– Hogyan lettél orvos?

– A szüleim fogorvosok, az orvosi pálya valahogy adott is volt. Anyai nagyapám állatorvos volt, eredetileg én is állatorvos szerettem volna lenni.

– Miért akartál állatorvos lenni?

– A nyarakat a nagyszüleinknél töltöttük, Kengyelen, a nagyapám egy tisztességes falusi állatorvosként járta folyamatosan a határt és a gazdaságokat, mi pedig elkísértük. Ültünk papa mögött a biciklin, és próbáltuk elkerülni a táskájából kinyúló eszközöket. Később saját biciklin kísértük, azután kismotorral. Ezek voltak a meghatározó élményeink. Vezetni is először traktort vezetettem, meg a határban Trabantot. Rengeteget tanultam a nagyapámtól, például azt, hogyan lehet olyan betegekkel is kommunikálni, akik egyébként nem kommunikálnak az orvosukkal. Papa már az istálló ajtajában megmondta, hogy mi lesz a baja annak az állatnak. Az állatok őt soha nem támadták meg, engem a pulikutyák mindig megkergettek, ha bementünk egy tanyára.

– Mikor változott meg az elképzelésed?

– Nagyjából a gimnázium végén. Nagyapámmal azt mondta, amit tőle láttam, az a klasszikus állatorvoslás, az már nincs meg. Nekem már nem teheneket és lovakat kellene gyógyítani, hanem kiskutyákat és házi kedvenceket, ezt gondoljam végig. És akkor inkább akkor az általános orvosi karra jelentkeztem.

– Hogyan lettél mentőorvos?

–Oxiológia és sürgősségi orvostan szakvizsgát tettem, de amikor végeztünk, már egy éve kivonuló „mentőtiszt három” voltam.  Az ötödik év alatt megszerzett képzéssel el lehetett helyezkedni az Országos Mentőszolgálatnál.

– Ez inkább pénzkereseti lehetőség volt számodra, vagy valami izgalmas kihívás?

– Az utóbbi. Az első három hónapban valami adminisztratív okból nem kaptam fizetést, miközben egyenruhát kellett szereznem. Az első keresetemet a saját felszerelésemre költöttem. Az egyetemen alapvetően fonendoszkópot és fehér köpenyt szerez be magának mindenki, a mentőzéshez kicsivel több kellett, gyakorlatilag erre ment el a fizetésem.

– Milyen volt az első szolgálatod?

– Jóformán mindenbe belefutottunk. A József Attila lakótelepen egy hipoglikémiás rosszulléthez vonultunk ki, ez nagyon látványos beavatkozás volt, az eszméletlen betegből egy beszélgető, alapvetően panaszmentes beteget csináltunk, ez nagy élmény volt első önálló esetfeladatként. Délután pedig egy intubálás volt, végül egy koponyaűri vérzést kapott, lélegeztetett beteget adtunk át a sürgősségi ambulancián.

– Mi volt az, amit ténylegesen te csináltál?

– Az intubálásig gyakorlatilag mindent. A kórházban meg is kaptuk a leszúrást, hogy nem a lélegeztetőgéppel vittük be, hanem kézi ballonnal lélegeztettem a beteget a sokktalanítóig. Egy nagyon pici kolléganő volt velünk, azt mondta, hogy hozza majd a monitort, de nem tudta leemelni, mert nem ért át a hordágyon a beteg fölött. Az ápolóm és a gépkocsivezető meggyőzött arról, hogy nem kell ezt a respirátort annyira erőltetni, öt centire vagyunk az átadóhelytől, dugjuk át ballonra és azzal vittük be a beteget. Ott viszont ennek nem annyira örültek.

– Vezetsz mentőautót?

–  Megvan a PÁV I vizsgám, de nincs C-s jogosítványom. Amíg voltak a B kategóriával  vezethető mentőautók, addig, ha kellett, vezettem. Főleg, amikor igazgató voltam, és tömeges kárhelyekre kellett kimennem megkülönböztető jelzéssel. Egyébként inkább azt szeretem, ha munka közben engem visznek.

– És akkor tudsz a betegre figyelni, miközben meglódul, vagy nagyot fékez az autó?

– Mindig bekötöm magam, még akkor is, ha csak az udvarban átállok a kocsival. A betegtérben az az alapelv, hogy útközben ne kelljen beavatkozni, vagy ha mégis, akkor azt az ülésből meg tudjam oldani. Ha pedig útközben történik valami, akkor félreállunk. Egyébként a régi mentőautókban, ahol középen volt a sziréna kezelőszerve, szívesen tekergettem a kapcsolót, ha a gépkocsivezető bajtárs megengedte. Egyszer megbeszéltük, hogy mindketten tudjuk, ez nem túl nagy segítség, de nagyon szórakoztató.

– Olyan magától értetődő természetességgel mondod a bajtárs szót, ez mikor épült be így a gondolkodásodba?

