Hajdú Mónika intézményvezető mesélt a Máltai Szeretetszolgálat Befogadás Háza pátyi idősotthonról, a kezdetekről és a jelenről, a felelősségről, amit az idős emberek gondozása jelent. Csapó Zoltánnal pedig az otthonában találkozunk: az egyik apartmanban, amely tele van míves, antik bútorokkal, képekkel, könyvekkel, élménydús életről árulkodó tárgyakkal.

Idén harminc éve, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megépítette Pátyon az idősek otthonát és a mellette álló lakóházakat. Magas szintű ellátást nyújtó intézménynek készült, szép természeti környezetben. Hajdú Mónika intézményvezető nagy szeretettel mesél a házról, az idősekről, a fejlesztésekről, és arról is, hogy igyekszik felkutatni az otthon történetének feledésbe merülő darabkáit is.
Bemutat egy közvetlen, mesélős kedvű úrnak. „Egy nyári napon a lányommal jöttünk ide, ragyogó kék ég volt, és a gyönyörű kerengő nagy hatással volt rám! Zöld fű, csobogó kút középen, tetszett minden” – kezdi a derűs lelkű 84 éves Csapó Zoltán a történetét, miután lakrészébe invitál.



Négy és fél évvel ezelőtt döntött úgy, hogy beköltözik, és hátrahagyja szeretett budai otthonát, ahol 54 éven keresztül lakott, ahol feleségével együtt felnevelték három gyermeküket. Szerette a rendet, a szépet, a nagy házhoz nagy kert is tartozott, régen olyan volt, mint egy park, de előbb az ideje fogyott el, aztán az ereje ahhoz, hogy a sok ház körüli munkát elvégezze. „Ott maradtam egy marha nagy házban egy macskával” – meséli keserűség nélkül, hiszen úgy érzi, az a világ rendje, hogy a gyerekek, sőt, most már lassan az unokák is önálló életet éljenek. Három gyerek, hat unoka, beszédes nagy család, karácsonykor vége-hossza sincs a nyüzsgésnek – mondja. Neki pedig itt van a saját otthona, ahol ha elromlik a lámpa, megszerelik, ha leesik az ágyról, felsegítik, gondozzák. Ritka szerencsésnek érzi magát, hogy ebben a csodás kilátással rendelkező, ízlésesen berendezett lakrészben élhet. „Amikor karácsony után fáradtan visszajövök, hazajövök. Nem szégyellem elmondani: én jól érzem magam itt.”

Az életvidám öregurat a térde kopásán kívül leginkább az utódok életkora figyelmezteti a múló időre: megdöbbent, amikor a lánya – aki még nyolcévesen is az ölében ült a buszon – 51 éves lett, vagy amikor az unokájának udvarlója lett.

Körülveszi az élete, 45 kartondobozba csomagolt 550 könyvvel érkezett, és egy halom fényképpel, ezeket az elmúlt években nyolc albumba rendezte. Gyógyszerész és belsőépítész volt, patikákat tervezett, újított fel, rendezett be, a rendszerváltás után rengeteget, így aztán természetes volt számára, hogy centiről centire eltervezi új otthonát is Pátyon. Régen a feleségével együtt vették a bútorokat, a könyvespolcokat ő maga készítette, faragással díszítette. Gyógyszertári bútora is van, ahhoz állványt faragott. „Berendezzük a szobát, ha kell, de miért vegyük el az esélyt, hogy az életének egy szeletét behozza az ember, hiszen ettől otthon érzi magát, azok a tárgyak veszik itt is körül, amelyek korábban 50 éven át, amelyekre szívesen ránéz” – teszi hozzá Hajdú Mónika intézményvezető.



Van kis konyha, nagy ritkán főz lecsót, de inkább azt eszi, amit kap, és hálás, hogy rendbe tették az étrendjét. Amikor egyedül élt, reggel és délben nem evett, éjszaka viszont annál szívesebben eszegette a finomságokat – vallja be. Cukros, az inzulint beadta magának ugyan régebben is naponta négyszer, de nem az előírt időben. Itt figyelnek erre, és az étkezések rendjére, ennek köszönhetően sikeresen leadott a súlyából.

