Budapesten születem 1939-ben. Szüleim sokgyermekes parasztcsaládok gyermekei voltak. Édesapám első világháborús hadiárvaként nőtt fel, a cselédsorból költöztek a fővárosba Újfehértóról, és én már munkás család gyermekeként láttam meg a napvilágot. A szüleimnek egyetlen célja volt és mindent megtettek azért, hogy húgommal, aki hét évvel fiatalabb nálam, tanulhassunk és felemelkedjünk. Édesanyám mindig úgy emlékezett vissza, hogy már két-hároméves koromban azt mondogattam, „doktor néni” vagy balerina leszek. Végül az orvosi hivatást választottam, de a zenét – különösen Bach-ot – és a táncot egész életemben rajongva szerettem. Alig tízéves voltam, amikor megérintett a „fehér halál”, a tuberkulózis, a TBC. Öt évet töltöttem kórházban és szanatóriumokban, de még a legnagyobb betegségben is szorgalmasan tanultam, kitűnő bizonyítvánnyal végeztem el az általános, majd a középiskolát is. Csodálattal néztem fiatal orvosaimat, akik megmentették életemet, és megtisztelő volt később kollégaként együtt dolgozni velük. 1958-ban elsőre felvettek az orvosi egyetemre, amit kiváló eredménnyel fejeztem be, és az Erkel Színházban avattak orvossá. Szüleim is ott voltak, és megélhették, hogy álmuk valóra vált…

Az orvosi egyetemre csak úgy vettek fel, ha aláírtam egy nyilatkozatot: ott foglalok el orvosi állást, ahova küldenek – akkor még kötelező volt két évet vidéken tölteni. Friss diplomásként Hegyfalura kerültem orvosnak a 250 ágyas Vas Megyei Tüdőgyógyintézetbe, ahol a dr. Kovács Medárd vezette 100 ágyas férfi osztályon a betegágyak mellett szolgáltam, gyakorta saját felelősségére, egész éjszakákat. Kevés orvos volt vidéken, alig várták, hogy megérkezzem, és elmehessenek szabadságra. Így két hét után egyedül maradtam ügyeletben az egész osztályra és az egész falura, hiszen kötelességünk volt nem csak az osztályon fekvő pácienseket, de sürgősségi betegeket is ellátni, közlekedési balesetek sérültjeit, vagy éppen a rendőrök által vérvizsgálatra behozott ittas vezetőket. Az ott töltött idő a legjobb iskola volt…

Dr. S. Tóth Mária egy beteg leleteit vizsgálja a Miklós utcai irodájában.

Két év után 1966-ban hazatértem Budapestre, ahol az Uzsoki úti Kórházban kezdtem dolgozni, és 39 évig voltam a kórház munkatársa, először a belgyógyászaton, majd a 25 éven át a tüdőgyógyászaton fekvőbetegek mellett, később közel 15 évet a tüdőgondozó intézetben járóbeteg ellátásban, ahol intézményvezető főorvos helyettes és intézményvezető főorvos is voltam. Mikor leszakvizsgáztam belgyógyászatból 1970-ben, a Bel, a Neurológiai és a Tüdőgyógyászati osztályok vezetői egyaránt megpróbáltak megnyerni munkatársnak. Mivel a tüdőgyógyászat területén nagy hiány volt, dr. Szántó Sándor főorvos úr tüdőosztályára kerültem. Kaptam egy nap jutalomszabadságot, és másnap már a betegágyak mellett voltam. Az elméleti, radiológiai, belgyógyászati és tüdőgyógyászati tovább fejlődésemet dr. Szántó Sándornak, a manuális biztonságot pedig a későbbi osztályvezető dr. Hankovszky Máriának köszönhetem. Közel négy évtized alatt részt vettem tudományos kutatásokban, előadásokat tartottam, Budapesten az elsők között jelentkeztem a „Dohányzás vagy Egészség” programba, amely a leszokást segítette, dolgoztam járóbeteg szakellátásban, de az igazi hivatásom a betegágy melletti munka. Volt, hogy napokig virrasztva, ami gyakran a szó szerinti életmentést jelentette…