– Valamikor még a legelején. Kispesten kezdtem a pályafutásomat, egy kicsi, negyvenfős nagyon családias mentőállomás volt, igazi bajtársi közösség, ez volt a természetes.

– Hányszor kerültél bajba szolgálat közben?

– Kétszer támadtak meg, egyszer megfojtogattak, egyszer pedig kaptam egy pofont. Mind a kettő skizofrén betegektől jött, akkor, amikor kiszálltunk a mentőautóból.  és nem figyeltem rájuk, megszakadt a szemkontaktus, és így reagált a beteg.  

– Ért téged elemi erejű meglepetés valamelyik helyszínen?

– Amikor beteggel találkozunk azon kevésbé lepődünk meg. Inkább azon, milyen indokkal hívnak mentőt. Egyszer kimentünk egy beteghez, aki azzal kért segítséget, hogy mérhetetlen a vérnyomása. Ki tudja, milyen lehet a keringése… A helyszínen ott ült a páciens a vérnyomásmérője mellett két elemmel, és azzal fogadott, hogy nem tudja megmérni a vérnyomását, mert kifogyott az elem, és nem tudja kicserélni.

– De nem ezt mondta a telefonba.

– Nem, hanem azt, hogy mérhetetlen a vérnyomása.

– Mi történt a helyszínen?

– Kicseréltük az elemet, és távoztunk.

– Azt azért csak mondtad neki, hogy ezzel a problémával máskor ne 104-es számot hívja…

– Röviden fölvázoltuk, hogy a mentőszolgálat nem erre van kitalálva, de úgy vagyok vele, hogy ha konfrontálódunk, utána mindenkiben a negatív élmény marad meg, és a műszak akkor is 12 órás, ha rossz kedvvel töltjük el, meg akkor is, ha jó hangulatban.

 – Amikor végeztél az egyetemen, kiegészült a neved egy d és egy r betűvel. Ez mit jelentett neked?

– Azt, hogy önállóan dolgozhattam. Az egyetem végén borzasztó furcsa volt, hogy a mentőautón már önálló munkát végezhettem, amikor pedig gyakorlatra mentünk, még vérnyomást sem engedtek mérni, csak körbeálltuk a nővért és néztük, hogyan csinálja.

– Mentősként vezető beosztásokba kerültél, regionális igazgatóhelyettes voltál, majd a győri kórházban lettél osztályvezető főorvos. Mennyiben más vezetőként létezni ugyanazon a helyen?

– Amikor a Közép-Magyarországi Régióban igazgatóhelyettesnek fölkértek, abban egyeztünk meg, hogy nem szeretnék kikerülni az ellátásból, az időm felében továbbra is kivonuló voltam, és a többit töltöttem az irodában. A koronavírus azután megforgatta az életünket, nagyon komoly kihívás volt, és sokat tanultam a szervezésről is. A régióban 1600 fős állomány volt, ennek az embertömegnek a napi ügyeit kellett menedzselni. De voltak másféle kihívások is, hiszen a sürgősségi ellátás kapcsán az ember olyan helyekre is eljut, ahová máskülönben nem.

– Például?

– Nekem ilyen volt a Puskás Aréna megnyitója. Nagyon sokat dolgoztunk, én a stadion megnyitóján 12 kilométert gyalogoltam, mert az első mentő felállításától az utolsóig végigjártam az összes helyszínt, és egyetlenegy kulcsot adtak az összes ambulanciához. Miután én rajzoltam meg, hogy ki hova fog állni, mindenkit egyesével a helyére kísértem, mielőtt a vezetési pontra mentem.  

– Hány helyszín volt?

– Több mint 100 fővel voltunk kint, és ezt a stadiont úgy kell elképzelni, mintha három stadion lenne egymás fölött. A megnyitó előtt a Groupamában gyakoroltunk, de ott a lépcsősorokon átjárható a rendszer, itt pedig nem az. Minden szinten voltak ambulanciák, de kellettek még beavatkozó egységek is, külön a VIP szektorokkal. Minden egyes mentőegységnek egy  laminált kártyát készítettünk elő a saját információikkal, minden szinten volt külön vezető, akinél egy A3-as lapon be volt jelölve, hogy ki merre áll, hol vannak a menekülési útvonalak, hol vannak azok a liftek, amikbe befér hordágy és hordszék, és még sorolhatnám.

– Most egy nagy kórház sürgősségi betegellátó részlegét vezeted, ez mennyire stresszes?

– Ez hullámzó. Az adminisztratív munka kevesebb, az orvosi munkát meg én választottam, és szeretem csinálni, akkor is, minden nap van benne stresszes szituáció is. Nagy betegforgalommal működünk, a környező kórházak is hozzánk küldik a betegeiket, ha szükséges.

– Kimész az irodából, ha a folyosón kiabálás van?

