– Néhány hónappal ezelôtt a Máltai Szeretetszolgálat központjában elterjedt a híre, hogy Sólyom László önkéntesnek jelentkezik a szervezethez. Azután kiderült, nem az önkéntesek, hanem támogatók sorába állt be. Pedig sokan figyeltek volna önre mondjuk egy teajárat személyzetében...

– Ôszintén megmondva nem egészen erre gondoltam, amikor a segítségemet felajánlottam, azt hittem, valami konkrét feladatot is el tudok látni. Kozma atya meg is jegyezte, hogy ha nekem ez a vágyam, odatesz még egy íróasztalt a folyosó sarkára, azután ott ülhetek. De ô is faramucinak találta volna, ha elmegyek beteget tologatni a kórházba. Ennek olyan magamutogatós jellege lett volna. Egyértelmû, hogy többet tudok tenni ebbôl a pozícióból, ha a kapcsolati tôkémet hasznosítva támogatom a máltaiakat.

– Komolyan gondolta, hogy valamilyen fizikai tevékenységre jelentkezik a Máltai Szeretetszolgálatnál?

– Gyakran megfordult a fejemben ez is. Amikor augusztus ötödikén kiköltöztem a Sándor palotából, nem tudtam, hogy hatodika után mi lesz. Talán érthetô állapot, ha az ember megpróbál akár fizikai munkával valami hasznosat végezni egy ilyen nehezen megragadható tevékenység után, mint amilyen az elnök munkája. Szerettem volna valami hasznosat tenni, valakinek kézzelfogható segítséget nyújtani, lehetôleg titokban. Ez romantikus elképzelés volt, amikor még nem tudtam, mit fogok kezdeni egy ilyen nagy méltóság után. De olyan gyorsan öntöttek el a felkérések, munkák, hogy nem is volt zökkenô az életemben.

– Hogyan alakult az élete, miután az államelnöki hivatalt átadta utódjának?

– Visszatértem az eredeti szakmámhoz, mint jogász dolgozom. Sem én, sem a családom nem éreztünk változást, bár korábban sokan attól féltettek, hogy szegény nyugdíjas nem tud majd magával mit kezdeni. Fôleg külföldi megbízásokkal vagyok tele. Ezek persze nem pénzzel járó feladatok, de annál kitüntetôbb felkérések.

– Említene példát?

– A frankfurti Max Planck Intézet egy nagy európai jogi kézikönyvet készít, ennek én írom a magyar részét, ami egy nagyon hosszú fejezet. Ausztriában minden évben megünneplik az Alkotmány napját, idén szeptemberben én voltam az ünnepi szónok és jó hosszú beszéddel traktáltam ôket. A német Alkotmánybíróság hatvanéves ünnepi kötetének összeállításában is részt veszek. Csak három külföldi szerzôt kértek fel, a keleti oldalról én vagyok az egyedüli. Külsôsként élvezet volt tanulmányt írni a német alkotmányról, és sorolhatom még, jövô nyárig tele a naptáram. Állok a dolgozószobámban könyvek és jegyzetek között, és írok, írok.

– Bocsánat, állva dolgozik?

– Igen. Negyvenéves koromban kínzott a hátfájás, injekciózták rendszeresen, de rájöttem, hogy ha állva töltöm a napot, akkor nem fáj. Csináltattam magamnak egy dolgozó pultot, ahhoz hasonlót, ami mellett a középkorban a kódexet író szerzetesek dolgoztak, csak nekem már olyan van, hogy elfér rajta a laptop is.

– A hazai közéletben azonban kevésbé aktív, bár nem is vonult ki teljesen, többször is kifejtette álláspontját például az új Alkotmányról.

– Az Alkotmányhoz akkor kellett hozzászólni, amikor még készült. Erre kötelezett a múltam, nem tehettem meg, hogy csöndben maradok. Egyébként sem tehettem volna meg, hiszen az életem utolsó húsz évét annak szenteltem, hogy Magyarországon egy alkotmányos kultúra épüljön ki, és ehhez tûzön-vízen át ragaszkodtam. Egyébként pedig akkor szólalok meg, amikor szükségesnek látom. De amikor valaki távozik a hivatalos pozícióból, amikor lemegy a pályáról, vagy leküldik, akkor nem szerencsés kívülrôl bekiabálni. Ezért, ha valamilyen ügyben megszólaltam, azt mindig szakmai alapon tettem. Párhuzamos folyamatok zajlanak. Van a hivatalos törvényalkotás, rémisztô számban készülnek törvények olyan módszerrel, hogy senkit nem kérdeznek meg, az érdekelteket legkevésbé. Nem lehet tudni arról sem, milyen motívumok alapján változnak meglepetésszerûen az eredeti elképzelések. Eközben pedig nagyon komoly szakmai megszólalások is zajlanak, az Alkotmány készítését például öt-hat fajsúlyos szakmai konferencia kísérte. Ezeknek a konferenciáknak meg kellett volna elôzniük a törvényhozást, ehelyett azonban párhuzamosan zajlott a kettô. A készülô törvények szakmai megnyilvánulásokat generáltak, kibontakozóban van egy folyamatos szakmai kontroll, amely a hivatalos hozzáállás negatív változásával szemben is fenntartja, és remélhetôleg átmenti a húsz év alatt kialakult alkotmányos magatartást és kultúrát. Ezt maximálisan támogatni kell, ez most a civil élet váratlan és örvendetes megnyilvánulása, ami másutt is sok helyen látszik. Szerencsés persze az lenne, ha a jog területén ezek a párhuzamos folyamatok találkoznának.