Egy alkalommal egy gépkocsivezető férfi került a tüdőosztályra. Mindkét oldali véres mellhártyagyulladással és egy hatalmas, a szemünk előtt kialakuló mélyvénás trombózissal a lábában, ami az embolizáció szórása következtében kétoldali tüdőembóliát okozott. Életveszélyben volt. Ügyeletben egy osztály sem vette át, konzíliumra senki nem tudott éppen jönni. Friss belgyógyász szakvizsgával álltam ott, de úgy döntöttem, hogy a mellettem lévő kiváló nővérrel nekifogok a műtétnek. Másnap a sebészeti konzílium azt mondta, ők sem csinálhatták volna jobban. Sikerült megmenteni a beteget, meg tudták operálni, és nyugdíjas koráig dolgozhatott a szakmájában. Két pici lánya volt, akik az üvegajtón keresztül kiabálták: Doktor néni, gyógyítsd meg az apukánkat! Akárhányszor eszembe jut, elérzékenyülök. A sikerek mellett persze tragédiák is voltak bőven az ötvenöt pályán töltött aktív év során. Sok fiatalt láttam meghalni a TBC miatt. Ezt mindig nehéz volt feldolgozni, hiszen nem lehet az érzelmeket teljesen kikapcsolni. Mai napig emlékszem, hogy hányas ágyon feküdtek a kórteremben…

Én is megtapasztaltam, milyen a fehér halál torkában lenni, és életem célja lett, hogy a TBC-s betegek meggyógyuljanak, megszüntessük a fertőző gócokat, és minél kevesebb aktív tuberkulózisos beteg maradjon. Ez a betegség idősebb az emberiségnél, agresszív és akár 40-50 év tünetmentesség után is előhozhatja egy lázas állapot. Egyiptomi ásatásokon feltárt ötezer éves csigolyacsontokban is kimutatták a TBC nyomait. Nálunk a két világháború között és a II. világháború után érte el a járvány a csúcspontot, tombolt a gyermekkori és fiatalkori TBC. Ennek megfékezésében óriási szerepe volt a gyógyszereknek, a tüdőszűrő rendszer kialakításának, a tüdőgyógyintézeti hálózatoknak. Talán nem is meglepő, hogy nyugdíjazásom után a Máltai Szeretetszolgálat tüdőszűrő programjában folytattam a munkát…

2006-ig dolgoztam az Uzsoki úti Kórházban. Azidőtájt még 55 év volt a nyugdíjkorhatár, főigazgatói engedéllyel ki lehetett tolni 65 évre, de akkor már nyugdíjba kellett vonulnom. Nem voltam ismeretlen a szakmában, alig két hónapot pihentem, és közben folyamatosan kaptam az ajánlatokat: magánklinikák, kutatóközpontok, kórházak, vidéktől a IX. kerületen át Csepelig, sokfelől érkeztek a felkérések. A környezetemben többen tudták, hogy a Máltai Szeretetszolgálat Mozgó Tüdőgondozó és Tüdőszűrő Állomás tüdőgyógyászt keres, én pedig a tüdőgondozóba került hajléktalan emberek révén ismertem a máltai programot. Összekötöttek minket, bejöttem a Batthyány térre, leültünk beszélgetni Győri-Dani Lajossal, a Szeretetszolgálat ügyvezetőjével és Tabak Lajossal, a tüdőszűrő program akkori vezetőjével, és egy óra alatt eldőlt, hogy én ide beállok Dr. Szentesi Mária távozó főorvos helyére. Az már akkor világos volt, hogy hatalmas az igénybevétel, de mindenki nagyon dicsérte az itteni munkát. Kicsit izgultam az elején, hiszen tudtam, hogy a ’90-es években a Szeretetszolgálat tüdőszűrő busza találta a legtöbb TBC-s beteget Európában, és azt is, hogy itt nem feltétlenül a budai tüdőgondozókból ideirányított betegek vannak, hanem olyanok, akik nagyon komoly létbizonytalanságban, nincstelenségben élnek, de ez nem riasztott el…

Ha benyitott hozzá egy hajléktalan ember az irodjába, készségesen megvizsgálta.

