itt van a korona az egészen: megkaptam ezt a lakást, amit én rendezhetek be. Itt fogok lakni, itt fogok élni” – mondja büszkén.

Percekkel később meg is ékezünk Bicskére, kiszállunk, nyílik a kapu, majd a csomagtartó, s elkezdünk bepakolni. Felemelő pillanatok ezek, bár ezt egy külső szem nem érzékelheti, nincs semmi csinnadratta, minden a maga szép, de egyszerű módján történik. Igaz, a ház másik lakója máris a szívébe zárja. „Te vagy a megmentőm!” – mondja Sándor, aki az épület másik végében lévő szobát lakja, s akivel a konyhán, fürdőszobán osztozni fognak. Örömét abban a fájdalomcsillapító tablettában leli, amit Ibolya kínál számára, miután jelzi, hogy a fájós lábával el kéne mennie a gyógyszertárba.

A bicskei kertes házat annak külföldön élő tulajdonosa bízta rá a Máltai Szeretetszolgálatra, így valósulhatott meg benne már többek szociális lakhatása is. A nemrég megüresedett szobát, ahová Ibolya most beköltözött, a két szociális munkás – illetve részint a rehabilitációs program anyagi támogatásának – segítségével rendezik be. Az elmúlt napokban a Szeretetszolgálat finanszírozásában megvalósult parkettázás és kifestés után most kerül helyére a függöny, de Ibolya büszkén mutat a plafon felé is: „A csillárt én vettem”.

Pontosan látja ő is, hogy bár 2017-es munkába állása óta sokat kellett várjon az önálló lakhatásra, hatalmas lépés, hogy itt lehet. „Nagy dolog, hogy van egy biztos hely, amiért megdolgoztam, s olyan, amilyennek én szeretném.” Természetesen ettől még nem válik a tulajdonává az ingatlan, kell is érte fizetnie, de állítja: szeretne hosszú ideig itt lakni.

„1990 óta vagyok hajléktalan” – így kezdte mesélni történetét Ibolya asszony. A kipakolás végén azzal fordulok felé, hogy ez legkésőbb mostantól nem igaz. „Valóban, már nem érzem annak magam. Hogy mióta? Erre konkrétan nem tudok válaszolni, az egész egy folyamat volt. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, hát hogyne lennék, még hetekkel ezelőtt is hihetetlennek tűnt az egész.”

A XII. kerületi önkormányzat és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat együttműködésében 2012 óta zajlik a fedél nélkül élők rehabilitációs programja. Minden évben újabb hajléktalanokat vonnak be, akiknek úgymond szorosabban fogják a kezét, intenzív szociális segítséget nyújtva nekik. A cél, hogy az illegális lakhatásból kimozdítsák őket, vagyis hogy legalább szállóra kerülhessenek, de Ibolyához hasonlóan többeknek megoldódott már a tartós, a hajléktalanellátás rendszerén kívüli lakhatása is. Ugyanakkor a Krisztinavárosi Hajléktalan Centrum szociális munkásai, Rácz Renáta és Pálinkás Péter úgy fogalmaznak, minden kis lépés siker a kitörés felé, az évente és személyenként változó pénzügyi keretből gazdálkodva sokakat új ruházattal láttak el, de van, akit a jogosítvány megszerzésében (és ennek mentén a munkába állásban) segítettek, másnak pedig például egy saját rádió jelentett előrelépést a teljesebb élet felé.