– Mióta tartja magát civilnek?

– Én nem címkézem magam. Civil közéleti tevékenységem a 80-as évek közepén kezdôdött, akkor kértek fel a dunai vízlépcsô ellen küzdôk jogi tanácsadónak. Abban az idôben nem volt egyszerû, vagy kockázat nélküli tett egyesületet alapítani. Az Ellenzéki Kerekasztal munkájának befejezéséig tartott ez a korszak, nagyszerû öt év volt. Azóta sem találkoztam annyi bátor és ôszinte emberrel, mint abban az öt évben. Késôbb ez eltûnt. Nekem szerencsém volt, mert az Alkotmánybíróság révén kikerültem a direkt politikából. Utána persze jött a Védegylet, és zöld mozgalmakban tevékenykedtem, mígnem az elnökség ezt újra lehetetlenné tette.

– Magyarországon ma több mint harmincezer civil szervezet jogosult az adó egy százalékának gyûjtésére. Nem tartja ezt kicsit soknak egy ekkora országban?

– Egyáltalán nem tartom soknak. Az ideális képem az 1800-as évek végének Magyarországát idézi, persze nem a Pál utcai fiúk egyesületesdijére gondolok. De abban az idôben alakult ki a civil társadalom struktúrája, és abból soha nem elég. Kivéve persze, ha valakik állami pénzek megszerzésére alakítanak szervezetet, mert az más.

- Mikor ismerte meg a Máltai Szeretetszolgálatot?

– Kozma atyát még a ferences templomból ismertem. A Szeretetszolgálat tevékenységét szinte a kezdetektôl számon tartottam, a keletnémet menekülteket befogadó csillebérci tábor csaknem a szomszédunkban volt, közvetlen közelrôl láttam az ott zajló munkát. Köztársasági elnökként hivatalos látogatást tettem Rómában a Szuverén Máltai Lovagrend központjában, találkoztam az akkori nagymesterrel, egy hosszú vacsorán pedig megismerhettem a rend számos vezetôjét és azokat az elkötelezett fiatal menedzsereket is, akik a rend pénzügyi erejét jelenítették meg. Egyértelmû volt, hogy ez egy komoly világszervezet. Késôbb megismertem a jelenlegi nagymestert is, diplomáciai ügyeink is voltak, az álmáltaiak és a hamis útlevelek miatt.

– A mai Máltai Szeretetszolgálat már egy jóval nagyobb szervezet annál, mint amit 1989-ben Csillebércen megismert. Mennyire tájékozott a szervezet aktuális tevékenységérôl?

– Szemmel tartottam ôket közben is. Ismert, hogy elnökként végigjártam a nemzeti parkokat, és ilyenkor az ott élô emberekkel, civilekkel is találkoztam. A tarnabodi befogadó falu az egyik nemzeti park szélén helyezkedik el, kézenfekvô volt, hogy elmegyek oda és megnézem. Végigjártam a falut, voltam a kocsmából kialakított gyermekházban, a helyi embereknek létrehozott elektronikai bontóüzemben is. Láttam, hogy milyen az, amikor egy szervezet nem beszél a problémáról, hanem tesz a megoldásáért, és hogy mindez milyen felelôsséggel történik. Mennyire más az, amikor egy ilyen óriási szervezet csinál valamit komoly elkötelezettséggel. Azután megismertem a cigánytelepeken indult programokat, amelyek úgy kezdôdtek, akár egy somogyi faluban, akár Monoron, hogy kihelyeztek egy rezidenst. Volt mihez hasonlítanom, mert láttam olyan programot is, ahol több volt a szociológus, mint a cigány. Akkor nyilatkoztam azt, hogy az állam tanulhatna a Máltai Szeretetszolgálattól.

– Mi alapján választotta ki az ön által támogatott programokat?

– Tudni kell, hogy nem a saját pénzemet osztogattam, a volt köztársasági elnökök számára törvény állapít meg egy pénzügyi keretet, amelyet közérdekû célra fordíthatnak. Nem akartam elaprózni a támogatást, úgy akartam segíteni, hogy az átütô erejû legyen. Végül négy fiatal tudós külföldi ösztöndíja mellett a Máltai Szeretetszolgálat három programját támogattam. A monori cigánytelepen zajló munka nagyon figyelemre méltó tevékenység, ahogyan a veszprémi toronyépülethez fûzôdô program is. Mindkettônek fontos eleme, hogy az érintetteknek maguknak is tenniük kell a továbblépésért. A harmadik, a devizahitelesek megsegítésére kidolgozott modell, a HitelS program akkor gyôzött meg, amikor levezették nekem, hogyan csúszik bele az eladósodásba egy család, és miért fontos a válságban együtt tartani a családot. Ez a fajta hozzáállás megint túlmutat azon, amit a hivatalos politika hangoztat, hogy télen nem lakoltatunk ki embereket. Ez működhet.

–  Nyomon követi ezeket a programokat?

– Szinte naprakész vagyok a fejleményekbôl, Vecsei Miklós alelnök úr rendszeresen tájékoztat a három program eseményeirôl, a sikereket és a kudarcokat egyaránt látom.

– Más karitatív szervezetek nem keresték meg?

– Engem, hogy úgy mondjam, számos szervezet próbált megszerezni magának. A máltaiak nem voltak közöttük. Ez az én választásom volt, és még elnökként, a hivatali idômben eldöntöttem, hogy ha eljön az ideje, a Máltai Szeretetszolgálatnál fogok jelentkezni.

 

(Az interjú megjelent a Máltai Hírek 2011. decemberi lapszámában.)