„Azt gondoltam, ez az információ sokkolni fogja a közvéleményt”

„Véghez vittünk pár felnőtté válást úgy, hogy a környezetünk nem csinált semmit” – olvasható a súlyos mondat a Máltai Tanulmányok idei első, szenvedélybetegséggel foglalkozó számában, egy olyan szociális szakember részéről, aki addikciókkal terhelt családok gyermekeivel foglalkozik.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy Magyarországon egyes számítások szerint 400 ezer gyermek él olyan családban, ahol egyik – vagy mindkét – szülő szenvedélybetegségtől sújtott, akkor látjuk: nem pár felnőtté válásról van szó, hanem a társadalom jelentős szegmenséről, hiszen nincs olyan ember, akinek a közvetlen környezetében ne lenne a függőségektől ilyen vagy olyan formában sújtott ismerőse.

Van tehát bőven tapasztalati alap hazánkban az addiktológiai szakemberek számára, akik a „Szenvedélyhez láncolva” címet viselő kiadványunkban, a Máltai Tanulmányokban osztják meg felhalmozott tudásukat, egyéni élettörténeteikkel együtt.

„Az alkoholisták gyermekei hasonló környezetben nőnek fel. A személyek különbözhetnek, de ami minden alkoholista otthonban történik, az nem különbözik túlságosan. …A különbségek inkább abban rejlenek, hogy miként reagáltál az élményeidre, mintsem magukban az élményekben” – olvashatjuk Kormos Piroska, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatánál dolgozó szociálpedagógus munkájában, ahol egy esettanulmányban írja le, hogyan próbálják a hozzájuk forduló gyermekekben kioltani a szenvedélybeteg családok hármas parancsát: „Ne érezz, ne bízz, ne beszélj”,  hogy eljussanak azokig a feloldó mondatokig, amelyeket Jerry Moe világhírű szerző  fogalmazott meg: „Nem én okoztam. Nem tudom irányítani. Nem tudom meggyógyítani.”

Hasonló felismerésekhez jutott el Békési Tímea, aki „…hogy a haragnak csak az emléke maradjon” címmel saját szenvedélybeteg szüleinek elvesztéséről ír, az autoetnográfia, a személyes élmények megosztásának egyedi eszközével. A szerző a traumatikus gyermekkort képes volt a reziliencia, énerő növelésének szolgálatába állítani, és maga is addiktológus-gyászkísérő lett, ugyanakkor a gyermekkori sebek erejét jelzi, ahogy az írásában vall: „talán a fentiek miatt néha úgy érzem, hogy még nem nőttem fel teljesen az életkoromhoz, s nem minden helyzetben tudok a koromnak megfelelően jelen lenni, megfelelni. S bizony még mindig meg-megrezdül bennem az elhanyagolt gyermek, aki nem tud felnőtt módon reagálni, ha úgy érzi, nem figyelnek rá, ha úgy érzi, hogy ő nem számít.”

Nehéz sorsok tárulnak fel ebben a számunkban, közöttük is kiemelten azoké a gyerekeké, akik nagyrészt szerhasználó családokból kerültek a gyermekvédelmi szakellátásba, és ott sokan vitték is tovább az otthonról kapott mintát. Az ő sorsukat vizsgálta Komolafe Cinderella –Tossou Edgard Marcel – Csernus Mariann szerzőtrió „Illegális szerhasználat két dunántúli gyermekvédelmi szakellátást biztosító intézményben” című tanulmányukban, ahol azt találják, a gyermekotthonokban élők már 12-15 éves korukban kipróbálják a kábítószereket. Az is kitűnik a vizsgálatokból, hogy a rosszabb szociális-anyagi helyzetben élő fiatalok – így a családjukon kívül nevelkedők is – inkább a dizájnerdrogok felé fordulnak. Sajnos sokszor hiába a vészjelzés, a rendszer nem támogatja az idejében történő segítségnyújtást: „A gyerekvédelem malmai meg nagyon lassan őrölnek mindenféle ilyen helyzetben, mert volt nekem, én ezelőtt egy lakásotthonban dolgoztam, volt egy akkor tizenkétéves lányom. Onnantól kezdve, hogy akkor először jeleztem, hogy a gyereknek drogproblémái vannak, és elég komolyan, kettő darab évbe tellett, amíg elkerült egy félzárt intézménybe a […] Budapestre, és akkor már nem lehetett rajta segíteni.” – mesélte az egyik nevelő.