Nem volt idegen számomra az elesettekkel való foglalkozás. Az Uzsokiban is gyakran gyógyítottam hajléktalanokat. A ’70-es években a Bosnyák téren volt a nagybani piac, és nagyon sok, az osztályunkon fekvő beteg – mint később megtudtuk – szökött ki éjszaka „melózni”, ahogy mondták. Segítettek az árusoknak, cipelték a gyümölcsöt, zöldséget, takarítottak. Előfordult, hogy keresték az éjszakás nővérek a beteget, hogy hol van, és kiderült, hogy kisurrant a piacra. Emiatt nagyon odafigyeltünk a Bosnyák tér környékén élő családokra a védőnőkkel, mert a piac fertőzés forrás lehetett. Egy alkalommal érkezett egy idős férfi, akinek a felöltője alatt tizenöt réteg újságpapír volt a testére tekerve. Az volt a ruhája. Meg kellett őt fürdetni és az iratai között találtunk egy csodálatosan szép útlevelet. De olyat, amilyent az akkori generáció soha nem látott Magyarországon. Hatalmas díszes pecsétekkel, gyönyörű volt, tehát mielőtt nincstelenné lett, valaha komoly, minősített ember lehetett, de sosem tudtuk meg kicsoda valójában, mert már nagyon súlyos beteg volt. Fényképszerűn megmaradt az emlékezetemben, ő volt az első periférián élő, akivel találkoztam…

A Máltai Szeretetszolgálatról sokat hallottam a rendszerváltozás környékén, és tudtam, hogy nagy szerepe lehet a Mozgó Tüdőgondozó és Tüdőszűrő Állomásnak abban, hogy csökkentsük a TBC-s betegek számát. Mikor idekerültem, teljes erővel kapcsolódtam be a munkába, előadásokat tartottunk, tudományos cikkek születtek, kutatások részesei voltunk, a személyemen keresztül pedig még nagyobb ismertséget kapott a szakmában a mozgó tüdőszűrés. Az első perctől fontosnak tartottam, hogy ismerje meg mindenki a máltai munkát. Sokáig közvetlen kapcsolatban voltam a páciensekkel, de egy ideje – így nyolcvan felett - már nem járok ki a busszal.

2010-ben nagyon megújult a program, onnantól akkor legmodernebb technológiának számító digitális apparátus állt rendelkezésünkre, de azóta is igyekszünk tartani a lépést a technológiával. Ma már nem számít nagy csodának, de a kétezres évek elején azt volt, hogy otthonról is tudtam leletezni, és akár késő esti szűrés esetén is e-mailben elküldték nekem a kritikus röntgenfelvételt, és a telefonon közölt javaslatom alapján sürgős helyszíni intézkedésre is sor kerülhetett. Évente 12-15 ezer szűrést végeztünk...

Hajléktalan emberek tüdőszűrése a Miklós utcában 2015-ben. Fotó: Mozgó Tüdőgondozó és Tüdőszűrő Állomás archívuma

A technikai felszereltség mellett fontos tényező, hogy egy rendkívüli csapatba kerültem, és minden eddigi kollégámra büszke vagyok, mert kevesen vannak, de egytől-egyig hozzáértő szakemberek. Az ő lelkesedésük kell ahhoz, hogy a hajléktalan embereket, akik nagyon nehezen közreműködő páciensek, utol tudjuk érni, a gyógyulás felé tudjuk terelni és végig segítsük őket ezen az úton. Ez egyedül nem megy, a kollégáimmal minden mozdulatban együtt kell dolgoznunk, szociális munkásokkal, utcásokkal, szállók munkatársaival. Mindenkivel tartjuk a kapcsolatot, de mindenki tudja, hogy miközben a szűrés során történik egészségügyi felvilágosítás, a betegségről magáról perdöntő véleményt csak a kezelőorvos mondhat. Mi csak felvetjük a gyanút, a gyanús betegeket iránydiagnózissal további vizsgálatra küldjük. Minden páciensnek a karakterének megfelelő módon igyekszünk elmagyarázni, hogy mit jelent ez, mi a teendő, és próbáljuk rávenni, hogy menjen tovább a tüdőgondozóba, vállalja a több hónapig tartó kezelést. Tehát a mi feladatunk nem ér véget a lelet és a beutaló kiadásával…

