Minek mentetek oda? A fehér virágok belepik az útszélén sorjázó bokrokat, a por felkavarodik a kocsink nyomán, az utcákon nők, gyerekek és idős férfiak mennek a dolguk után. Beregszász csendes, de nem a béke csendje, az éjszakát ellepő sötétség nyoma ez, ami még nappal is nyomasztóan fedi a városkát. Makukné Dia, tanodavezető fáradt-boldogan köszönt minket a központban. Csöndben hallgatjuk a hétre szóló önkéntes feladatokat. Sok raktározás, adománycsomagolás, rendrakás. Az eligazítás után rögvest indulunk is a raktárba.

Odaérkezésünk után Tompos Gergely segítő társammal azonnal a kutyakennel felé vesszük az irányt: áll-e még a kutyaház, amit két éve, két nap alatt építettünk. Tavaly még állt, és örömmel látjuk, hogy még most is megvan, igaz, a két őrkutya – Johnny és Walker – egy csöppet megnőtt, de legalább egyenként még beférnek a raklapokból összeeszkábált házikóba, ami azt mutatja, milyen az, amikor egy IT-s és egy sajtós épít kutyaházat. A raktárban a raklapemelő béka karja ismerősen simul a kézbe, s bár az első, kétméteresre tornyozott raklap húzásánál kicsusszan egy indulatszó, a műszak végére azért kész az aznapra kiadott munka. Jöhet a Piramis üzlet (az itteni világ legkedvesebb eladóival), a pelmenyihalmok és egy jól megérdemelt John Gaspar (helyben főzött sör).

Az önkéntesházban rutinosan indulok a brikettfűtésű kazánhoz begyújtani, Lukács Illés felrakja főni a babérleveles-ecetes vizet a pelmenyihez, míg Bárány Miklós nekiáll kikeverni a fokhagymás tejfölt. Utasi Kriszti mosogat, Tompos Gergely nekilát az újhagyma darabolásának. Összeszokott brigád ez. Kriszti, Gergely és én a harmadik, Miki a második, Illés az első beregszászi körét csinálja. Két máltás, két cserkész és Tompos Gergely személyében egy „kétsapkás”. Vacsora után zuhanás a vaságyakba, a holnap sem lesz könnyebb, igaz, nem is pihenni jöttünk.

Minek mentetek oda? A koratavaszi napsugár megcsillan István (a központi gondnok) kezében tartott vodkás poháron. Felhajtja, lekíséri egy kispohár kvásszal, majd nagyot sóhajt: „Nem azért mondom, srácok, de egy kicsit félek.” Mi szótlanul bólintunk. Másnap jelenése van a sorozóbizottság előtt: ha kihagyja, körözést adnak ki ellene; ha elmegy, ötven százalék, hogy bent tartják. Mit lehet erre mondani? Aznap kicsit csöndesebb az este, másnap munka közben is egyre csak felé járnak a gondolataink. Este tudjuk meg, hogy kiengedték: kapott még egy hónapot.

Minek mentetek oda? A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban viháncoló, örökifjú nyugdíjasok gyülekeznek; hozzájuk hoztuk a Magyar Cserkészszövetség adományát, amit a 47-es számú Szent László király cserkészcsapat gyűjtött. A több mint fél tonna adományt (higiéniai és tartósélelmiszer-csomagokat) a beregszászi rászorulók között osztják szét: idősotthonnak, önszerveződő segítőkörnek és a Mi Érted civil szervezetnek; ez utóbbiak ülnek most a magyar színház kistermében. Amikor az adomány átadására kerül sor, kiemelik, mekkora öröm, hogy rájuk is gondol valaki.

