Szerencse? Csak nézőpont kérdése – Egy ukrán édesanya története a bombáktól a befogadásig

Azon a téli éjszakán Julija Parkhomenko és családja addig sohasem hallott, rettenetes, fütyülő hangra riadt fel, amelyet hatalmas robbanás követett. Tácolt körülöttük a ház, a faluban sok ablak betört. Julija és a férje kipattant az ágyból, gyorsan magukra kaptak valamit, és rohantak ki az udvarra, hogy megtudják, mi történt. Elképesztő látvány fogadta őket: a horizont körben világított, mintha egyszerre több helyen készülne felkelni a nap. A döbbenetből egy barátjuk telefonhívása rázta fel őket: Oroszország megtámadta Ukrajnát. 2022. február 24-ét írtak, a háború egyik legelső rakétája Julija szülőfaluja, Szinyava közelében csapódott a földbe.

Fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Sokkos állapotban, remegő kézzel hajigáltak be minden hasznosnak vélt dolgot egy hátizsákba arra az esetre, ha azonnal menekülni kell. Addigra a két kisfiuk, a 3 éves Szása és 11 éves Andrij is felébredt, és riadtan nézték a felfordulást. Julija minden erejét megfeszítve igyekezett úrrá lenni a pánikon, hogy legalább ők ne rémüljenek halálra.

Egy órával később a család Julija édesapjának házában gyűlt össze, hogy megbeszéljék, mi tévők legyenek. A tanácskozás vitába fulladt: Julija édesapja úgy vélte, egyszeri támadásról van szó, aminek nem lesz folytatása, és a család Szinyavában nincs közvetlen veszélyben, Julija édesanyja ezzel, mint mindig, most is teljesen egyetértett, Julija viszont kétségbeejtőnek látta a helyzetet. Julija férje némán ült az asztalnál, ő még mindig nem tért magához a sokkból. A vitát végül nem sikerült lezárni, a családtagok álláspontja nem közelített egymáshoz.

A falu életét pillanatok alatt teljesen felforgatta a háború. Az emberek megrohamozták a boltokat, és vittek mindent, amit csak értek; előfordult, hogy családok kaptak hajba az utolsó zacskó só fölött. A patikákat is kifosztották, ezért Juliját nagyon aggasztotta, sikerül-e majd időben beszerezni a szülei számára az életmentő inzulint és szívgyógyszert, ha egyszer elfogynak a családi készletek. Szinyava nem volt felkészülve a háborúra: habár Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krím-félszigetet, a gondolat, hogy lerohanja egész Ukrajnát, teljes képtelenségnek tűnt, és a médiából is ilyen üzenetek érkeztek. Julija nagymamája, aki a 20. század minden borzalmát végigélte, sokat aggodalmaskodott emiatt, de a család mindig leintette: „Ugyan, mama! Nem lesz itt semmiféle háború, most már civilizált világban élünk.”

A Kijevtől mindössze 100 kilométerre délre fekvő Szinyava felett süvítettek az oroszok rakéták, a méretükhöz képest rémisztően alacsonyan. A falunak a lehető legrövidebb időn belül ki kellett építenie a légvédelmi riadórendszert, és óvóhelyeket kellett létesítenie. Julijáék jobb híján egy matracot rögzítettek a hálószobájuk ablaka elé, a háború kitörése után a család minden tagja itt töltötte az éjszakákat, pizsama helyett utcai ruhában. Az első hajnalon remegve összekapkodott hátizsák tartalma folyamatosan bővült, került bele aszalt gyümölcs és keksz is. Hogy ne rettegjenek, Julija mindenféle feladatokkal igyekezett lekötni a két kisfia figyelmét, megkérte őket például, hogy a barátaikkal együtt ássanak árkot a kert végében, amiben elbújhatnak, ha az ellenség közeledne. A gyerekek boldogan álltak neki a katonásdinak, lelkesen lapátoltak, még a 3 éves Szása is beszállt a munkába a kis homokozóvödrével. Az árok két hét alatt három méter hosszú és másfél méter mély lett, mire Julija leállította a gyerekeket. A gödröt végül komposztálóként hasznosították.

Habár Julija szülőfaluja katonai szempontból nem volt különösebben érdekes, a háború mégis pillanatok alatt bekúszott a település mindennapjaiba, és nem csak a rendszeressé váló légiriadókon keresztül. A hangjuk alapján „repülő mopednek” csúfolt orosz drónokat a légvédelem időnként Szinyava felett lőtte le, a roncsok ilyenkor háztetőkbe csapódtak bele. A gyerekeknek a lelkére kellett kötni, hogy bármilyen izgalmas dolgot találnak is az utcán, semmiképp se nyúljanak hozzá – volt, hogy valakinek a kezében robbant fel egy ilyen ismeretlen, érdekesnek tűnő tárgy. Riadalmat keltett egy gyerekek körében gyorsan terjedő mobiljáték-alkalmazás, amely azt kérte tőlük, megadott útvonalak mentén fotózzák végig az utcákat. Csak nem kémszoftverről van szó? Hamarosan gyanús lett mindenki, aki akár csak egy szelfit készített magáról az utcán, az ilyen emberekre a rendőrség azonnal lecsapott.