A Máltai Mobil Tüdőszűrő és Tüdőgondozó több, nemcsak betegellátó, hanem betegkövető is, mert szociális munkával és karitatív szemlélettel igyekszünk elsegíteni a pácienst a gyógyulásig. A TBC kezelése zárt rendszerű, nem lehet elhagyni a kórházat, ezért nagyon nehéz rávenni a hajléktalan embereket, hogy szánják el magukat erre. Az őrzött rendszerből is szöktek már meg, mert úgy érezték, börtönben vannak. Ezért vezettük be a beteglátogatást. Egyik kollégánk minden héten egyszer meglátogatta a rajtunk keresztül bekerült betegeket, ellenőrzi, ott vannak-e, szükségük van-e valamire. A COVID-19 járvány ezt átalakította, azóta a kórházi szociális munkások segítik ezt a kapcsolattartást, és amit általuk kérnek, igyekszünk beszerezni, a zoknitól a cigarettáig, mert az is motiváló tényező, mint tudjuk. A tüdőszűrő program indulásakor egy csomag cigit kapott, aki hajlandó volt eljönni a szűrésre. Ennek a találékonyságnak is köszönhetően a WHO szerint vitathatatlanul nagy és el nem múló szerepe van a Máltai Szeretetszolgálatnak abban, hogy a TBC járványhelyzet briliánsan javult Magyarországon. Ez összességében is nagyon nagy eredmény, de valójában minden egyes alkalom egy kis győzelem, amikor egy hajléktalan embert sikerül a megfelelő ellátó intézménybe eljuttatni…

Ötvenöt év alatt sok díjban részesültem, az Uzsoki úti Kórházban megkaptam a „Kiváló munkáért” érdemérmet, háromszor részesültem Főigazgatói dicséretben. Negyvenéves jubileumom alkalmából miniszteri dicséretet, ötvenéves jubileumom alkalmából Aranydiplomát kaptam.  2016-ban a Magyar Tüdőgyógyász Társaság Epidemológiai és Gondozási Szekciója nekem ítélte oda a tüdőgyógyászat egyik legrangosabb elismerését, a Schweiger Ottó-Emlékérmet, majd 2019-ben megkaptam a számomra legfontosabb kitüntetést: a Máltai Szeretetszolgálat Ambrózia-díját. Személyesen ismertem Ambrózia nővért, és nagy tisztelettel néztem fel rá, mert tudtam, hogy neki köszönhetjük, hogy megkaptuk a Batthyány téri épületet, ahol én elkezdhettem a máltai munkámat…

Az Ambrózia-díj átvétele után 2019-ben, Kozma Imre atya alapító elnökkel és Győri-Dani Lajos ügyvezető alelnökkel.

Elmúltam nyolcvan, ebből csaknem hatvan évet éltem a hivatásomnak, de csak tíz év jutott a boldog házasságból. Férjemmel, Winter Mihály nemzetközi hírű kutató orvossal rengeteget vitorláztunk, úsztunk, túráztunk. Nem volt olyan útvonal itthon, amit ne jártunk volna végig, sőt még a Magas-Tátra magashegyi túráit is. 37 éves volt, amikor a tizedik házassági évfordulónk után néhány nappal autóbalesetben elhunyt. Gyermekünk nem született. Nem alapítottam új családot, és máig olyan, mintha itt lenne velem. Családomban sok tragédiával kellett szembenéznünk, nagyon nehéz volt. A szakmai életemben viszont minden sikerült, amit megálmodtam, és megvalósítottam azt, amiért a szüleim küzdöttek. A legnagyobb szegénységből jöttek Budapestre 1937-ben, ahol szintén nem éltek fényes jómódban. El lehet képzelni, mennyire fontos volt nekik és mi mindent feláldoztak azért, hogy a húgommal tanuljunk. Ezért mindketten még hetven felett is képeztük magunkat, és ez dolgozott bennem akkor is, amikor folyamatosan bővíteni és fejleszteni akartam a tüdőszűrő programunkat. Az ő irántuk érzett tiszteletből dolgozom, ameddig csak az agyam működik, mert kutyakötelességemnek tartom. Hat évtized alatt nem untam meg, és nem is fogom, mert mindenek felett a betegek érdeke áll…

…

Dr. S. Tóth Mária tüdőgyógyász hosszan tartó betegség után 2024 májusában hunyt el.