Tősgyökeres lágymányosi. Elsőgenerációs értelmiségi szülők gyermeke, édesanyja volt az egyik első nő Magyarországon, aki az ELTÉ-n – akkoriban Pázmány Péter Tudományegyetem – diplomát szerzett, német-magyar szakos tanárként. Adányi László a később szinte az egész pályája során kamatoztatott német nyelvtudását mégsem az édesanyjától tanulta, hanem „ráragadt”. A közgazdasági szakközépiskolában oroszt és franciát tanult, majd egy szótárral a hóna alatt kellett rohamtempóban magára szednie a németet.

Egy nehézipari külkereskedelmi vállalat gépimport osztályán kezdett dolgozni segédbonyolítóként, mozdonyalkatrészeket hoztak be Kelet-Németországból, a szállítmányokkal küldött papírok pedig németül íródtak. Hiába volt elvárás az orosz nyelvű kommunikáció: nem volt hozzá cirillbetűs telexgép, így Adányi László németül levelezett. Az „útközben tovább fejlődő” némettudás és a közvetítésben szerzett tapasztalat karitatív szolgálatba állítása sokféle gyümölcsöt hozott a karitatív szolgálatban is, de erről kicsit később.

 

Kozma atyától Kozma atyáig

A katolikus családból való Adányi László fiatal felnőttként a Szent Imre Plébánia közösségébe járt, feleségét, Adányiné Kisbocskói Nóra vegyészmérnököt is itt ismerte meg. Az „imrés csapatot” akkor Kozma György atya vezette, aki nagy hatással volt hittanosai lelki fejlődésére. Az atya később külföldre ment, hogy beléphessen a jezsuita rendbe, de tanítványai tartották vele a kapcsolatot. 1988-ban az akkor már Rómában élő Kozma Györgytől Adányi Lászlóék levélben kérdezték: mit jelent a csoda? Mi történt Lourdes-ban? Az atya egy képeslappal válaszolt, ez állt rajta: Legyetek a berni vasútállomáson ekkor, és oda írta a napot és az órát. A fiatalok már épp a valuta- és útlevélengedélyt intézték, mikor betoppant az ajtajukon Dessewffy László katolikus író-újságíró (aki a külföldön élő magyar máltai lovagok megbízottjaként adományokat közvetített Magyarországra), közölvén: Gyuri atya küldött, velem jöttök Lourdes-ba.

„Együtt szálltunk föl Bernben a zarándokvonatra. Néztük, hogy segítik föl-le a kerekesszékes betegeket a máltai egyenruhás segítők. Az volt az első lourdes-i zarándoklat, amelyen részt vettünk, azóta talán hússzor is voltunk. Igyekeztünk mi is segíteni, de szelíden félretoltak – a lourdes-i betegkísérés egy mesterség, nem volt meg a tudásunk hozzá, így tehát kaptunk egy zarándok-karszalagot, és csak figyeltünk. Hosszú, baráti kapcsolataink szövődtek itt. A kérdésünkre pedig, hogy mi a csoda, ezt a választ kaptuk: nem az a csoda, ha megtörténik, amit akarunk, hanem mindig az, amit Istentől épp kapunk. Ki ezt kapja, ki azt. Erőt az állapotunk elviseléséhez, egy új közösséget, egy probléma megoldódását, amit Ő nekünk jónak gondol. Mi azt a csodát kaptuk, hogy bekerültünk a máltai közösségbe.”

Dessewffy László akkor már évek óta segített Magyarországra hozni a külföldi magyar rendtagok adományait, orvosi eszközöket, készítményeket. Kozma Imre atyát, a zugligeti Szent Család templom plébánosát is bevonta az adományok közvetítésébe, ahogy Adányi Lászlót is. Az 1989 februárjában Kozma Imre atya elnökségével megalakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület első ügyvezetője Dessewffy László, titkára pedig Adányi László lett.