Rendszeressé váltak az áramkimaradások, és emiatt akadoztak az olyan alapvető közszolgáltatások, mint például az ivóvíz-ellátás. Sokan, akik fagyasztóban tárolták az előző évi zöldséget, gyümölcsöt, húst, elvesztették minden élelmiszertartalékukat, az árak pedig a boltokban az egekbe szöktek. Egyre több háborús menekült bukkant fel a faluban, akiket vagy helybeli családok szállásoltak el, vagy a helyi kórház egyik használaton kívüli épületébe költöztettek be. A Bucsából érkezők személyes történetei különösen megrázóak voltak - akadt, aki egy szál papucsban menekült el az oroszok elől. És persze folyamatosan jöttek a hírek a falu fronton harcoló katonáiról…

A félelem és bizonytalanság lassan mindent áthatott. Julija egy nap rádöbbent, hogy már ő maga sem tudja eldönteni, azért szorítja-e a két kisfia kezét olyan erősen az utcán, hogy védelmezze őket, vagy azért, mert ő maga akar erőt meríteni a jelenlétükből. Apránként megérett benne a gondolat, hogy bármennyire is tart attól, hogy nekivágjon az ismeretlennek, ebből a közegből a családjával együtt menekülnie kell. Beadták az útlevélkérelmüket, de az elbírálás hosszú időbe telt.

***

2023 augusztusában Julija az eredeti szakmájában, tanítónőként helyezkedett el a helyi általános iskolában. Elsős osztályt kapott, ahová a falubeliek mellett menekült családok gyerekei is jártak. Az egyik kisfiú, aki Bahmutból érkezett, sokat emlegette az otthonát, ahonnan a háború űzte ki őket, és nagyon várta, hogy végre hazatérhessen. Julijának nem volt szíve hozzá, hogy elmondja, a harcokban a városát porig rombolták, ezért nincs már hová visszatérnie, de elkeseríteni sem akarta a kisfiút, így ilyenkor a jövőjére terelte a szót, és arról beszélgetett vele, mit szeretne majd csinálni, ha nagy lesz.

A tanórákat bármelyik pillanatban megszakíthatta a légiriadó, és ilyenkor tíz percen belül mindenkinek le kellett vonulnia az óvóhelyre. Julija ilyenkor mindig egy népszerű dalocskát énekeltetett a gyerekekkel: „Légiriadó! Légiriadó! / A fegyveres erők munkában vannak – hamarosan jön a győzelem! / Nyugalom, gyűljetek össze, és maradjatok együtt! / Fogd a hátizsákot / együtt minden rendben lesz...” Az Alma Együttes stílusához hasonló vidám, fülbemászó dalocskát Ukrajna egyik legnépszerűbb TikTok sztárja 2023-ban azért írta, hogy segítsen oldani a gyerekekben a háború okozta feszültséget, és az eszükbe vésse, mit kell tenni, ha megszólal a légvédelmi sziréna. Több mint nyolcmillió megtekintéssel ma ez az egyik legnépszerűbb ukrán gyerekdal a Youtube-on.

Julija osztályának légiriadó esetén a szomszédos óvoda pincéjébe kellett levonulnia. A betonfalakra Julija geometriai formákból álló színes állatkákat festett, hogy a nyomasztó helyiséget egy kicsit elviselhetőbbé tegye, és énekléssel, tánccal, játékokkal igyekezett lekötni a gyerekek figyelmét. Ki érint meg először a falon valami pirosat? Ki érint meg legelőször egy kört vagy háromszöget? Gyakran előfordult, hogy alig ért véget a légiriadó, máris kezdődött a következő: a gyerekek épp, hogy fölértek a tanterembe, már indulhattak is vissza a pincébe. A leghosszabb idő, amit az osztálynak az óvóhelyen kellett töltenie, három óra volt, addigra a gyerekek átfáztak, elcsüggedtek, és a vésztartalékként előre bekészített ennivaló is elfogyott.

