„Az óvodás engem is odarajzol a családi képre” – a Máltai jelnyelvi tolmács része az ügyfél életének

„Tévedés volt” – mondja nevetve Németh Dénesné Tünde arra a kérdésre, hogy miért kezdett el jelnyelvet tanulni. „Évek óta otthon voltam a három kicsi gyerekemmel, amikor láttam egy újsághirdetést, hogy kommunikációs tanfolyam indul Tatabányán. Úgy éreztem, ez pont nekem való. Csak az első órán derült ki, hogy jelnyelvi képzésről van szó, de ott maradtam, mert rögtön rabul ejtett a jelnyelv varázsa. Lenyűgözött, hogy kézmozdulatokkal, testbeszéddel, mimikával mindent pontosan ugyanúgy ki lehet fejezni, mint hangzó beszéddel.”

Németh Dénesné Tünde lelkesedése a jelnyelv iránt később sem apadt, sokan el sem akarták hinni, hogy a jelnyelvet nem egy siket családtagjától tanulta, hanem fizetős nyelvtanfolyamokon. Miután letette az alap- és középfokú nyelvvizsgát, két évig járt tolmácsképzőbe, és közben a szabadidejében gyakorlásképpen siket közösségekkel kirándult, hogy „ellopja” tőlük a nyelvet, illetve a lakóhelyén, Oroszlányban istentiszteleteket tolmácsolt a helyi siket közösségnek. „A pap nagyon nyitott volt, de a gyülekezet nem annyira. Nem értették, hogyan állhatok a pap mellé mise közben, és nem hitték el, hogy jeleléssel át lehet adni a szentbeszéd tartalmát, az áhítatot, az érzelmeket. Az átlagember nehezen hiszi el, hogy ez valóban lehetséges.”

Persze ehhez rengeteg tanulás szükséges. A jelnyelv egy teljesen önálló nyelv az angolhoz hasonló kötött szórenddel és sok-sok pantomimszerű, mozgást imitáló jellel. Az érzelmeket arckifejezés közvetíti, az érzelmi intenzitást pedig a jel tágassága – ha egy siket ember kiabál, azt széles gesztusokkal teszi, ha viszont suttog, a kezét maga elé húzza, és finoman, óvatosan mozgatja. Léteznek egyetemes jelek, amelyeket a világ minden pontján mindenki ugyanúgy használ – például az integetést köszönésképpen -, de sok eltérés is van az egyes országok jelnyelve között, sőt, Magyarországon belül is hét különböző dialektus van, amelyeket a jelnyelvi tolmácsoknak mind ismerniük kell. Németh Dénesné Tünde tizenhét éve dolgozik a Máltai Szeretetszolgálatnál főállású tolmácsként, de, mint mondja, még most is minden nap tanul valami újat.

„Komárom-Esztergom vármegyében a kolléganőmmel, Petrik Diánával 84 ügyfelet látunk el, akiknél szinte családtagnak számítunk, a legbizalmasabb ügyekkel is hozzánk fordulnak” – meséli Németh Dénesné Tünde. „Az évek alatt olyannyira az életük részévé válunk, hogy van olyan óvodás, aki az anyukája és az apukája mellett minket is odarajzol a családi képre.” Előfordul, hogy családi vitáknál is hívják őket, hogy a siket és halló családtagok jobban megértsék egymás álláspontját, de ha kell, tolmácsként a bankban, az adóhatóságnál, a bíróságon vagy az orvosi rendelőben is ott állnak mellettük, hogy segítsék őket. Ez olykor egészen bensőséges viszonyt teremt.

„Több kismamánk is volt már, akiket végigkísértünk a terhesgondozás folyamatán, és a szabadságunkat is úgy időzítettük, hogy a szülésnél jelen lehessünk. A kismama vajúdás közben az én nyakamba kapaszkodott, a fájások közben együtt lélegeztünk ki-be, a szülőágyon pedig én közvetítettem neki az orvos szavait, hogy mikor kell teljes erőből tolni. Folyt a lábamon a véres magzatvíz, mégis gyönyörűséges pillanat volt, amikor végre megszületett a kicsi.”