Többen vannak az otthonban, akik demenciával élnek, ez eleinte zavarta, de – hiszen időskorában is tanulhat az ember új dolgokat – már türelmes velük, ha valaki eltéved, és nála ül le, elbeszélget vele, és utána hazakíséri. Csodálja a nővéreket, akik megállás nélkül tevékenykednek, tisztába teszik, aki rászorul. Megtalálta a maga társaságát is azokkal, akik jó állapotban vannak: megszervezte nyolc-tíz itt lakóval és a vezetőség támogatásával az úgynevezett Polgári Kuckót: rendszeresen találkoznak, meghatározták a beszélgetések témáit, volt verses délután, olvastak, szavaltak, kérdőívet töltöttek ki kedvenc költőik verseiről.

Hajdú Mónikával együtt hallgatjuk Zoli bácsi gazdag élettörténetét, és közben bekopog a szomszéd néni, madáreleséget hozott, ki szeretné tenni erkélyre. Kiderül, hogy amikor a férjével együtt beköltöztek, két éve, alig tudtak járni – mindketten Parkinson-kórban szenvednek –, mert elhanyagolták a betegségüket. Amióta itt laknak, jár hozzájuk gyógytornász, és most már bot nélkül járnak, meghatározó tagjai a kuckónak. „A pszichés és fizikai támogatás sokat jelent” – magyarázza az intézményvezető, aki körbevezet az otthonon, és mesél hivatásáról és az intézményről.



Amikor mintegy harminc éve vidékről Budapestre került, Hajdú Mónika önkéntesnek jelentkezett a Máltai Szeretetszolgálathoz az óbudai hajóra, ahol annak idején hajléktalanokról gondoskodtak. És mint sokakat, magába szívta a máltai szervezet, hamarosan munkatársként kezdett el dolgozni. Más idők voltak, most sok intézmény van, de a lelkesedés nem fogyott el – hangsúlyozza. Sokan mondják, hogy mindig váltani kell, de ő – ahogyan maga mondja – nem lúzerként, hanem inkább nyertesként éli meg ezt a harminc évet. Számtalan lehetőséget kapott az idősellátásban, mindig megújulhatott ezen a téren. Vezette az egykori Távíró utcai hajléktalanok otthonát, a Fő utcai idősek otthonát, a pestlőrinci otthont, a Zombori utcai idős hajléktalanok otthonát. Különös szeretettel mesél a Fő utcai ház átvétele utáni nehéz időkről, a Szent Erzsébetről Nevezett Betegápoló Nővérekről, vezetőjükről, Ambrózia nővérről, kilenc idős néniről, akik visszakapták az épületet – amely romos volt, beázott, a tető életveszélyes – egy hatalmas feladattal, amivel nem tudtak megbirkózni, és Kozma Imre atyától kértek segítséget. Mire elkészült az épület, közülük már alig valaki tudott beköltözni a fenntartói szobákba: volt, aki meghalt, mások az idősotthonba kerültek, mert ápolni kellett őket.

2020 tavaszán került Hajdú Mónika a pátyi intézmény élére. Múlt és jövő összeérnek, szavai mögött megelevenednek előttünk a kezdetek. Megmutatja az alapításról szóló bekeretezett emléklapot, nemrég mentette ki egy kukából. Megismerkedett egy korábbi étteremtulajdonossal, aki elmesélte, hogy amikor Kozma Imre atya és Csilla von Boeselager bárónő tervezték az ingatlant, sok vendéget fogadtak itt Hollandiából, Németországból, és mind őhozzá mentek ebédelni. Maga Kozma Imre atya járt ki rendszeresen a helyszínre, vitte a támogatókat, együtt tervezték el a központi házat, a hozzá kapcsolódó kápolnát és a családi házakat, ahol kezdetben állami gondozott gyerekeket nevelő családok éltek, később alakult ki a mai állapot: fogyatékossággal élők gondozásának és más máltai intézményeknek – speciális szükségletű fiatalok nappali ellátásának, kerámiaműhelynek, család- és gyermekjóléti szolgálatnak, nevelőszülői hálózatnak – ad otthont. Két épületben laknak fogyatékossággal élők, közülük négy fiatalt foglalkoztatnak az idősotthonban, és még négyen-öten feljárnak, mert szeretnek ott lenni. 