 

Gázpedálterápia és előalvás

1990-ben Adányi Lászlót a Katolikus Karitászhoz hívták dolgozni, ahová örömmel ment, de ugyanakkor a Máltai Mentőszolgálat kulcsemberévé is vált. Az ő közreműködésével – és a német máltai szakemberek beszédének tolmácsolásával – kezdődött meg a magyar máltai önkéntesek elsősegély-képzése. Sikerült kijárnia, hogy a Szeretetszolgálat adományként megkapja az első vadonatúj rohamkocsit, bajtársaival „összekalapolta” és saját hozzájárulással is kiegészítette a szükséges mentős felszerelést. Így 1991-ben megkezdte működését a Máltai Mentőszolgálat. Adányi László mentőápolói képzést végzett, megszerezte a mentőautó vezetéséhez szükséges képesítést és harminc éven át, 2021-ig havi egy-két szolgálatot teljesített önkéntes mentősként. Bár nem babonás, szerencseszáma a 28: ez a máltai rohamkocsi rádiós hívójele.

Adányi László mentőzés közben. Fotó: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

„Egyszer egy szüléshez riasztottak bennünket. A szülés a gépkocsivezető hatásköre, mert gázpedálterápiával lehet megoldani… Megjelentünk a helyszínen, a velünk lévő orvos ránézett az anyukára, és azt mondta, válasszon a franciaágy és a hordágy között, itt bizony szülés lesz. Ott állt az apuka, a négy év körüli nagytesó, meg egy kutya. Az ebet bezártuk a fürdőszobába, az ovist kiültettük a konyhába egy tányér ennivalóval. Nekem kellett az állatot a fürdőszobában tartani – mivel ki tudta nyitni az ajtót –, illetve a srácra felügyelni. Megszületett a baba, közben megérkezett a nagymama is. Kérdezte, fiú-e vagy lány, mire én: nem tudom, ő meg elájult… Kijött a szobából Horváth doktor, felmérte a helyzetet és ennyit mondott: A hölgy a tied. Magához térítettem, fölsegítettem, elmondtam, hogy az unokájával minden rendben, nagyon boldog volt.”

Aki mentőautón dolgozik, annak mind van „saját halottja”, ha nem is hangoztatja, de van. Ezt meg kell szokni, mert te nem sírhatsz a síró vállán. A feldolgozásra jó a kocsmai poszttraumatika: a bajtársakkal szolgálat után beülünk valahová, de nem inni megyünk, hanem az eseteket megbeszélni. Pihenni is tudni kell. Aki mentőszolgálatnál dolgozik, az bárhol, bármikor tud aludni. Sőt, is tud, ha épp több ideje van.”

 

Pápák a dolgozószobában

Adányi László íróasztalán többek között egy monitor áll, melyet színes cédulák díszítenek. A Karitász főtitkáraként többször is találkozott Szent II. János Pál pápával, az egyik római látogatás során a hajnali misét követően a szentatya egy rózsafüzért adott neki, ezt máig magával hordja. A pápai dolgozószoba mellett elhaladva bekukkantott a résnyire nyitott ajtón, és meglátta, hogy a pápa számítógépe post-itekkel van teleragasztgatva – azóta ő is így rögzíti az emlékeztetőit.

A Szent II. János Pál pápától kapott rózsafüzér. Fotó: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

XVI. Benedek pápától a Deus Caritas Est enciklika egyik gondolatát őrzi Adányi László: a karitatív munkában nem elég a szív odafordulása, érteni is kell a segítségnyújtáshoz. „Mi csak belenőttünk a feladatba. Kezdetben, Máltai önkéntesként, ha akárhogyan is, de gyakorolni akartuk a szeretetet, a romániai forradalom idején fél üveg kibontott lekvárokat is elvittünk a határra, elhivatottak, de amatőrök voltunk. Idővel – részemről az Apor Vilmos Főiskolán szerzett szociálpedagógusi diploma, a katasztrófavédelemben, mentőzésben és képzéseken szerzett tapasztalat révén – szaktudással egészült ki a karitatív szolgálatunk. Ez elengedhetetlen.”

Ezek után csak félig lenne vicc, ha azt mondanánk, Adányi Lászlót „Ferenc pápa sem tudta kikerülni”: a Szentatya budapesti apostoli látogatása során a Máltai Mentőszolgálat is részt vett az egészségügyi biztosításban, és mikor a pápa áthaladt a hívek között a Szent István Bazilika előtti téren, épp a máltai mentő felé vette az irányt – ahol ki más állhatott volna? – Adányi Lászlóval köszöntötték egymást. Az erről készült fotó ott áll bekeretezve irodai polcán.

