Csepelen jöttem a világra, Tökölön nőttem fel. Nyolcan vagyunk testvérek, sorrendben: József, Sándor, én, László, Erika, András, Zoli, Klaudia. Nekünk, a három legidősebbnek közösek a szüleink, a kisebbek más apáktól születtek. Édesapámmal korán megszakadt a kapcsolat, édesanyámmal és – többnyire – az egyik öcsém iszákos apjával éltünk egy rozzant házban. Két szobánk, egy főzőfülkénk és egy kamránk volt. Fürdőszobát és vécét nem építettek ki. Az utcavégi kút vizét kályhán melegítettük.

Otthon semmilyen neveltetést nem kaptunk, és mindig a következő napig akartuk kihúzni. Nem tudtuk, mi a jó, mi a rossz, az volt a normális, hogy csináljuk, ami épp eszünkbe jut. Az iskolában kiközösítettek bennünket, vadultunk, és a tisztálkodással is voltak problémák. Édesanyám csak arra figyelt, nehogy annyit hiányozzunk, hogy megvonják a családi pótlékot. Ha egyest kaptam, ha megbuktam, érdekelt valakit? Még engem sem. Az öltözködésünkkel sem törődtünk, pedig ha kértünk volna ruhát mondjuk a Máltából, biztosan kapunk is, de nem kértünk. A legjobb szó erre talán a lustaság.

Sokszor kerültem kórházba, a Heim Pál főbejáratánál már előre köszöntek. Több zárójelentésemre is ráírták, hogy kétkerekű járműre nem ülhet. Amikor a kéz nélküli kormányzást gyakoroltuk a bátyámmal, szembejött a betonfal. Amikor előkerült egy motor, mindenképp ki kellett próbálni, tényleg nem tud-e nyolcvannál többel menni. Tudott, csak aztán megállni nem. Egy-egy napig maradtam bent mindig, nehogy kiderüljön, hogy kórházi csomagot, papucsot, törülközőt nem tudnék bevinni.

A tanárok ismerték a helyzetünket, de nem emlékszem olyanra, aki kifejezetten próbált volna „jó útra terelni”. Mondjuk én is sokat tettem azért, hogy ne legyen kedvük energiát fektetni belém. Az irodalomtanárt, Tünde nénit nagyon szerettem, no nem a tantárgya miatt. A mai napig nem tudok kinyitni és elolvasni egy könyvet, az újságokban is inkább csak a címekig jutok. A lányaim viszont bújják a könyveket. Amikor ezredszer olvasok fel nekik egy mesét, eszembe jut Tünde néni, akit nem azért szerettem, mert megkülönböztetett figyelemmel fordult felém, hanem éppen azért, mert pontosan úgy bánt velem, mint az összes többi gyerekkel.


***

Megjártam az intézetet. Elsős voltam, amikor négyünket kiemeltek a családból – „nem megfelelőek a körülmények”, így mondták – és a veresegyházi ifjúságvédelmi gyűjtőbe vittek. Tíz hónapig voltunk ott. Akkor példás tanuló voltam, hiszen megkövetelték, és segítettek is benne. Ez számomra teljesen természetellenes volt. Borzasztóan megviselt, hogy elvittek otthonról, és nem fogtam fel, hogy ezzel jót akarnak. Minden hivatalos szervet ellenségnek tartottunk. Amikor elmagyarázták, hogy nem azért kerültem oda, mert rossz vagyok, hanem mert otthon nem tudnék megfelelően fejlődni, nem értettem. Fejlődni? Minek, hát megvan kezem-lábam?

Az anyai nagymamám foggal-körömmel küzdött azért, hogy az intézetből egy hétvégére hazamehessünk hozzá, egyszer sikerült is. Leírhatatlan öröm volt. Ő fix pont volt az életünkben, hozzá mindig fordulhattunk, ha éhesek voltunk, vagy ha pénz kellett, és más már nem adott. Anyám sokszor küldött minket a szomszédba vagy a postáshoz kölcsönkérni. Ilyenkor szégyelltem magam.

Tíz hónap után hazamehettünk, azt mondták, már „megfelelőek a körülmények”. Nagyjából annyi történt, hogy anyámék kifestettek. Akkor nagyon örültünk, hogy megszabadulunk az intézettől, de felnőtt fejjel már nem lennék ilyen engedékeny.