A jelnyelvi tolmácsszolgálat az év minden napján, a nap minden órájában elérhető, hiszen sosem lehet tudni, mikor lesz rájuk szükség: előfordult, hogy az éjszaka közepén kellett mentőt hívni egy ügyfélhez, aki infarktust kapott. Időnként a hatóságok is keresik őket, hogy segítséget kérjenek, ilyenkor is azonnal indulni kell. „Egyszer telefonáltak a rendőrségtől, hogy egy garázdaság miatt letartóztatott siket ember fenyegetőzik és tör-zúz a zárkájában” – elevenít fel egy emlékezetes esetet Németh Dénesné Tünde. „Azonnal odamentem. Hallottam a dörömbölését, és kértem, engedjenek be hozzá, hogy megnyugtassam, de nem lehetett - azt mondták, életveszélyes, egyfolytában azzal fenyegetőzik, hogy mindenkit meg fog ölni. Végül bevittek egy üres szobába, ahol csak két szék állt egymással szemben. Az egyikre leültem én, a másikra pedig bekísérték a tettest, keze-lába összekötve, a két oldalán egy-egy rendőr ugrásra készen. Na de így mihez kezdjek vele? Nagy nehezen sikerült meggyőznöm a rendőröket, hogy a kezét tegyék szabaddá, hiszen a siket embernek az a szája, anélkül nem tudok kommunikálni vele. Ahogy jelelni kezdtem, rögtön megindult a panaszáradat belőle, a kézfeje élét többször a nyakához érintette, azt hangsúlyozva, hogy a rendőrök milyen ravaszak – ezt a mozdulatot vélték ők halálos fenyegetésnek. Látva, hogy van, aki megérti őt, lassan megnyugodott és együttműködővé vált, utána a kihallgatás már gördülékenyen ment. Gyorsított eljárásban ítélték el, három napig reggeltől estig ott voltam tolmácsként mellette.” Az ilyen esetekből okulva Németh Dénesné Tünde mindig tart az autójában egy váltás ruhát és némi ennivalót – tudja, hogy az ő munkakörében bármikor bármi megtörténhet.

A folyamatos tanulás és az állandó készenlét mellett nagy kihívást jelent, hogy tolmácsként ne lépjen túl a saját szerepkörén akkor sem, ha a környezete ezt várná tőle. Gyakran előfordul, hogy bankban, hivatalban az ügyintéző Németh Dénesné Tündének nyújtja át az aláírandó dokumentumokat a siket ügyfél helyett; ilyenkor ő udvariasan jelzi, hogy csak tolmácsként van jelen, és megkéri az ügyintézőt, hogy a papírokat az ügyfélnek adja át. Nehezebb volt kezelni viszont azt a helyzetet, amikor Németh Dénesné Tünde egy siket nőt a negyedik abortuszára kísért el a nőgyógyászhoz, és az orvos vele kezdett el kiabálni, hogy miért nem figyel jobban az ügyfelére. „El kellett mondanom a doktor úrnak, hogy én tolmács vagyok, nem gyám, az ügyfelem pedig önálló személyiség, aki saját maga dönt az életéről.”

A jelnyelvi tolmácsolás azonban olykor valóban nagyobb kihívást jelent a hangzó nyelvekénél. A siketség időnként más testi vagy mentális betegséggel, fogyatékossággal is társul, és ha a másik fél mindössze húsz kézjelet ismer, akkor Némethné Dénes Tündének azzal a húsz jellel kell elmagyaráznia neki mindent. Előfordult, hogy egy értelmi fogyatékossággal élő kismama az újszülöttjét olyan rossz körülmények közé vitte haza, hogy kérdéses volt, a családjával maradhat-e. A védőnő Némethné Dénes Tündével együtt hat héten át naponta többször is kiment ellenőrizni, hogy az anyuka a kisbabát megfelelően ellátja-e. Végtelen türelemmel mutatták meg neki újra és újra, hogy hogyan kell a tápszert elkészíteni, filctollal bejelölték neki a cumisüvegen, mennyi port és vizet kell egymással elvegyíteni, és többször elmagyarázták, hogyan lehet leolvasni az üveg oldaláról, hány millilitert fogyasztott a baba. Az erőfeszítésük végül sikerrel járt, az édesanya megtanulta megfelelően gondozni a kisbabát, akit végül nem kellett kiemelni a családjából, és már bölcsődébe jár. „Óriási öröm, amikor egy alacsony kompetenciájú siket túllép a saját határain, megtanul valamit, amit aztán be is épít a mindennapjaiba” – mondja Némethné Dénes Tünde, majd hozzáteszi: „Aki ebben a szakmában dolgozik, azt már nem csak a hivatástudat hajtja, sokkal inkább valamiféle fanatizmus. Én sem tudom megmondani pontosan, hogy miért csinálom.”

Márpedig csinálja - nem csak munkaként, hanem hobbiként a szabadidejében is. Tizenegy éven át akadálymentesítette a tatabányai Jászai Mari Színház darabjait, teljes szövegkönyveket tanult be, és részt vett a próbákon is, hogy ellesse, egy-egy színész milyen mozdulatokkal személyesíti meg az általa játszott karaktert. Jelnyelvi tolmácsként nem csak az elhangzott szavakat, hanem az érzéseket, hangulatokat is igyekezett közvetíteni a siket nézők felé úgy, ahogy azt első alkalommal, amikor a darabbal ismerkedett, maga is átélte. A színpad szélén állva ő is az előadás része lett, volt olyan színész, aki kollégájának tekintette, a jelnyelvi tolmácsolás pedig még a halló nézők figyelmét is felkeltette. Mint egyszer az édesanyja mesélte: „Tündi, hiába volt primadonna ebben az operettben, a mosdóban az emberek csak rólad beszéltek.”

Beszélgetés Németh Dénesné Tündével a Nyolcágú kereszt podcastban: