A tanodában reggel lassanként bukkannak elő a még álmos szemű gyerekek. Persze vannak, akik már virgonckodnak, alig várják, hogy kezdődjön a program, de be kell várniuk az álomszuszékokat. Fiel Gabi néni körül csoportosulnak, aki időközben nyugdíjba ment a tanodából, most visszajött a háttérből segíteni. Mindenkit ismer, tudja, kinek mi történik az életében. „Ki az osztályfőnököd, Pocok? És a testvéreid hogy vannak?” – kérdezi. Ismeri a szülőket, a testvéreket, hosszú évek óta figyelemmel és szeretettel kíséri a gyerekek sorsát. Tanulásra biztatja őket, hiszen, ahogy mondja, ha tanulnak, a maguk urai lehetnek, és eldönthetik, mivel szeretnének foglalkozni. A gyerekek lelkesen mesélik, hogy rendőrök jártak náluk pályaválasztási tanácsadáson, most többen is rendőrök szeretnének lenni. Arról is beszámolnak, ki miért nem tudott eljönni: kiderül, hogy valakinek nincs zoknija. Gabi néni biztatja a többieket, szaladjanak el érte, beszéljék rá az anyukáját, hogy adja rá az iskolai zoknit.

Lassan mindenki kimerészkedik a kertbe, ahol keksz, sütemény, banán és tea várja őket reggelire. Előtte közösen imádkoznak: énekelve, tapsolva, látszik, hogy ez már régi, kedves szokásuk. A focipályán várják őket a feladatok. Először bemelegítenek, karkörzés, csípőkörzés, a kisebbek nevetve végzik a gyakorlatokat, a nagyobb lányok a háttérben kuncognak – kamaszok, persze hogy egy ilyen helyzetben inkább nevetgélnek, senki nem akad fenn ezen.

Somogyvári Fanni, a szeretetszolgálat Közép magyarországi Régiójának munkacsoportvezetője elmondta, hogy délelőttre tájfutással készültek, a tanoda kertjében kialakított akadályokkal. Minden gyerek kap egy pecsétgyűjtő lapot, és tetszőleges sorrendben teljesítheti az állomásokat: sprint, egyensúlyozás, szlalom, gátfutás, akadálypálya... Fontos, hogy a gyerekek mozogjanak, bár a kamaszok számára ez már kevésbé izgalmas program, a kisebbek viszont annál lelkesebbek.

 

 

A délelőtti sportolás után az épületben közös sütés-főzés következik: kókuszgolyó, virslis roló, palacsinta és gofri készül. Mindenki ahhoz a csoporthoz csatlakozhat, amelyikhez kedve van. Megismerkednek az alapanyagokkal, látják a munkafolyamatokat, és együtt készítik el az ételeket.

Az önkéntesek, ha lehetőségük van rá, együtt készülnek az alkalmakra, máskor a nap elején beszélik meg a teendőket. Októberben például Vera, az egyik lány szabadulószobával készült, amelyet ügyesen meg is valósítottak. Ez alkalommal reggel egyeztették, ki melyik állomáson segít, végigvették a nap menetét. Két új önkéntes lány is csatlakozott a csapathoz, a többiek közül sokan már régóta járnak Monorra. Olyan is van, aki hat évvel ezelőtt volt itt, és most tért vissza. Az idei évben a decemberi, mikulásnapi alkalom lesz az utolsó találkozásuk.

A gyerekek közben lelkesen futnak, másznak, ugrálnak, egyensúlyoznak. Van, aki késve, még álmosan érkezik, más büszkén mutatja, hogy már kétszer is végigment az összes akadályon. Időnként felcsattannak az indulatok is: nem mindig könnyű együtt játszani, egy-egy helyzetben hamar fellángol a harag. Az önkéntes fiataloknak ezt is tanulniuk kell, hogyan kezeljék a konfliktusokat, hogyan segítsenek a gyerekeknek rendezni a nézeteltéréseket.

 

 

Dezső Marcit kérdeztük, aki másfél éve jár a monori gyerekekhez a máltai önkéntes fiatalokkal. Ez az első önkéntessége, különösebb elvárások nélkül érkezett. „Először megrázó volt, aztán itt ragadtam. Sok szeretetet kaptam, és nagyon jók a gyerekek hozzászólásai” – mondja. Felidézi az ötnapos nyári tábort is, különösen egy kirándulást, amikor Ármin nevű kis barátja megjegyezte: „A pillangók mindig a boldogsághoz vezetnek.” Elkezdték követni az egyik pillangót, és ez a kis történet benne is mély nyomot hagyott.

„Nagyon aranyosak. Mindig feltöltődöm, nekik is, nekem is jó” – fogalmaz Marcell, aki az ELTE másodéves pszichológushallgatója. A monori találkozások első élményei között említi, mennyire más környezetbe csöppent, mint amiben ő maga szocializálódott. „Amikor először végigsétáltam a telepen, azt éreztem, hogy ilyet még nem láttam. Aztán amikor megérkeztem, Olivér ismeretlenül is rögtön átölelt, köszöntött, és mutatta a játékát.” Elmeséli, hogy minden önkéntesnek kialakul egy kisebb baráti köre a gyerekek között, akikre különösen figyel. Közben két fiú is csatlakozik a beszélgetéshez. Azt mondják, leginkább azért szeretik ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor találkozhatnak az önkéntes fiatalokkal. Jó együtt tanulni, játszani, részt venni a foglalkozásokon: nekik egyszerűen minden jó, ami ezeken a napokon történik.

A monori találkozásokban talán éppen ez a legfontosabb: hogy a gyerekek és az önkéntesek újra meg újra várják egymást. A közös játékok, beszélgetések és élmények lassan mély barátságokká érnek, amelyekből mindenki erőt merít.