A 24.hu hírportál március 24.-én tette közzé az interjút. Az eredeti cikk ezen a linken olvasható, az alábbiakban Cseri Péter írásából idézünk:

Úgyis szóba kerülne a beszélgetésben, úgyhogy inkább essünk túl rajta az elején. A nevét úgy kell kiejteni, hogy Szabadhegyi. Miért hozza a frászt a környezetére azzal az ÿ betűvel a végén?

Két oka van. Az egyik, hogy a családunkban tíz generáció óta mindenki kétpontos ipszilonnal írja a nevét, méghozzá azért, mert az egyik ősöm, Szabadhegÿ János, amikor 1686-ban nemesi címet szerzett, ezt a formulát használta az oklevelében. Szóval ragaszkodunk a családi hagyományhoz. A másik ok, hogy Amerikában nőttem fel, és ott senki nem tudja kiejteni a gy hangot, mindenki gi-nek ejtette a nevem végét, úgyhogy nem volt szükség külön jelölni az i hangot.

Merre voltak egykor a birtokaik?

A Felvidéken, Szered környékén. Apai ágon köznemesi famíliából származom, édesanyám révén viszont bárói családból.

Mégpedig?

A Buttler család balti ágából.

Szóval arisztokrata vér is csörgedezik az ereiben. A szülei Magyarországon találtak egymásra?

Nem, mindketten 56-os emigránsok, de nem együtt vándoroltak ki, csak 1960-ban találkoztak először, méghozzá New Yorkban. Háromhetes ismeretség után házasodtak össze.

Elsöprő szerelem lehetett.

Az volt. Az öcsémmel együtt Amerikában születtünk, ott is nőttünk fel.

Úgy képzelte fiatalon, hogy Amerikában fogja leélni az életét?

Abszolút. A hetvenes-nyolcvanas években nem úgy tűnt, hogy a keleti blokk valaha is összeomolhat. Magyarországon azonban már gyerekként is sokszor jártam, mert kétévente jöttünk az öcsémmel nyári vakációra a rokonokhoz. Egyrészt megismertük a felmenőink hazáját, másrészt ilyenkor rengeteget fejlődtünk a magyar nyelvben – főként a szókincsben.

Ma hány nyelven beszél?

Nyilván az angol az egyik, a másik a magyar – odahaza a szüleimmel mindig magyarul beszéltünk. Amikor azt akarták, hogy ne értsük, miről van szó, átváltottak németre. Ez később már nem működött, mert megtanultam németül is. Az iskolában tanultam spanyolul, azt ma már ritkán használom, elég passzívvá is vált a tudásom. De németül jól megy, sok rokonom él Ausztriában és Németországban.

Úgy tudom, diplomákat is gyűjtött.

Hármat. Az elsőt számvitelből szereztem, a másodikat vállalkozásmenedzsmentből, a harmadikat elméleti közgazdaságtanból, utóbbit már Londonban. Alapvetően azzal foglalkozom, miként kell vezetni egy céget, hogyan lehet optimalizálni egy szervezet működését.

Mi volt az első munkahelye?

Fiatalon bankár szerettem volna lenni, így egy nagy amerikai pénzintézetnél, a Chemical Bank manhattani központjában kezdtem a pályámat – gyakornokként. Öt év alatt eljutottam az alelnökségig.

Öt év alatt lett egy nagy bank második embere?

Amerikában mást jelent az alelnöki titulus. A Chemical Banknak akkor több mint 60 ezer alkalmazottja volt, az ottani alelnökség Magyarországon nagyjából egy főosztályvezetői szintnek felel meg. De idővel lehetett volna belőlem tényleg a bank második embere.

Csakhogy?

Csakhogy közbejött valami.

Hitem szerint a jóisten akarta így. 1991 elején az egyik vasárnap részt vettem a manhattani Szent István-templomban tartott szentmisén, ide jártak a katolikus magyar emigránsok. Épp ezen a vasárnapon az édesanyák szerveztek egy közös ebédet a magyar híveknek, és az asztalnál szemben ült velem egy Vitéz nevű úr, aki arról mesélt, hogy a velemkorú fia épp most készül Magyarországra, hogy felépítse a Deloitte könyvvizsgáló cég magyarországi irodáját. Ez teljesen megszédített.

Pontosan mennyire?

Annyira, hogy felszámoltam az addigi életemet, és pár hónappal később ott álltam, kezemben két bőrönddel a ferihegyi reptéren, hogy belevágjak a Deloitte kelet-európai terjeszkedésének irányításába. Sokkal izgalmasabb vállalkozásnak tűnt, mint egy manhattani bank irodájában ücsörögni.

Új életet kezdett?

Szó szerint. De nem volt ez akkora kockázat, mint kívülről látszik. Még nem voltam nős, olyan szakma volt a kezemben, amellyel a világ bármelyik pontján elboldogulhatok. Ha nem tetszett volna a magyarországi kaland, továbbállhattam volna. De bejött. Már a legelső munkám izgalomba hozott.

Mi volt az?

Elnyertük a Magyar Nemzeti Bank auditálását. Az volt az MNB első külső átvilágítása, amit azért bíztak rám, mert otthon voltam a könyvvizsgálásban és beszéltem magyarul.

És mit talált 1991-ben a jegybanknál?