Elég hamar elkezdtük „élni az életet”, ahogy mondják. Cigiztünk, füveztünk, loptunk, például hullámlemez-kerítést. Jó eséllyel miattunk zárták le a tököli HÉV-megálló váróját, mi dobtuk be az üveget, mi rongáltuk meg a berendezést. Ittunk, játékgépeztünk, néha verekedtünk. Nem motivált, hogy tanuljak, mert ha kapok egy ötöst, akkor mi lesz? Attól nem lehet beállni, és a haveroknak sem lehet vele dicsekedni. Az általános után beiratkoztam egy szigetszentmiklósi szakközépbe, három egész napot töltöttem ott. Annyi elég is volt, hogy behívják anyámat, mondván, vagy neveljen meg, vagy irasson máshová. Végül kimaradtam.


***

Gyerekkori vágyakra nem emlékszem, de ha most kellene megfogalmazni azt, amit akkor nem tudtam, azt mondanám: arra vágytunk, hogy ne kelljen félni a másnaptól. Ha jött egy kis pénz, volt chips, csokoládé, ezek voltak az örömeink. Tűkön ülve vártuk a karácsonyt, tudtuk, hogy kapunk a Máltától csomagot. Nehéz leírni az érzést, amikor beállítottak hozzánk egy egész doboz játékkal és két tele táska élelemmel. A Málta által szervezett tihanyi nyári tábor pedig semmi máshoz nem hasonlítható esemény volt az életemben. Ahogy véget ért az egyik, már azt kérdezgettük, mikor kezdődik a következő. Amikor felső korhatárt húztak, aggódva számoltuk, mi vajon beférünk-e még. Körülbelül öt-hat táborban vettem részt. Hihetetlen volt, hogy a csoportvezető házaspár, Vukovné Sávoly Eszter és Vukov István meg az önkéntesek viszonzást nem várva, örömmel, a szabadidejükben nyaraltatnak harminc-negyven gyereket. Ez a szeretet főszerepet játszott abban, hogy az legyek, aki vagyok. Volt olyan tábor, hogy a hét minden napján zuhogott az eső, egyszer sem tudtunk strandolni, és mégsem éltük meg rosszul, mert annyi élményt szerveztek nekünk. Kirándultunk, egyfolytában játszottunk. Ott számháborúztam életemben először. Emlékszem a nagy erdős placcra meg a rengeteg rohangáló gyerekre.



A táborban szófogadóbbak voltunk. Persze nem váltunk hirtelen szentté, a rosszalkodásban mindig benne voltunk, de ott egyfajta tartásunk lett, működtek az egészséges határok. Ott más mintákat is láttunk, például arról, hogyan tiszteljük egymást és a felnőtteket. Ezt otthon pofonnal tanították. Ha visszaszóltunk, kaptunk két „lángost” az arcunkra, és kész is volt a tisztelet.

Vannak nagy felismerések az életben. Egy nap a haverokkal kimentünk a HÉV-állomásra, és egyszercsak leesett, hogy nekem csak azért vannak itt „barátaim”, mert épp van egy gramm füvem. Ha nekem kellett volna ötszáz forint, már nem lettem volna fontos. Csináltuk a szokásos stikliket, és egy ponton azt mondtam, hogy ezt már nem. A helyi kisbolt feldurrantása volt a vége. Arra gondoltam, hogy betörünk, de miért? Nyalókáért? És ez lesz harminc év múlva is? Akkor is kimegyünk a vasútra pár szál füves cigivel, és ennyi lesz az élet?


***

Tizenhárom évesen kezdtem dolgozni. Ami épp adódott, azt csináltam: kőműves-, szobafestő- és villanyszerelősegédként melóztam, ha kellett, szórólapoztam. Tizenhat éves koromban a középső bátyámmal Budapestre mehettünk egy vállalkozóhoz segédmunkásként, aki felajánlotta, hogy két hónapig ingyen lakhatunk a lakásában. Csak rezsit kellett fizetnünk. Ez hatalmas lehetőség volt. Úgy mentünk Pestre, hogy a munkásruhánk volt egyben a hétköznapi viseletünk is – munka után kimostuk, megszárítottuk, mehettünk az éjszakába, majd másnap ugyanabban a ruhában újra dolgozni. Fogalmunk sem volt a spórolásról. Az elején több volt az előleg, amit kikértünk, mint amennyit utána kaptunk. Az otthoni mintát nem akartuk követni, de azért kezdetben mégis elszórtuk a fizetésünket. Aztán a főnökünk ajánlata lejárt, össze kellett tenni a lakbért, ezért borítékokba meg határidőnapló lapjai közé kezdtem rakosgatni a különféle célokra szánt összegeket. Tízezer erre, kétezer arra, ennyi a kaja, ennyi az utazás, ennyi a rezsi…

