A Gondviselés Házának otthont adó kastély helyén már a középkorban is nemesi udvarház állt. Később báró Sigray Károly egy barokk kastélyt építtetett, amelyet az évtizedek során többször átalakítottak, bővítettek. Az épületeket körül ölelő parkban egykor a legkülönbözőbb növényritkaságok álltak, köztük a ma is ott látható tulipánfa.  

A kastély és a park túlélt tűzvészt, árvizet, háborúkat, hogy végül a gondoskodásra váró emberek otthona legyen. Az államosítás után 1951-ben szociális intézmény kezdte meg működését az ivánci kastélyban. Az első időszakban tüdőbeteg-szanatóriumként, tüdőgondozóként működött, majd az évtizedek során változó feladatokkal és elnevezésekkel folyt itt a munka. 1990-től szakosított otthonként szolgálta azokat az embereket, akiknek gondoskodásra, biztonságra és közösségre volt szükségük.

Az intézmény fennállásának 75. évfordulóján Berta Mónika intézményvezető, aki több mint harminc éve dolgozik az ivánci otthonban, a hely történetéről szólva kiemelte: hét évtized alatt szinte minden megváltozott, az ellátórendszertől kezdve a szakmai elvárásokon át az épületekig, még az is, kiket fogadott az otthon. Megnyitásakor tüdőszanatórium volt, később elmeszociális intézmény, a hetvenes évek végétől egyre inkább a fogyatékossággal élő emberek ellátása került előtérbe, később pedig – ahogy ma is – értelmileg akadályozott személyek és időskorúak számára nyújtott ellátást az otthon.

„De talán az egyik legfontosabb változás az volt, hogy egyre inkább megértettük: az itt élőknek nem csupán ellátásra van szükségük. Hanem életre. Közösségre.  Élményekre. Feladatokra. Sikerélményre. Arra, hogy megmutathassák, mire képesek. Ezért különleges az ivánci otthon története. Mert itt az elmúlt évtizedekben mindig fontos volt az értékteremtés. A park gondozása, a biogazdaság, a kézműves tevékenységek, a foglalkoztatás, a sport és a kulturális programok mind ugyanazt az üzenetet hordozzák: ne azt nézzük először, hogy mire nem képes valaki, hanem azt, hogy mire képes – és segítsük abban, hogy ezt meg is mutathassa. Az itt élők dolgoznak, alkotnak, sportolnak, kertet gondoznak, gazdálkodnak, közösségi programokon vesznek részt.” Az intézményvezető hozzátette, az intézményben dolgozó munkatársak áldozatos, sokszor erőn felüli szolgálata mindig is hozzájárult ahhoz, hogy a Gondviselés Háza az a hely legyen: „Ahol mindenki számít. Ahol a szakmai tudás mellett ott van az emberség. Ahol a gondoskodás mellett ott van a szeretet. Ahol lehet örülni. Lehet hibázni. Lehet újrakezdenie, ahol mindenki megtapasztalhatja azt az érzést: jó, hogy itt vagyok. Jó, hogy számítok. Jó, hogy ide tartozom.”

Az ivánci otthon öt éve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fenntartásában működik, ekkor új nevet kapott: Gondviselés Háza.

Az intézmény területén 3 épületben, 5 gondozási egységen belül folyik az ápolási-gondozási munka. Az intézményben 210 emberről gondoskodnak az idősek otthonában, fogyatékos emberek otthonában, valamint az ápoló, gondozó célú lakóotthoni ellátásban. Fejlesztő foglalkoztatásban 56 ember végez 4 vagy 6 órás fejlesztő munkát, bekapcsolódnak a parkgondozásba, mosodai munkákba, takarításba, állatgondozásba, kézműves termékek előállításába és árusításába, valamint biokertészeti tevekénységekbe. A fejlesztő foglalkoztatás révén értékteremtő munkát végeznek, munkajövedelemhez jutnak, így nő az önállóságuk, önértékelésük, fejlődnek képességeik, közösségben élhetik meg a sikereket.

Az intézménynek saját temetője van, ahol azok lelnek végső nyughelyre, akik hozzátartozók nélküli hunytak el az intézményben, vagy akiknek kifejezett kérése, hogy a kastélyparkban helyezzék örök nyugalomra.