Ugyanakkor az is tanulságos, hogy a családiasabb körülményeket biztosító lakásotthonokban láthatóan kevesebben nyúlnak a tiltott szerekhez, mint a nagyobb gyermekotthonokban.

Arról, hogy mi is zajlik egy fiatal pszichéjében, akár családban, akár azon kívül nevelkedik, ami az addikció útjára viheti, a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke, Szemelyácz János pszichiáter keresi a választ a Máltai Tanulmányokban.

„A magyar tizenöt éves fiúk 2014-ben a részegség terén 41 százalékkal világelsők, a magyar tizenötéves lányok 34 százalékkal a harmadikok voltak. Azt gondoltam, hogy ez az információ sokkolni fogja a közvéleményt vagy legalább a döntéshozókat, de a hír visszhang nélkül maradt. (…) előadást tartottam egy gimnáziumban a kamaszok szerhasználatáról. Körülbelül négyszáz figyelmes szempár szegeződött rám, és amikor a fenti adatot megemlítettem, tapsviharban törtek ki...”. 

A szakember hozzáteszi: az addikciók kialakulása szempontjából a 15 és 25 év közötti életkor a legveszélyesebb, és a szerhasználat mögött számos okot fel lehet lelni: élménykeresés, eufória, az impulzuskontroll zavarának mérséklése, érzelemszabályozás megtámogatása, alacsony önértékelés ellensúlyozása, kognitív képességek és szociális interakciók javítása, mentális problémák öngyógyítása – bőven lehet tehát indok a szerhasználatra. Ráadásul, mint a bevezető történetből kitűnik, az addiktív magatartást nem kötik még negatív, katartikus „kulcsélményekhez”, nincs tapasztalatuk a szenvedélybetegséget kísérő morális válságról és megszégyenülésről, ezért nehezen is terelhetőek a segítőszolgálatok felé. Joggal kongatják hát a vészharangot a témára rálátó szakértők: a családi minták egyfelől, a kortársak nyomása másfelől – nagyon erős az az impulzus, ami a szenvedélybetegség útjára vezetheti a fiatal nemzedéket.

Ugyanakkor mégsem válik minden addikcióval sújtott szülő gyermeke maga is szerhasználóvá. F. Lassú Zsuzsa felsorolja azokat a tényezőket, amelyekbe belekapaszkodva egy függőséggel küzdő családból is kiemelkedhet, rezilienssé válhat a fiatal. A legfontosabb: „a gyermek számára elérhető egészséges felnőttek egyértelműen védőtényezők”. Ezért lehet döntő jelentőségű mindazon szolgálatok munkája, ahol a diszfunkcionális, traumákkal terhelt családban élő gyermekeket – és az értük aggódó családtagokat – segítik, de ugyanakkor elengedhetetlen mindazoknak az érzékenysége is, akik észlelik a gondokat és tudatában vannak a felnőtt világ felelősségének: hogy a bevezetőben olvasott mondat minél kevesebbszer ismétlődhessen meg.

Ehhez is kíván segítséget nyújtani a Máltai Szeretetszolgálat tudományos, szaklektorált folyóirata, amely immár négy éve foglalkozik a segítő szakma kérdéseivel, interdiszciplináris módon a mentálhigiéné, a pszichológia, a szociológia, a szociális munka, a szociálpolitika, a társadalomföldrajz, a pedagógia, a történettudomány, a nevelés, valamint a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi segélyezés területét összekötve, felületül szolgálva az elmélyült gondolkodás, a szakmai hálózatok erősítése, valamint a minél jobb, hathatósabb segélynyújtás keresése, elemzése érdekében - elköteleződve a jó kérdések feltevése és a lehetséges válaszok kutatása mellett.