Hosszas vívódás és sok álmatlan éjszaka után Julija 2024 januárjában felmondott az iskolában, és elköszönt a gyerekektől. A férjének egy hónappal korábban sikerült átjutnia Magyarországra, és egy gyerekkori barátja biztatására Veszprémbe utazott.  Azt remélte, hogy őt is felveszik majd ugyanabba a gyárba, ahová a barátját, és ha megteremtette a biztos alapokat, a családja követni fogja őt. Az álláskeresés ugyan nem ment olyan könnyen, mint képzelte, de megismerkedett Zakar Irinával, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként a városba érkező menekültek beilleszkedését támogatta. Irinához bárki fordulhatott, akinek segítségre volt szüksége: ha kellett, fordított, tolmácsolt, hivatali ügyeket intézett, szállást vagy munkát keresett az Ukrajnából érkezőknek, orvoshoz kísérte őket, vagy beíratta óvodába, iskolába a gyerekeiket. Ő beszélte rá telefonon Juliját is, hogy hagyja maga mögött a háborút, induljon minél hamarabb a férje után Veszprémbe a két gyerekkel.

Nem volt könnyű elhatározás. Julija félt az ismeretlentől, és el sem tudta képzelni, hogyan kezdje újra az életét egy idegen országban, amelynek nem beszéli a nyelvét, és nem ismeri a szokásait. Nagyon ragaszkodott a szüleihez, de hiába kérte őket, hogy tartsanak vele, az édesapja hajthatatlan volt: a házat, amit a két kezével épített, sosem fogja elhagyni. Ráadásul Julija a szülei vagy a férje nélkül még sosem utazott messze a szülőfalujától, most pedig egyedül kellene nekivágnia a több mint 1200 kilométeres útnak a két gyerekkel… Dönteni kellett.

Julija összecsomagolta a legfontosabbakat – Szása egy rózsaszín plüss mosómedvét, Andrij a pecabotját tette a bőröndbe -, a szobanövényeket kihordta a konyhába, hogy az édesanyjának könnyebb legyen öntöznie őket, és búcsút intett az egész addigi életének. Munkácsig vonattal utazott a gyerekekkel, onnan autóval vitték őket a határig, majd megmutatták, merre induljanak Magyarország felé. A kis Szása az anyja nyakába kapaszkodott a fagyos téli éjszakában, a nagybőröndöt Andrij húzta mögöttük, a kerék csikorgott a kavicsokon. A határőrök ügyet sem vetettek rájuk, közönyös arccal nyomták a pecséteket a három útlevélbe - a háború majdnem két éve tartott, sok menekülő nőt és gyereket láttak már. Hogy milyen érzés volt, amikor Julija végre megpillantotta a férjét és Irinát a határ túloldalán? Arra nincsenek szavak.

***

Pokoli nehéz idők következtek. A négyfős család az első napokat, amíg hivatalosan felvételt nyert a Máltai Szeretetszolgálat menekülteket segítő programjába, Irina házában töltötte. Julija úgy érezte magát, mint egy magatehetetlen kisgyerek: nem értett semmit az őt körülvevő világból, nem ismerte a szokásokat, a magyar nyelv idegenül és furcsán hangzott neki, semmilyen nyelvre nem hasonlított, amelyet valaha hallott. Nem tehetett mást, teljesen Irinára hagyatkozott, aki rögtön az első napon karon fogta őt, hogy beszerezzenek minden hivatalos papírt. Együtt járták végig az idegenrendészetet, a kormányhivatalt, az adóhatóságot, ahol Julija aláírta az összes dokumentumot, amelyre Irina rámutatott. Útközben álmélkodott a tiszta, gyakran közlekedő buszokon, a szépen gondozott játszótereken, és megfogadta, hogy a lehető legrövidebb időn belül megtanul magyarul, hogy ne érezze olyan szörnyen kiszolgáltatottnak magát.

Az első este az egész család egy Youtube videó fölé görnyedt az étkezőasztalon, próbálták eszükbe vésni a magyar ábécét, de nem volt egyszerű - Irina azzal vigasztalta őket, a magyar nyelvben legalább minden szót úgy kell kiejteni, ahogy leírva látják. Ettől fogva a szokásos esti családi mozizást felváltották a Youtube nyelvleckék. Egy-egy videót százszor is megnéztek, mert az idegen hangzású szavakat nagyon nehéz volt megjegyezniük. Egy idő után, mikor sikerült elsajátítaniuk az alapokat, mesefilmekkel próbálkoztak. Julija a Hófehérkét legalább ötször nézte végig a gyerekekkel, és óriási sikerként élte meg, ha a jól ismert történetben felismert egy-két magyar kifejezést. Ez azonban még mindig kevés volt ahhoz, hogy a hétköznapokban komfortosabban érezze magát.