Az ünnepségen Szabadhegӱ Péter, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke kiemelte, az ivánci Gondviselés Háza a karitatív szervezet legnagyobb intézménye, sajátosságát azonban nem a méretei határozzák meg. „Az ivánci otthon példája azt mutatja meg, hogy a 200 főnél nagyobb intézményben is lehetséges a személyes gondoskodás. A Gondviselés Háza megnevezés a Máltai Szeretetszolgált küldetését fejezi ki, és utal az itt végzett szolgálat elkötelezettségére. Több tucat intézményünk neve kezdődik ezekkel a szavakkal, és ez azt jelenti, nem önmagában áll, hanem egy nagy közösség része. 33 éve az otthon lakói Molnár Csaba edző irányításával sportolni kezdtek, 14 éve a Mocorgó Sportegyesület versenyzőiként tornákra, bajnokságokra járnak. A kosárlabda kitágította a világot az itt élők számára. A szeretet, a törődés, a rendszeresség, a kitartás és következetesség új ajtókat nyitott számukra. Ma is vannak olimpikonok az intézmény lakói között. Az ivánci sportolók által gyűjtött címek, serlegek győzelmek sokaságáról tanúskodnak. De a legnagyobb győzelmet talán nem is pályán aratták, hanem akkor, amikor saját, korábbi korlátaik közül kilépve ügyesebbek, bátrabbak, magabiztosabbak lettek. Amikor hinni kezdték, hogy ők is sikeres emberek. Az intézmény, amely képes ezt kihozni az emberekből, ötödik éve a Máltai Szeretetszolgálat részeként működik, mi pedig okkal vagyunk büszkék rá.”

Szalai Ferenc, a Szeretetszolgálat Nyugat-dunántúli Régió vezetője külön köszönetet mondott az korábbi és jelenlegi munkatársaknak, akiknek a régióvezető szavai szerint láthatatlan és közös jellemvonásuk a nemes lélek. „Ez az, mely átlendít benneteket a megoldhatatlanak tűnő nehézségeken, kiiktatja a csüggedést és mosolyt varázsol az ajkaitokra akkor is, mikor mi a könnyeinket hullatjuk. Ti a mindennapok túlterhelt és soksor reménytelennek tűnő fáradozásai mellet sem tudtok megállni, megpihenni, és ehhez pont az ad erőt számotokra, hogy nem hagy el benneteket a nemes lelketek. A láthatatlan, megfoghatatlan, emberi ésszel felfoghatatlan szent reaktor.” A régióvezető az intézmény ellátási formái közül kiemelte a fejlesztő foglalkoztatás elindítását és a lakóotthonok létrehozását. „A fejlesztő foglalkoztatás jóval többet jelent annál, mint hogy valaki munkát végez. Lehetőséget ad arra, hogy az ember felfedezze a saját értékeit, sikerélményeket szerezzen, közösséghez tartozzon, és megtapasztalja: fontos vagyok és szükség van rám. A lakóotthonokban ellátottjaink, akik egyben munkatársaink is a fejlesztő foglalkozás révén, teljes életet élhetnek barátok és nagyszerű körülmények közt. Egy intézmény valódi értékét nem csupán a falai, vagy az elért eredményei adják, hanem azok az emberek, akik nap mint nap munkájukkal, türelmükkel és odafigyelésükkel lehetőséget teremtenek mások számára. Az itt dolgozók munkája éppen ezért nemcsak szakmai feladat, hanem olyan szolgálat, amely emberek életére van hatással.”

Az ünnepség részeként közel negyven munkatárs kapott elismerő oklevelet, akik évtizedek óta végeznek áldozatos munkát az intézményben. Kiemelt elismerésben részesült az intézmény háziorvosa, Dr. Németh Sándor, aki 1976. óta, vagyis éppen ötven éve látja el az otthonban élő embereket, valamint Molnár Csaba edző, aki 32 éve önkéntesként szervezi és vezeti az intézmény sporttevékenységét. Az otthon legrégebbi lakói is figyelmet és emléklapot kaptak az évfordulón. A fogyatékossággal élők otthonába 1973-ban költözött be Zsoldos Krizsai László, 1978-ban pedig Csire Erzsébet, az idősotthon legrégebbi lakói pedig 2001. óta Péntek Gyula, a hölgyek között pedig 2011. óta Horváth Árpádné.

Az évfordulón Kiss György atya, a település és az intézmény plébánosa mutatott be hálaadó szentmisét, melyen Tokár János atya, a régió lelki vezetője mondott prédikációjában a mindennapok csodáján keresztül szól az önfeláldozó szolgálatról, melyet az ivánci otthonban is megtapasztalnak nap mint nap.

P. Szabó Csilla képei az eseményről kattintásra megtekinthetők  

 

Az otthon lakói zenés műsorral készültek az ünnepre, melynek végén Dés László Zene az kell című dalát adták elő saját szöveggel:

 

Lehet egy hely, vagy kastély vagy kert,

egy biztos pont az kell.

Ivánc a hely, hogy ne vesszünk el,

hogy sose adjuk fel.

Mert a jó, a rossz csak szó,

olyan, ami sokszor változó.

De egy ismerős hang az megmarad,

máris érzed, hogy védve vagy,

Ivánc egy biztos hely.

[…]

Itt mindenki segít, az ápoló figyel,

És van aki a tiszta ruhára is ügyel.

De van aki majd főz és van ki takarít.

És van, aki a házban mindent megjavít.

Ami fontos az, hogy jó legyen,

az hogy mindenki másmilyen,

Ivánc is csak ettől igaz,

a Málta így lett szép!