Amikor vezetőként ide érkezett, 42 ellátott lakott az épületben, 5 ápoló és 8 bérnővér dolgozott velük. Már az első évben befejezték a bérnővérek alkalmazását. Jelenleg 64 lakójuk van. „Szívügyemnek tekintem, hogy a tenyeremen hordjam a kollégáimat, mert a stabil működés alapja a stabil munkatársi közösség. Egy otthonszerű ellátásban nem számok, hanem életek vannak előttünk, itt tudni kell, hogy annak az idős asszonynak tegnap rossz napja volt, fél éve meghalt a férje, és gyászol... Benne vagyunk az életükben. Odaadják nekünk a bizalmukat, az elesettségüket, megmutatják a nővérnek a testüket, kiszolgáltatott helyzetben vannak. Kiben merek annyira megbízni, hogy ezt megteheti velem? Óriási bizalom ez az idős ember részéről, és ezt ki kell érdemelnünk, meg kell dolgoznunk érte” – magyarázza.
2020 óta sok változás történt. A lift különösen fontos beruházás volt, hiszen ma 43 kerekesszékes, rollátoros, járókeretes lakójuk van, akik nem tudnak stabilan közlekedni. Az új liftbe négy kerekesszékes ember fér be, akik így részt tudnak venni a programokon.

A pátyi otthon lakói mindennap kávéházba járhatnak, van ugyanis egy kávésziget elnevezésű tér, az étkezővel szemben, ahol egy kolléga frissen főzi a teát, kávét, lehet sütizni, vannak csokik – egy kis retró büfé, de pénz nélkül működik, mert demenciával élők is használják. A fogyasztást felírják, előre egyeztetve a hozzátartozókkal. Az idősek úgy élik meg, mintha kávézóba, cukrászdába ülnének be. Persze nem muszáj kávézni, lehet csak úgy ücsörögni, van igeolvasás, reggeli elmélkedés a mentálhigiénés munkatársakkal, valami mindig történik. Tíztől gyógytorna, utána a terápiás szakemberek vezetnek foglalkozásokat, rajzolnak, zeneterápiát folytatnak. Vannak agytornák, vetítések – a régi magyar filmeket szeretik –, különféle országokat ismernek meg, rendszeresen van szentmise, istentisztelet a kápolnában. Szépítkezésre is adnak lehetőséget: fodrászat, pedikűr, kozmetika várja őket.



Hajdú Mónika a külső szemlélő számára meglepő dolgot mesél az ebéd utáni programokról: igyekeznek, hogy senki ne maradjon ágyban, csak nagyon indokolt esetben. Ha ebéd után pihennek, akkor éjjel altató kell, könnyen leépül az ember. Szeretnék, hogy aki nem demenciával él, az teljességében, aktívan élje meg a napot, sétáljon a kertben, vegyen részt a programokon. A demenciával élőknek is fontosak a programok, hogy ne bolyongjanak céltalanul. Nagy a felelősség ebben, vissza kell állítaniuk a normál napi rutinjukat. Figyelnek rá, még ha nem is könnyű megvalósítani, hogy a tápanyag- és a folyadékbevitel napközben legyen, ne éjszaka. A sok figyelem eredménye, hogy az intézménynek jó a kisugárzása, amikor bejön ide az ember, érzi, hogy élettel van tele.

„Nem mondom, hogy mindent fel kell forgatni fenekestül mindenki életében, nem mondom, hogy mindennap meg kell váltani a világot, de lehetőséget kell teremtenünk arra, hogy az igényeik megfogalmazódjanak” – vallja Hajdú Mónika.

Folyamatosan zajlanak fejlesztések az intézményben, idén a nyári melegek miatt megvalósul a tetőtér teljes klimatizálása, az orvosi szoba és a nővérszoba felújítása. Szakmai fejlődés mindig van, továbbképzésekre, műhelyekre járnak a munkatársak,az intézményvezető fontosnak tartja, hogy állandóan fel kell ismerni a szükségleteket, és reagálni kell rájuk.