Tanárok életkori krízise, kollektív depresszió, motiválatlan diákok – ha ezekről olvasunk, elsőként aligha jutna eszünkbe, hogy ezeket a problémákat egy bencés szerzetes veti fel, ráadásul a határunkon túlról, a németországi Münsterschwarzachból érkeznek az aggodalom szavai.

Persze ha már tudatában vagyunk, hogy az az Anselm Grün a Máltai Tanulmányok folyóirat témaindítójának szerzője, aki közel háromszáz könyvet írt a pszichológia, hit, spiritualitás kérdéseiről 30 nyelvre lefordítva és 15 millió példányban kiadva, akkor feléledhet bennünk a kíváncsiság: mi is az, amit a lélek útjait sok évtizede kutató szerzetes-tudós a legfőbb nehézségnek, a problémák forrásának és aztán a reményt keltő kiútnak lát a mai világ pedagógiájában. 

Hogyan alakíthatnánk ki uniformizált társadalmunk közepette, a gyakran nehézkessé vált egyházban innovatív és kreatív iskolát? – teszi fel a 78 éves bencés szerzetes, korunk legolvasottabb keresztény szerzője a kérdést, amelyekre rögtön modern és emberközeli válaszokat is ad. Hogy mitől több egy felekezeti, keresztény iskola, talán az az alapvetés nyújt magyarázatot, amelyet úgy fogalmaz meg: „Minden emberben Krisztust kell látnunk”, ami az oktatást érintően így fordítható le: „Az egyik hordozza a másik terhét, vagyis a tanárok közösségben működve, egymással nem rivalizálva kell hogy példát mutassanak, amelyet a diákok is megértenek, és felismerik, hogy az egymás iránti felelősség vezet el a közösség kialakulásához. Ha pedig Krisztust látjuk a másikban, akkor hiszünk a másik titkában és érinthetetlen méltóságában” – véli a bencés szerzetes.

A pedagógusnak művésznek is kell lennie, mutat rá Anselm Grün a továbbiakban, hiszen a tanárnak el kell érnie, hogy a rábízott fiatal meglássa a szívében lévő jót, ehhez pedig az adott személyiséghez illő kulcsot kell megtalálnia, igazodva a sokféle embertípushoz, akikkel dolga van. Ahogy a lelki vezető fogalmaz: mindig a vezetésen – a nevelőn – múlik, hogy előjön-e a diákból a jó, mindig rajta múlik, hogy mennyi életet ébreszt a fiatalokban.

És hogy honnan tudja a pedagógus ezt a motivációt meglelni, hogy továbbadhassa a fiatalabb generációnak? A világhírű német szerzetes-író úgy találja, hogy az egészséges élet vezethet az életörömhöz, a rítusok pedig, amelyeket az egyházi iskolák is táplálnak, képesek arra, hogy elűzzék a félelmet, megalapozzák identitásunkat és értelmet adjanak életünknek. Carl Jungot idézve: az emberek neurotikussá lesznek, amikor szembesülnek életük banalitásával, és ezért szenzációk után vágyakoznak, hogy végre valami olyan történjék, ami nagyobb náluk. A mai világban ez talán Jung koránál is érvényesebb, és itt kell a pedagógusoknak megtalálniuk a módot, hogy az élet értelmét megmutassák a fiataloknak.

Mégpedig olyan módon kell ezt tenniük, hogy a tanuló önmaga lehessen. Ebben a gondolatban a vendégszeretet hasonlatát villantja fel előttünk Anselm atya: Akár a vendéglátásban, a gondjaimra bízott gyermek nevelése során is olyan körülményeket teremtek, hogy ne kelljen semmiféle szerepet játszania, hogy a változáshoz olyan szabad teret adjak, amely megformált, belakott és szeretettel átjárt – mondja.

Bár első pillantásra a kereszténység gyakorlóinak szól az eszmefuttatás végén Alselm Grün,  mikor azt írja: „életünk célja nem a teljesítmény, hanem az (Isten-)dicséret”, mégis azt gondolom, ennek a mondatnak mindenki számára érvényes mondandója van, hiszen versenyző, sikerorientált világunkban sokszor elfeledkezünk arról, hogy az út maga a cél. A pedagógus számára pedig ez azt jelenti: nem az a fő, hogy karriert építő, hanem hogy mindenek előtt is közösségben élő, teljes, elégedett diákokat neveljenek fel. 

Online: https://maltaitanulmanyok.hu/magazin/a-bences-pedagogia-koncepcioja-gondolatok-a-szent-benedek-regulaja-szerinti-oktatasrol/

Anselm Grün: A bencés pedagógia koncepciója, Gondolatok a Szent Benedek regulája szerinti oktatásról, Máltai Tanulmányok, 2022/1, 6–12.