„Tizenkét éven át néztem a saját ablakokból kikönyöklő embereket, keservesen sóvárogva, és arra gondolva, hogy vajon én mikor tehetem ezt meg. Megtehetem már én is, ez igen nagy öröm, de arra, hogy meddig, megpróbálok nem gondolni, hogy ez a kis öröm itt belül ki ne szökjön” – a Máltai Tanulmányok legújabb lapszámának egyik tanulmányában, Grexa Izabella történész dolgozatában olvashatjuk ezt a vallomást, a Kádár-korban hányattatott körülmények között élő, saját otthon után csak vágyakozó nő tollából.

Az ő élményét osztja hazánkban több tízezer hajlék nélkül maradt ember, de a saját vagy bérlakásban élők ötöde is olyan építményben kénytelen létezni, amelyik az egészségre ártalmas, nem is beszélve a komfort hiányáról.

Mindezek az adatok kellőképp indokolttá teszik, hogy a segítő szakma mélységében tárja fel napjaink lakhatást érintő kihívásait, ahogy erre a Máltai Tanulmányok ez évi első lapszáma vállalkozott, Ház, lakás, otthon címmel.

A lakás alap! – állítja például lapszámunkban a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Máltai Szeretetszolgálat által létrehozott MR Közösségi Lakásalap NKft. ügyvezető igazgatója, Lutár Balázs, aki egy önmagába visszatérő ciklusként ábrázolja a szegénységcsapdát, rámutatva: a nélkülözésből fakadó alacsony iskolai végzettség, annak következtében a korlátozott munkaerőpiaci lehetőségek, amelyek a megélhetési/lakásproblémákhoz, majd az életminőség romlásához vezetnek, újra csak erősítik a szegénységre determináltságot. Mi több, a fizikai körülmények erős hatást gyakorolnak a következő generáció sorsára is: „A családok lakhatási körülményei is kihatnak mind a szülők nevelési stílusára, mind a szülő és a gyermek viselkedésére. A nem megfelelő, illetve bizonytalan lakhatási körülmények okozta stressz erős előjelzője a gyermek érzelmi fejlődésével és viselkedésével kapcsolatos problémáknak, és jelentősen hat a gyermek iskolai teljesítményére is.”- olvashatjuk a szakember véleményét.  

Magyarországon ebbe a veszélyeztetett csoportba a lakosság ötöde (19,6 százalék) tartozott 2022-ben. Mivel számukra igen csekély az esély az ingatlanhoz jutásra (tavaly egy 75 négyzetméteres budapesti lakás megvásárlásához 16,9 évnyi átlagjövedelemre lett volna szükség), ezért kell(ene) másfajta megoldásokban gondolkodni. A lapunkban feltárt lehetőségek az egyik legjobb perspektívát a lakásügynökségek kínálják.

A szociális alapon működő bérlakáskezelésről szerzett tapasztalatokról számol be Lendvai-Frikkel Attila, aki a veszprémi VESZOL (a veszprémi önkormányzat és a Máltai Szeretetszolgálat közös szociális bérlakás programja) nyolc éve alatt megélte a „Pokoli Torony” rehabilitációját, ahol ma tanodát, gyermekfejlesztő szobát és kápolnát is találhatunk a bérlakások és a hajléktalanok számára kialakított otthonok mellett. A VESZOL mintegy négyszáz család lakáshoz jutását segítette már, ugyanakkor alapvető fontosságúnak tartják, hogy a bérlakásban élőket a továbblépésre is ösztönözzék, mivel ők legfeljebb tíz évet tölthetnek az elnyert ingatlanokban. Ennek érdekében a VESZOL szociális diagnózis alapján felzárkózást segítő programot állít össze, és aktívan segíti a bérlők munkához jutását is.

Ugyancsak a Balaton közeli megyeszékhelyhez kötődik az a kezdeményezés, amelyet az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat részeként álmodott meg Ládonyi Zsuzsanna és Quirin Ágnes, komplex művészeti terápiás foglalkozás-sorozatot indítva hajléktalan személyek számára. Ennek során képzőművészeti alkotások születtek, és a folyamatról így vall az ötlet gazdája: „A fehér lapra bármi felkerülhetett, sötét vagy vidám színek, formák; az alkotás szabad tere a felszabadulás lehetőségét nyújtotta minden résztvevő számára, teljesítményelvárás nélkül. A teljesítményorientált világunkban kudarcot valló résztvevők megtapasztalhatták a teljes elfogadást, a védelmet, amely elindította őket a belső gyógyulás útján.” És miután az elkészült alkotások egy részéből kiállítás is született, a részvevők elfeledett erőforrásaikra találtak rá: megélhették az énhatékonyságot, önbizalmat meríthettek, és a külső kapcsolataik is javultak. A szervezők előzetes elképzeléseit meghaladva később többen munkához is jutottak, kilépve az eddig általuk megélt ördögi körből.