Ugyanabban az évben gyámhatósági döntés született arról, hogy kiemelik a négy kisebb testvéremet a családból. Korábban a tárgyaláson engem is meghallgattak – nagykorúsítás révén engem nem vittek el még egyszer. Mikor egyszer hazamentem pénzt vinni anyámnak, ő azzal fogadott, hogy mivel az előírás szerint meg kellett jelenni a megadott időben, vigyem a kicsiket a tököli gyámügyre. Az akkori legkisebbet, a kétéves Zolit a nyakamba vettem, mert öt-hat kilométert kellett sétálni. Lacit, Erikát, Andrist kézen fogtam, a másik kezemben a csomagjaikat vittem. Anyám azt mondta nekik, kirándulni mennek. Amikor megtudták az igazat, sírni kezdtek. Nevelőszülőkhöz kerültek.

Akkoriban divatosak voltak a csetoldalak, sok barátot szereztem így. Egy csetes közösségben ismerkedtem meg a párommal, Eszterrel, akivel 2008 körül a Keleti pályaudvar környékére költöztünk albérletbe. A lakás egy harminc négyzetméteres garzon volt, és néha nem csak ketten éltünk benne: több testvérem is megfordult nálunk, igyekeztünk segíteni elindítani az életüket. A nevelőszülőktől Laci és Erika is jött hozzánk egy időre. Ahogy kapcsolatba került anyánkkal, Laci sajnos újra visszacsúszott a régi életbe, Erika pedig, amikor megmondtuk neki, hogy akkor lakhat nálunk, ha rendesen jár az iskolába, más utat keresett magának. Egy férfival Hollandiába ment, később hazaköltöztek, most Sopronban élnek a gyerekeikkel. Édesanyám őket látogatja. Hozzánk, Bábolnára még egyszer sem jött. A nagyobbik lányom öt évvel ezelőtti születésééig folyamatosan támogattam anyámat pénzzel, minden hónap tizedikére volt állítva az automatikus utalás. Sosem hívott fel, csak akkor, amikor a 10-e hétvégére esett, és nem pont aznap ment át az összeg.

***

Közben a vállalkozó, akinél a bátyámmal dolgozni kezdtünk, lassan tönkrement. Sanyi még maradt nála egy darabig, de én eljöttem. Rendes volt a főnök, mert a csőd után egy évvel minden fillérrel elszámolt, de akkor albérletben éltem Eszterrel, és két karácsonyt megértünk úgy, hogy nem kaptam fizetést. Az egyik csetes ismerős ajánlására jelentkeztem egy kis céghez, ahol villanyszerelősegédet kerestek. Itt több mint hét évig dolgoztam. Nagyon segítőkészek voltak. Megelőlegezték a szakmám és a jogosítványom megszerzésének a díját. Gyorsan tanultam, és a munka mellett hamar az én dolgom lett a szervezés is. A növekvő feladatmennyiség és az egyre több rám hárított költség (telefonszámla, szerszámpótlás) azonban fokozatosan tarthatatlanná vált.

2014-ben költöztünk ide, Bábolnára. Győrben kaptam munkát egy építőipari anyagokat gyártó cégnél. Az interjún azt hittem, viccelnek. Felsorolták, mit várnak és mit adnak cserébe: nagyon tisztességes bért, meg rengeteg cafeteriát. Az mi, kérdeztem. Elmondták. És miért adják? Mert ez minden dolgozónak jár. Arra gondoltam: ilyen nem létezik. Főleg nem az én képesítésemmel, nyolc általánosom van, meg a villanyszerelői. Bár a munkám nem igényli a villanyos szaktudást, placcmesterként mégis embereket kell irányítanom, logisztikai-raktározási feladatokat végzek. Elképesztőnek tűnt az itteni mentalitás is. Máshol ha eltörik egy szerszám, neked kell megvenned – itt meg ha eszközre van szükség, megkérdezik: mennyit kérsz? Egyszer kaptam egy biciklit, hogy az iroda és az udvar közötti száz métert ne kelljen naponta többször gyalog megtennem. Nem használtam, mert szeretek sétálni – és mert amikor letettem a cigit, jó húsz kilót fölszedtem, kellett a mozgás –, mire a főnök azt mondta, akkor vesz egy elektromos rollert. Most is itt dolgozom. Nemrég sikerült vennünk egy házat, amit az alapoktól felújítunk, addig pedig a párom szüleinél élünk.