 

Általunk, de nem miattunk

Adányi László feladatai a Karitásznál 2008-ban befejeződtek, ekkor a Máltai Szeretetszolgálathoz érkezett immár munkatársként is, a vészhelyzetkezelési munkacsoport élére. A katasztrófavédelmi munka irányítása mellett különböző projektek szervezése volt a feladata.

„A gépemen vezetem a Máltánál végzett munkáimat, most tartok 265-nél. Mikor idekerültem, a zetelakai templom felújításával kezdtem. A határon túli magyarokkal kapcsolatos ügyeket azóta is én viszem. A projektek között voltak, vannak évente ismétlődők, mint például magyar ifjú önkéntesek egyéves külföldi szolgálatának szervezése, korábban rászoruló gyerekek nyaraltatása Lichtensteinben, vagy például a pázmányos öregdiákok határon túli magyaroknak szervezett adománygyűjtése. Néhány évig én szerveztem az Adni öröm! gyűjtést, dolgoztam ki katasztrófavédelmi képzési rendszert, segítettem bevezetni a jelzőrendszeres házi segítségnyújtást Nagybecskereken. Egyszeri projekt volt például a Douwe Egberts-szel közös, Csészényi gondoskodás című akció, aztán amikor szabolcsi almát vittünk Dévára az árva gyerekeknek. A régi svájci és német kapcsolataim révén külföldi adományok gyűjtésével is foglalkozom, Svájcból kórházi ágyakat, legutóbb Kárpátaljára kerékpárokat sikerült szerezni.”

Adányi László és Romhányi Tamás a devecseri műveleti központban 2011-ben, a vörösiszap katasztrófa után. Fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Adányi László szerint a derű munkaeszköz, mert akivel kedvesen, nyugodtan beszélnek, könnyebben rávehető az együttműködésre, és mert az elsődleges kárelhárítást az emberek lelkében kell végezni – főleg akkor, amikor óriási a baj.

„A legjobban a veronai buszbaleset vett igénybe, nagyon sokan meghaltak. Ébredés után mindig megnézem a híreket, ahogy megláttam, mi történt, rögtön tudtam, hogy feladatunk van. Fölhívtam Győri-Dani Lajost, a Szeretetszolgálat ügyvezető alelnökét, megkaptam az engedélyt, majd riasztottam a máltai önkéntes pszichológusokat, autóba ültünk és indultunk. Kint még javában folyt az azonosítás, nem mindenki tudta, él-e, hal-e a gyermeke, és ebben a helyzetben kellett mellettük állni. Én afféle menedzserként, szervezőként működtem, de ehhez érteni kellett, hogy éppen mi történik. A pszichológus szakemberek munkájához mindent biztosítani, szállást, étkezést, nyugalmat, a szülőket tájékoztatni, támogatni, a konfliktusokat kezelni, csillapítani, a helyi magyar hatóságokat és a helyszínre érkező főkonzul asszonyt segíteni. Majd az utóbbit „bezárni” egy szobába, hogy végre aludjon is valamit. Négy napig voltunk a helyszínen, aztán eljöttünk. Az utolsó embert mi hoztuk haza Magyarországra.”

Mentőzés Adányi Lászóval. Fotó: Kovács Bence / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Adányi László 2019-ben nyugdíjba ment, de továbbra is különböző adományokkal, menekültekkel kapcsolatos máltai projekteket irányít, és az ukrán háború kitörése óta szüntelenül szervez önkéntes segítőket Kárpátaljára.

„Nem rajtunk múlnak a dolgok, de meg kell tenni mindent. Élesztettünk újra olyan hetvenéves idős bácsit, akit nagyon elkésve találtak meg, egy garast nem adtunk volna azért, hogy sikerül, és mégis. Egy hölgy öngyilkos akart lenni, permetlevet ivott – nincs az az emberi szövet, ami azt a maró savat kibírja. Kimostuk a gyomrát, bevittük, és két nap múlva hallottuk, hogy a saját lábán ment haza. Pedig láttuk a vegyszeres üveget, amiből ivott. Miért élte túl? Talán általunk is, de nem miattunk. Meg kell tenni mindent, el kell végezni a feladatot, mert az a miénk. A döntés nem.”