A 2024. évi első Máltai Tanulmányok-szám Ház, lakás, otthon - Lakhatási kihívások a mindennapokban címmel jelent meg. A lapbemutatón Solymári Dániel, a Máltai Tanulmányok főszerkesztője bejelentette, hogy ettől az évfolyamtól a Gondolat Kiadóval együttműködésben jelenik meg a folyóirat, a megújuláshoz új előfizetői rendszer és – a szerkesztőség reményei szerint – szellemi műhellyé, közösséggé formálódó olvasói kör is szerveződik majd.



A rövid bemutatót követően a lapszám szerzőivel Szegfalvi Zsolt, a Habitat for Humanity ügyvezető igazgatója beszélgetett. Grexa Izabella történész a Női lakhatási szegénység a Kádár-korszakban. Egy lakhatási pálya konklúziója című tanulmánya nyomán egy marginális élethelyzetű nő lakhatási krízisbe jutását, illetve a lakhatásért való, étvizedeken át tartó küzdelmét idézte fel. „1978-ban adta be a kérelmét a hetedik kerületi tanácshoz, és 1988-ban jutott hozzá egy belvárosi szükséglakáshoz.” Az árva, nevelőotthonban felnőtt, kétszeresen elvált és gyermektelen, nehéz szociális körülmények között élő és az érdekeit nehezen képviselő nő azok közé tartozott, akik a korszakban eleve hátrányból indultak a lakáshoz való hozzáférésben, hiszen akkoriban az állam normatíva alapján utalta ki a lakást. Egyedülállók, nyugdíjasok, elvált nők ritkán jutottak tanácsi vagy szövetkezeti lakáshoz. Aki nem felelt meg az előírt feltételeknek, az eleve kiszolgáltatott helyzetben volt. Ez az állapot tovább súlyosbodott akkor, amikor a 80-as évek elején megindult a piacosítás és a tanácsi lakások döntő része magánkézbe került, a legrászorultabb társadalmi rétegek pedig a rendszerváltás után még nehezebb helyzetben találták magukat. A beszélgetés moderátora, Szegfalvi Zsolt megjegyezte, hogy a lakhatási kihívásokkal küzdők létszáma akkoriban meghaladta a kétmillió főt, amely szám napjainkig nem változott lényegesen – ez jól jelzi, hogy a lakhatással kapcsolatos problémák sokáig újratermelődtek. E problémák orvoslására új modellek jöttek létre a közelmúltban, köztük az MR Közösségi Lakásalap is.



A 2008-as pénzügyi válságot követően a devizahitel-károsultak ingatlanjait a Nemzeti Eszközkezelő vásárolta meg, a tulajdonosok állami segítséggel bérlőként maradhattak az ingatlanokban. A később megszűnő Eszközkezelő lakásállományát – 4000 lakott és további 2500 üres ingatlant – a Máltai és a Református Szeretetszolgálat MR Közösségi Lakásalap NKft.-je vette át. A Lakásalap ügyvezetője, Lutár Balázs a kerekasztal-beszélgetésen elmondta, hogy nemcsak mentorszervezetként, hanem a lakások bérbeadójaként, kezelőjeként is arra törekednek, hogy a bérlők lakhatási és életkörülményeit folyamatosan javítsák. Az eladósodás elkerülésében és az ingatlan állapotromlásának megelőzésében, a bérleti szerződési feltételek betartásában, a lakásmegőrzésben is segítik a családokat egy több mint 1100 településen szóródó ingatlanállományban. Mint mondta, az ingatlanok nagy része sokáig kihasználatlanul állt, illetve karbantartás nélkül maradt, így mikor átvették a lakásokat, a legtöbb energiát az ingatlanok biztonságossá tételébe kellett fektetni, az átlagon aluli műszaki állapotukat megfelelővé kellett tenni. Többek között az érintésvédelem, a gázbiztonság, a kéménybiztonság feltételeit kellett megteremteni. Kihívást jelentett és jelent az is, hogy hazai viszonylatban elég alacsony a lakásmobilitási ráta, és az ügyfelek körében erős fokú az érzelmi kötődés az ingatlanokhoz – külön figyelemmel kell tehát kezelni azokat a helyzeteket, amikor például megfizethetőségi problémák miatt kellene elhagynia az ingatlant a lakónak. Lutár Balázs rámutatott, hogy a mobilitás a működésben azért fontos, mert „vannak olyan élethelyzetek, amelyekben egyszerűen nincs mozgástér”, ezért fontos, hogy legyenek olyan ingatlanok, amik ilyen körülmények között is elérhetők – például az átlagosan havi 17.000 forintért bérelhető szükséglakások. „Célunk, hogy a lakhatás megőrzésével kapcsolatos szorongást oldjuk, a stresszt csökkentsük, mert ez a félelem beszűkíti az ügyfél látóterét, eszköztárát.”



