Amilyen csendesen, szerényen és alázattal élt, úgy távozott most is – az adventi várakozás csendjében. Az utóbbi időben gyakran ismételte nekünk: „A síp az Úristen kezében van…” Ma ezek a szavak különös erővel visszhangzanak a szívünk mélyén.

Hálát adunk Istennek László atya megismételhetetlen, egyedülálló életéért. Köszönjük, hogy hosszú esztendőkön át bölcsen és szeretettel kísért bennünket a lelki növekedés útján. Köszönjük, hogy az Egyházmegyei Papi Otthon kicsiny kápolnáját lelki otthonunkká tette, ahol az imádság csendjében biztonságra és megnyugvásra lelhettünk.

Szíve minden ember felé nyitva állt; derűs, békét sugárzó mosolya az Úr hívó szavait visszhangozta: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítelek titeket.” (Mt 11,28)

Imáiban nap mint nap hordozta csoportunk beteg tagjait – mindig név szerint, szelíd gondoskodással és szeretettel. A vesperások prédikációiban a Szeretet Istenének arcát tárta elénk: „Az imádkozó ember Isten atyai szeretetében sütkérezik. Érzi, hogy Isten röntgensugarak módján átjárja minden porcikáját, s ez nem félelmet szül, hanem bizalmat: a gyermek és atya viszonya ez.”
Fáradhatatlanul kereste velünk együtt az önkéntesség gyökerét: „Az önkéntes munka lírája, lantja: a szeretet.”

Életének és szolgálatának ajándékát mély hálával őrizzük szívünkben.