Az Ukrajnának szánt adományok többsége a frontközeli településekre megy; nem sajnálják tőlük, de itt, Ukrajna relatíve békés vidékén is sok a rászoruló, és ezt a világ sokszor elfelejti. Rengeteg a magányossá vált, idős ember, akinek a fia, unokája vagy a fronton van, más országba vagy önkéntes bezártságba menekült, és képtelen támogatni idős szeretteit. A rezsi nem lett kevesebb, a nyugdíj nem lett több. Gyakori eset, hogy a számlák és a gyógyszerek kiváltása után élelemre már nem marad hrivnya. Búcsúzásnál megígérjük: jövünk még. Egy hét alatt többször kimondjuk ezt, de csak azért, mert rutinból mondjuk, még igaz marad. Jövünk még, mert jönnünk kell.

Minek mentetek oda? Pálinkás Bertalan budapesti Máltai önkéntessel suhan a kisbusz. Schumicky Andrással ülünk a dupla anyósülésen: ő mesél, én hallgatom. Összehasonlítja az orosz–ukrán háborút a délszlávval (megteheti, mindkettőt megjárta máltai egyenruhában), mesél a beregszászi Málta háború előtti és alatti munkáiról, a segítés rengeteg különböző formájáról. Veterán máltai lovag, a mostani kocsiutunk is miatta van: sikerült a környékbeli Katolikus Karitásszal lebartereznie több csomagnyi kórházi köpenyt és defibrillátort harminc raklapnyi felnőttpelenkára. A Karitásznak jól jönnek a köpenyek a közkonyhára, a defibrillátorok mennek a frontközeli polgári kórházaikba, a felnőttpelenkára meg igen nagy szükség van Beregszászon. Zárójelben megjegyzem: szemérmes társadalmunkban néha elfelejtjük, hogy WC-papírra, tisztasági betétekre, felnőttpelenkára legalább akkora szükség van, mint tartós élelmiszerre és ruhára.

A nagyszőlősi Katolikus Karitászban vidám asszonyok fogadnak minket; amint beállunk a kocsival, azonnal nekilátnak a pelenkaadogatásnak, közben az egyikük kilenc-tíz éves forma fiacskája fordít: „Hány éves vagyok? Harminchárom?” Nem hiszik, mondják nevetgélve, aztán kacsintanak: „Feleség van-e?” Bús képpel mutatom a gyűrűs ujjamon a gyűrű hiányát. De aztán visszakérdezem: nem vállalná-e egyikük? Na, erre nevetnek csak igazán, észre sem vesszük, de közben a kisbuszt is telepakoljuk.

Minek mentetek oda? A raktárban halkan szól a JBL-hangszóró. A görgőkkel felszerelt pakoló asztal egyik oldalán önkéntesek és helyi dolgozók állnak, a másik oldalán tízesével sorakoznak a tartós élelmiszerek – konzervek, tészták, csokoládé, liszt, gríz és majonéz – ezeket pakoljuk sorjában a zacskókba, első ember a lisztet, utolsó a csokoládét. A raktár előtt készenlétben állnak a raklap kalodák, rajtuk a felirat: Kijev, Ivano-Frankivsk, Lemberg. Ha megtelnek, ezekbe a városokba indulnak majd tovább. Lemérjük mennyi ideig tart felpakolni az asztalt és betölteni a tíz, egyenként körülbelül 15 kg-os csomagot. Kilenc perc. Ha ezt tartjuk, kicsit több mint két óra alatt végzünk is a két tonnával. Felnyomjuk a hangerőt és nekilátunk. Két óra múltával a karunk már kicsit lassabban mozdul, de mi csak azért is mosolyogva pakoljuk tele az utolsó zacskót. Tartottuk a szintet.

Képgalériáért kattints

Minek mentetek oda? Kozma Imre atya szavaival: Isten előtt felelősek vagyunk egymásért, mert egymásra bízott minket az Isten. Nem csak a szomszédjainkat. Nem csak a honfitársainkat. Isten előtt nincs különbség: a szegénység és a betegség nem válogat, így a segítség előtt sem szabhatunk határt.