Ennek az ördögi a körnek a megtörése a vágya számos fiatalnak a „végeken” is: a felzárkózó települések világának realitásait veszi számba Fazekas Anna és Hamarics Eszter írása, akik azt vizsgálták, a mai magyar fiatalság egészére jellemző posztadoleszcenciát (elhúzódó önállósodást) milyen pluszterhek tetézik azokban a régiókban, ahol a komfort nélküli házak aránya ötszöröse, az általános iskolát be nem fejezett emberek aránya pedig háromszorosa az országos átlagnak. Az itt élő fiatalok 38 százaléka szegregátumban él, vakolatomlás az elemzett háztartások 42 százalékánál az épületen kívül, 30 százalékuknál az épületen belül, jelentős beázás a háztartások 27 százalékánál, betört ablak 25 százalékuknál, míg az épületet érintő aládúcolás 12 százalékuknál volt tapasztalható. És az energiaszegénységi mutatók még tovább halmozzák a hátrányokat: a háztartások többsége hagyományos tüzelőanyagot használó kályhával fűt – központi fűtéssel, kazánnal mindössze az elemzett háztartások 13 százaléka rendelkezik – a háztartások kilenc százalékában pedig egyéb tüzelőanyag (például ruha, szemét) szolgáltatja a meleget. A szerzők megállapítják: a lakhatás hiányos adottságai sok esetben párosulnak az egészségre is ártalmas tényezőkkel.

Az energiaszegénység problémájával a helyi önkormányzatok kénytelenek birkózni, láthatjuk többek között Cziner Szilvia tanulmányából is, aki rámutat: „a Covid–19-járvány, majd az ezt követő energiaválság okozta szociális nehézségek kezelése, a háztartások eladósodásának megakadályozása, a megfelelő mennyiségű energia megfizetésének támogatása nehéz helyzet elé állította a sok esetben likviditási problémákkal küzdő önkormányzatokat, mivel a hátrányos szociális helyzetű háztartások lakhatással kapcsolatos költségeinek megfizetéséhez célzott pénzbeli központi támogatás 2015 óta nincs biztosítva.”

Hogy a többségi társadalomnak miért érdeke az emberiességi megfontolásokon kívül is a lakhatási kihívásokkal küzdő rétegek melletti szolidaritás és társadalmi felelősségvállalás? Erre a kérdésre a tengereken túlról, a dél-amerikai kontinensről érkezik a válasz, ahol bőven szerezhettek tapasztalatokat a szegregátumokban, favellákban élők sorsának rendezését illetően. Ott már egyes régiókban felmérték: az átgondolt, ciklusokon átnyúló területi rendezések, településfejlesztések, amelyek a közösségeket is bevonják az új létesítmények, szociális terek fenntartásába – társadalmi urbanizmus néven is emlegetik a jelenséget – nemcsak a szegregátumból kikerülők, de az egész város javát szolgálják. Mint a latin-amerikai tapasztalatokat összefoglaló és azokat a Józsefváros és Ferencváros jelenlegi állapotával összehasonlító szerző megállapítja: „A lakhatási politika fókuszát a mennyiség helyett a minőségre, élhető városok kialakítására kell helyezni.”

A magyarországi lakhatási helyzetet értékelő, megoldási lehetőségeket számbavevő együttgondolkodás, amelynek a Máltai Tanulmányok 2024/1. száma kereteket adott, szerzőink részvételével egy kerekasztal-beszélgetés keretében folytatódik április 23-án, ahol a nyomtatott lapszámot is kezükbe vehetik az érdeklődők. (Az eseményt online is közvetítjük ezen a linken, a lapszámbemutatóról szóló Facebook-eseményt pedig ide kattintva tekinthetitek meg.)

A teljes lapszám letölthető itt.