Lendvai-Frikkel Attila, a VESZOL Veszprémi Közösségi Lakásügynökség NKft. vezetője felidézte, hogy a VESZOL a városi önkormányzat és a Máltai Szeretetszolgálat együttműködéséből alakult meg 2016-ban. Az innovációt pedig az jelentette, hogy a lakáskezelésbe bekapcsolódott egy szociális „láb”. „Hiába adunk valakinek lakást, ha nem tudja fenntartani, nem tudja karbantartani, fizetni, sőt adósságokat halmoz fel – azt a lakást el fogja veszíteni. A VESZOL a szociális bérlakásoktól az önkormányzati piaci bérlakásokon át a Máltai Szeretetszolgálat saját ingatlanjaiig az egész portfoliót átvette. Az elmúlt évekből jól látszik, hogy ez a modell jól működik mind az önkormányzat számára, mind a lakók számára, mert sok mindenben tudunk segíteni, javítani a lakók életkörülményein. Egy példa: a mobilitás eddig nem volt hangsúlyos, most viszont tágabbak a lehetőségek. Ha egy család költségelven bérel egy önkormányzati lakást, de megváltozik a szociális helyzetük, valami probléma lép fel, kevesebb lesz a jövedelem, akkor lehetősége lesz ugyanazt a lakást a következő évben – felülbírálat alapján – szociális alapon bérelni. Azért fontos, hogy akár egy civil vagy egyházi szervezet bekapcsolódjon a bérlakásállomány kezelésébe, mert tudja biztosítani azt a szociális lábat, amelyet az önkormányzat csak nagyon nehezen, hosszabb átfutási idővel lenne képes.”

Lendvai-Frikkel Attila kérdésre válaszolva azt is megjegyezte, hogy az emberközpontú szemlélet jegyében „a bérlőhöz keressük a lakást”, nem pedig fordítva. Lendvai-Frikkel Attila mindezen kívül azt az alapelvet is kiemelte, hogy a lakhatásra fordított összköltség nem haladhatja meg a nettó jövedelem 40%-át, különben veszélybe kerül a megélhetés – ezt is szem előtt tartják a lakások megítélésekor. Az emberek életében való jelenlét révén kialakítható szociális diagnózis alapján adják az ingatlant a kérelmezőnek. A jelenlét jelentőségére egy konkrét történetet hozott példának: egyszer egy család elmaradt a bérleti díjjal és a számláival, és – nem megvárva, amíg az elmaradás felhalmozódik – felszólító levél küldése helyett a VESZOL-nál dolgozó máltai szociális munkás kiment a helyszínre, hogy megkérdezze, mi a probléma. Kiderült, hogy a családfő elveszítette az állását, de már megvolt a következő munkahelye, ám a köztes időre nem tudta volna biztosítani családjának az ellátást, ha minden hátralékát befizette volna. Közös megegyezést követően az lett a megoldás, hogy végül a számlákat fizették be először, és a Máltai Szeretetszolgálat és a többi helyi szociális szereplő közösen vállalta, hogy a kieső hónapban élelemmel, higiéniai termékekkel, szükségcikkekkel ellátja a családot.


Lutár Balázs is beszélt arról, hogy a célcsoportjaik számára a megfelelő élettér biztosítása fontos szempont: például sokszor nem sül el jól, ha egy családi házhoz szokott bérlőt tesznek át társasházi ingatlanba a kedvezőbbnek gondolt feltételek miatt, ugyanis sok esetben hiányoznak a társasházban történő lakáshoz szükséges ismeretek, készségek. Például egészen másként alakul a lakhatási költségek feletti kontroll annál, aki nem számolt még közös költséggel, nem tudja, hogy az adott típusú ingatlanban egész másként lehet megoldani az alternatív fűtést, vagy az együttélés szabályai okoznak nehézséget számára, eladósodás vagy állagromlás következik be – így neki ez az élettér nem fenntartható. Az MR Lakásalap tevékenységének fontos része, hogy aktívan bevonják az üzemeltetésbe a családokat, s az együttműködésnek a legtöbb esetben van edukációs eleme is: segítenek az adott élettérben szükséges ismereteket átadni.


A beszélgetésen szó esett az idén februárban rendezett Lakhatási Szakmai Fórumról is, amelyen önkormányzatok, illetve a hazai lakhatásszakmai civil szervezetek szakemberei vettek részt, és a legfontosabb megoldási kísérleteket, jó gyakorlatokat osztották meg a megfizethető és fenntartható lakhatással, szociális lakhatással kapcsolatban. Szegfalvi Zsolt a lakhatásról való közös gondolkodásnak és az állami szerepvállalás kérdésének azt az aspektusát is kiemelte, hogy „a társadalom sem döntötte még el, hogy az otthonteremtés közügy vagy magánügy. Ha közügy, akkor elvárjuk az államtól, hogy tegyen az ügyért és legyen egy érzékeny szakpolitika. Ha pedig magánügyként kezeljük, akkor épp a legrászorulóbbak esnek ki a rendszerből.”