***

Gyerekként a tihanyi táborok végén színes kavicsot tettünk a „titkos helyünkre”, hogy ha „jövőre” megjövünk, ott várjon minket. Ennyire erős volt bennünk a remény, hogy visszatérünk. Az érzés nem változott. Hat-hét éve fölerősödött bennem a vágy, hogy újra elmenjek a máltai táborba. Írtam Sávoly Eszternek, hogy nem késtem-e még le az azévit, elmehetnénk-e a párommal látogatóba – és azt is megkérdeztem, mit vihetnénk. Már annak is nagyon örülünk, ha jöttök, válaszolta. De mégis, mondtam neki, akkor legalább fagyizzunk egyet. Ennek története van. Mikor mi táboroztunk, a strandon nem volt vécé, ha mosdóba kellett menni, akkor át kellett kelni a hetvenvalahányas út másik oldalára, ezért az önkéntesek mindig csoportosan kísérték oda a gyerekeket. Egyszer aztán szóltak, hogy mindenki szedje a cókmókját, megyünk „a túloldalra”. De mind a mosdóba? – értetlenkedtünk. Aztán mondták, hogy egy idős úr az egész csapatot meghívta fagyizni. Nem tudtuk elképzelni, hogy ennyi gyerek fagyiját valaki ki tudja fizetni, és csak úgy ki is fizeti. Hát erre gondoltam, amikor a fagyizást mondtam. Vittünk még gumilabdákat, meg néhány doboz csokoládét – a táborban ugyanis van mindenféle vetélkedő, szobák közötti tisztasági verseny, meg pontgyűjtés a jócselekedetekért és hasonlók, ahol csokit lehet nyerni. A következő évben már úgy mentünk, hogy a párom várandós volt, azóta pedig – ha sikerül – úgy időzítjük a családi nyaralást, hogy a tábor idején a közelben legyünk, és a gyerekeimmel át tudjunk menni egy napra.

Sávoly Eszter ilyenkor mindig elmondja rólam, hogy régi táborozó vagyok, hogy „sokat sikerült előrelépnem”, meg hogy én hoztam azt a kis csokit, de ennél több szó szerencsére nem esik rólam. Nem azért vagyok ott. Együtt vagyunk, játszunk, fagyizunk, de főleg az önkéntesekkel meg Eszterékkel beszélgetünk, mert ezeknek a gyerekeknek nem létezik nagyobb élmény annál, hogy strandolhatnak. Ha már sötétlila a szájuk, akkor sem jönnek ki a vízből. Nem arra van szükségük, hogy fejtágítást tartsanak nekik. Biztos van valamiféle példaértéke annak, hogy ott vagyok, de visszagondolva a gyerekkori önmagamra, engem nem győzött volna meg, ha egy fickó magyaráz nekem.

Jó, hogy az én lányaim láthatják, hogy ami nekik van, az más gyerekeknek nem alapvetés. Hogy van, aki nem tud csak úgy besétálni egy boltba és bármilyen üdítőt megvenni, vagy autóba ülni és egy óra alatt a Balatonra érni. A nagyobbik lányom már képes megérteni a különbségeket, de hálistennek nem különböztet meg miattuk senkit. Amikor látjuk a többi gyerek élethelyzetét, az kicsit „lehúzza őt a földre” – és egyébként engem is visszaszippant a valóságba, hogy megbecsüljem, amim van. Sokáig értelmezhetetlen távlat volt az, hogy nekem családom, otthonom, biztos állásom legyen. Most harmincnégy éves vagyok, és van feleségem, két kislányom, akiknek szeretetet és tisztességes nevelést igyekszünk adni. Van házunk, ami nemsokára elkészül. Van stabil környezetem, munkahelyem, és olyan barátaim, akiket vasárnap este hatkor felhívhatok, ha lerobbanok az M1-esen. És ők jönnek.