A nyelvtudás hiánya a gyerekek életét is alaposan megnehezítette. Andrijnak a magyar nyelvű tananyag nagy fejtörést okozott, de az iskolában, ahová beíratták, voltak ukrán gyerekek, így legalább tudott kihez szólni a szünetekben. Az öccse a magyar óvodába jóval nehezebben illeszkedett be. Szása minden reggel könyörgött, hogy ne kelljen oviba mennie, de Julija hajthatatlan volt, bár közben a szíve szakadt meg érte. Az óvó néni mindent megtett, hogy a helyzetet mindkettőjük számára elviselhetőbbé tegye, ezért Julija megnyugtatására rendszeresen küldte a fotókat a kisfiúról, ezeken azonban sokáig csak az látszott, hogy Szása magányosan legózik egy sarokban. Julija hiába biztatta őt reggelente, hogy menjen oda bátran a többiekhez, és tegye fel nekik a kérdést: „Hogy hívnak?”, Szása nem bírta megjegyezni a számára furcsán hangzó válaszokat: „Fruzsi”, „Boti”. Aztán lassanként beleszokott az óvodai életbe, eltanulta az óvó néni és a gyerekek gyakran ismételt szavait, „Fúzi” és „Bóti” pedig idővel az első magyar barátai lettek.

Miközben Julija igyekezett lelket tartani a gyerekekben ezekben az embert próbáló időkben, ő maga is járta a saját kálváriáját. Habár a család lakhatása egy évre biztosított volt, a Máltai Szeretetszolgálat kétszobás apartmanban szállásolta el őket egy menekültek számára fenntartott munkásszállón, és szerény anyagi támogatásban is részesültek, ez a megélhetéshez önmagában nem volt elegendő. Julijának és a férjének a lehető legrövidebb időn belül állást kellett találnia. Ez azonban eléggé kilátástalannak tűnt: a nyelvtudás hiánya miatt mindenhol elutasították őket, a diplomás Juliját még takarítónőként sem akarták alkalmazni. Hónapok teltek el egyre nagyobb kétségbeesésben, amikor egy palacsintasütő megvásárlása is luxusnak tűnt. Már szépen kitavaszodott, amikor megüresedett egy takarítói állás a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalan embereket ellátó veszprémi intézményében, a Befogadás Házában – az intézmény pedig a nevéhez hűen bizalmat szavazott Julijának.

Az asszony igazi szuperhősnek érezte magát, amikor 2024 májusában munkába állt, és nagyon igyekezett, hogy rászolgáljon a bizalomra. Egy pillanatra sem volt hajlandó megállni, egész nap az irodákat és folyosókat suvickolta, és ha a munka végére ért, azonnal kezdte elölről. Ragyogtak az ablakok, a padlóról enni lehetett, mégis hiába kérték a kollégák, hogy pihenjen egy kicsit. Végül cselhez folyamodtak: a kezébe nyomtak egy nagy paksamétát, és megkérték, hogy fénymásolja le, vagy kisebb irodai munkákat bíztak rá. Julija előtt nem volt lehetetlen, annál is inkább, mert a kollégáival napról napra egyre jobban kommunikált. Habár nem volt kötelező, ő minden szombaton ott ült a Máltai Szeretetszolgálat menekülteknek szervezett magyar nyelvtanfolyamán, és a mindennapokban is igyekezett minél többet gyakorolni az ott tanultakat.

Az igyekezetét és szorgalmát látva nem volt kérdés, ki lesz az új irodai asszisztens, amikor 2025 tavaszán megüresedett ez a pozíció a veszprémi Befogadás Házában. Julija letette a vödröt és felmosórongyot, és beült a számítógép mögé: megtanulta, hogyan kell adatokat rögzíteni, táblázatokat szerkeszteni, kimutatásokat készíteni, és ha volt egy kis ideje, le-lejárt a nappali melegedőbe, hogy besegítsen a szociális munkásoknak, elbeszélgessen egy kicsit a fedél nélkül élő emberekkel. Olyan empátiával és megértéssel fordult a sokszor súlyos traumákon átesett emberek felé, hogy szívesen megnyíltak előtte, elmesélték neki gondjukat-bajukat, és tudták, hogy ha nem is ismeri minden egyes szó jelentését, a lényeget pontosan érti. Nem véletlenül. Egyszer, amikor Julija pogácsát sütött, váratlanul megszólalt a füstjelző. Az épp otthon lévő kis Szásával rettegve, sírva ölelték egymást egészen addig, amíg a sziréna el nem hallgatott.

2025. szeptember 1-jétől Julija a veszprémi Befogadás Háza szociális munkásaként dolgozik, ahol nehéz sorsú, hajléktalan emberek számára igyekszik reményt és fogódzót nyújtani. Szerencsésnek tartja magát, hogy ő maga és a szerettei is élnek, épek és egészségesek, biztonságban vannak, ráadásul a harcok egyelőre a házukat is megkímélték, így a háború végén lesz hová hazamenniük. Az ukrán emberek közül ezt kevesen mondhatják el magukról.