„A "véletlen" az, amikor Isten úgy dönt, hogy névtelen kíván maradni.” (Bob Gass)

Megannyi elképzelés él a világban a „véletlen” fogalmáról, annyi magyarázat, annyi elmélet, vannak, akik legyintenek rá, de az emberek jelentős része nem hisz ebben a kifejezésben. A puszta véletlen műve lenne, amikor egy ember, sőt, emberek pontosan akkor és ott vannak, ahol szükség van rájuk, a véletlen sodorja őket pont ugyanakkor ugyanarra a helyre? Mondhatjuk azt, hogy minden okkal történik, hívhatjuk ezt a megfoghatatlan jelenséget Sorsnak is, aki Istenben hisz, az Ő tervének, az Ő akaratának nevezi. Mi hisszük.

Apróbb jelentőségű szavakat bizony nehéz lenne használni egy olyan történet esetében, amiben egymás számára is idegen emberek, egymástól független céllal indultak el egy péntek délelőtt, hogy egy ponton a szálaik összefussanak és összefogásuk megmentsen egy emberi életet.

Pontosan ilyen történetnek egyik szereplője egy kecskeméti kolléganőnk, aki február 4-én éppen egy ellátottunkat kísérte a tüdőszűrő állomásra, amikor a segítségre szoruló- levegőt nehezen kapó személyt észrevette. Azonnal odaszaladt hozzá, munkatársnőnk segített lefektetni, kabátját kizipzározta, ekkor a félrenyelt ételtől fuldokoló nő arca már elszíneződött. Majd érkezett az újabb segítség: egy könyvtárból kijövő orvos és az utcán épp arra sétáló, aznap szabadnapját töltő mentőápoló személyében. Ők elkezdték és rendületlenül végezték a nő szakszerű újraélesztését, egészen a mentők kiérkezéséig. A mentők átvették az újraélesztést és folytatták, amíg a beteg állapota stabilizálódott annyira, hogy kórházba szállíthassák.  

Kolléganőnk a fuldokló nőben – arcának erős elszíneződése ellenére – felismerte a máltai intézmény egyik korábbi, hajlék nélküli ellátottját, így mire kórházba került, a mentősök már azonosítani is tudták betegüket.

Azon a napon jószívű, bátor, segítőkész emberek érkeztek négy különböző irányból ugyanarra a helyre, aminek köszönhetően egy élet nem ért véget, hanem esélyt kapott arra, hogy folytatódjon. 

Köszönet hősiességükért, kitartásukért, lélekjelenlétükért, s azért, hogy látnak és figyelnek ott, ahol mások elfordulnak!