– Igen. Azt tartom, hogy ha konfliktus van, azt mi, tapasztaltabb szakorvosok vállaljuk magunkra, és ne menjen el idő előtt a rezidensek életkedve. A sürgősségi gyakorlatilag egy folyamatos ütközőzóna, forró pont minden kórházban.  A társadalom még csak most kezdi elfogadni, hogy a sürgősségi név nem azonnalit jelent. De azt igen, hogy adott esetben 6-8 óra alatt valaki végigmegy olyan vizsgálatok során, amikre egyébként hónapokat kellene várnia.

– Mikor lett része az életednek a Máltai Szeretetszolgálat?

– 2020-ban kezdtem el kivonuló szolgálatot végezni a Máltai mentőn. Horváth Tamással (a szolgálat korábbi vezetőjével) nagyon sokszor találkoztunk a Hungaroringen. A pályafutásom legelejétől benne voltam a Forma1 egészségügyi biztosításban, Horváth doktor pedig traumatológus ellátóként nagyon biztos pontja volt az ottani ambulanciának. Sokat beszélgettem vele, a pipázás kapcsán mindig megtalálható volt, és egy olyan jó személyiség volt az ambulancia kicsit ilyen hangyabolyként működő közegében. Mindig a máltai sapka volt rajta, egyértelműen jelölte a hovatartozását.

– De ebből még nem következne az, hogy szolgálatra is jelentkezel…

– Tamással nagyon sokat beszélgettünk és minél többet meg tudtam a Máltaiakról, annál inkább szerettem volna közéjük tartozni. Kezdő mentősként a szívkórházban adtunk át beteget, a máltai rohamkocsiról akkor szállt le az egyik egyetemi oktatónk, emlékezetes pillanat volt a nagy példaképet máltai egyenruhában látni. Bennem a kezdetektől nagyon pozitív benyomás élt a Máltai Mentőszolgálatról.

– Mi fogott meg?

– Leginkább az, hogy ide az emberek szolgálatot végezni jönnek, mert ezt szeretnék csinálni, aznapra ez a jó cselekedetük.

– Mert a Máltai Mentőszolgálatnál mindenki önkéntes.

– Egy önkéntes csapat, a szakmai tudását, a felkészültségét, a szabadidejét, a családjától elcsent órákat áldozza erre a szolgálatra, amit más helyen fizetésért végeznek. Ez nem olyan, mint amikor valaki azért csinálja, mert ez a munkája, és tetszik, nem tetszik, el kell végezni. Ebben a szolgálatban tényleg mindenki azért van jelen, mert ott szeretne lenni. Ez az ő választása. Egy olyan szabadidős tevékenység, mint amikor valaki elmegy evezni a Szigetközbe, vagy biciklizni, vagy fagylaltozni, azért, mert ott szeretne lenni.

– Egy időben azt mondtuk a Máltai Mentőszolgálatról, hogy az önkéntességnek talán a legmagasabb szintje, mert itt az önkéntes munka a konkrét életmentés.

– Mindenki a saját tudását adja. Én nem tudok házat építeni, mert nem tanultam soha, tehát ha házat akarnék építeni, akkor egy kőműves lenne a legnagyobb segítség. Mi azt választottuk hivatásként, hogy életet mentünk, olyan szituációban tudunk segíteni az embertársainkon, ami sokszor kiélezett helyzet. Amikor valakinek leesik a vércukorszintje, és az eszméletlen beteget magához térítjük, az egy laikus számára úgy tűnhet, mintha megmentettük volna, de igazándiból csak cukrosoldatot adtunk be neki. Mondjuk biztonságérzetet tudunk adni, hogy baj esetén lehet minket hívni, és mi jönni fogunk.

– A Máltai Mentőszolgálat hosszú időn át azért is állt szolgálatba hétvégéken, hogy valamennyire tehermentesítse az Országos Mentőszolgálatot, a pihenőnapokon, ünnepeken az ott dolgozók közül többen mehessenek haza.

– A plusz mentőegységet beállítása mindig nagy fegyvertény, az viszont már más kérdés, mekkora terhet veszünk le ezzel az OMSZ-ról. Ha mentésirányítót kérdezzük, van-e elég egysége, mindig azt fogja válaszolni, hogy nincs, és ez a világon mindenhol így lesz. De átalakult a mentés, nagyon sok mentőorvosi, mentőtiszti autó is rendszerbe került, és a napnak mindig lesz egy olyan pontja, amikor kereslet és a kínálat átbillen, és több helyszín lesz, mint ahány autó. Abban bízom, hogy idővel akár két mentőegységgel, egy mentőautóval és egyklasszikus rohamkocsival is rendelkezésre tudunk állni. Hogy erre péntek, szombat, vasárnapi napokon lesz-e lehetőségünk, vagy más napokon, azt még meglátjuk. A napi esetszámok növekedésével már nincs jelentősége a hétvégének, Budapest mentésében minden nap egy terhelt nap.

– Még egy kérdés nem hagy nyugodni, annál a betegnél, akinek mérhetetlen vérnyomása volt, csak beraktátok az elemet a készülékébe, vagy még a vérnyomását is megmértétek?

– Megmértük a vérnyomását, és rendben volt, utána mentünk csak el.