Azt, hogy az MNB-t szakmailag nagyon magas színvonalon irányították. Mivel a Magyar Nemzeti Bank rendszeresen bocsátott ki nemzetközi kötvényeket, abszolút tisztában voltak a globális pénzpiaci folyamatokkal. Tiszta mérleget tudtunk aláírni, és a vizsgálat végén ugyan megfogalmaztunk néhány tanácsot, de valójában mindent rendben találtunk a jegybanknál. Tizenhárom évig dolgoztam a Deloitte-nál, ezalatt az összes nagyobb hazai banknál elláttam tanácsadói feladatokat. Ezután vállalkozó lettem: befektetőként tevékenykedtem.

Magyarországon alapított családot?

Igen, 1996-ban házasodtunk össze a feleségemmel – aki végzettségét tekintve tanítónő, jelenleg a lovagrend magyarországi kancellárjaként tevékenykedik –, majd sorban jöttek a gyerekek. Öt gyermeket neveltünk fel.

Erre még visszatérünk, de közben vegyük föl azt a szálat is, hogy hogyan került kapcsolatba a máltaiakkal?

Családi ösztönzésre. Édesapám tagja volt a Máltai Lovagrendnek, és még 1989-ben azt javasolta, hogy én is lépjek be a szervezetbe. Bár a katolikus hit melletti erősebb elköteleződés nagy dolog – én legalábbis annak veszem –, mégsem volt számomra nehéz döntés, mert fiatal korom óta komolyan veszem a hitemet. 17 évesen volt olyan időszakom, amikor fontolgattam, hogy papnak állok, végül mégis világi pályára mentem. De a hit mélyen gyökerezik bennem.

Mivel járt a tagság?

A lovagrend tagjai a hit védelmére és a rászorulók szolgálatára jelentkeznek, hitéleti elkötelezettséget és önkéntes feladatokat vállalnak. Az én első nagyobb feladatom az volt, amikor 1993-ban máltaiként megszerveztem a Máltai Lovagrend nemzetközi mozgássérültek táborát Szolnokon.

Tudta, mire vállalkozik?

Fogalmam sem volt róla. Fantasztikus élmény volt, de annyi munkával járt, hogy azon a héten egyáltalán nem aludtam. Később ispotályosként karitatív tevékenységeket felügyeltem, kommunikációért felelős vezető is voltam. Az alap az önkéntes munka, ám azokban az országokban, ahol kiterjedt szociális munkát lát el a lovagrend, szükséges létrehozni egy szervezetet is. Magyarországon ez a segélyszervezet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

Ha jól sejtem, kevés olyan ország akad, ahol a máltaiak munkája akkora súllyal van jelen a szociális ellátásában, mint Magyarországon.

Ez így van, ennél nagyobb arányt csak Németországban képviselnek a máltaiak a teljes szociális szférán belül. A szeretetszolgálatnál egyébként korábban nem volt semmilyen tisztségem.

Most viszont egy olyan pozíciót vállalt el, amelyben az elődje egy megkérdőjelezhetetlen súlyú szereplő volt: Kozma Imre atya több évtizeden át irányította a szeretetszolgálatot. Érzékeli ezt a saját bőrén?

Minden nap. Miatta is igyekszem kellő alázattal végezni a munkámat.

Más típusú elnök lesz?

Ez óhatatlan. Kozma atya egy gyakorló katolikus pap és szerzetes is volt, egyúttal egy karizmatikus ember, aki a hitével és a lelkesedésével könnyedén tudta motiválni az embereket. Egész életével azt tanította, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. Nem elég magunkban megélni a hitünket, a kereszténységünknek a mindennapos cselekedeteinket is át kell hatnia. Az ő személye automatikusan összefogta az egész szervezetet, nekem operatívabb feladataim lesznek.

Azaz?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy elismert és jól működő szervezet, amely naponta átlagosan 17 ezer embernek nyújt segítséget. Ugyanakkor óriási növekedésen ment át, és most már 6800 alkalmazottja és nagyjából 2000 önkéntese van.

Az elmúlt tíz évben jelentősen megnőttek a szeretetszolgálat feladatai, egyre több szociális intézményt működtetünk. A fő feladatom az alaposan felduzzadt szervezet működésének az optimalizálása, hatékonyabbá tétele, új források bevonása, és ebben segíthet a kapcsolatrendszerem.

Hosszabb távon egyébként nem szeretnék operatív vezető lenni, hiszen az nem egy elnöknek a feladata, hanem a menedzsmenté. Az viszont elnöki hatáskör, hogy a vezetőség hatékonyan, kiszámíthatóan legyen képes üzemeltetni az egész rendszert. Néhány hete dolgozom elnökként, ismerkedem az egyes területekkel, járom a vidéket, és közben elindítottam egy stratégiai tervezési folyamatot. Néhány hónapon belül összeállhat az a stratégia, amelyre építve kidolgozhatók a konkrét programok, és azokhoz igazíthatók a szervezeti változtatások.

A máltaiak megnövekedett szerepvállalása azzal függ össze, hogy az állam fokozatosan vonul ki erről a területről?

Ez a folyamat évekkel ezelőtt kezdődött, és akkor még nem volt ilyen rálátásom erre a területre.

Ön nem érzi úgy, hogy a kormány nem kezeli prioritásként ezt a területet?

Nem vinnék bele ebbe napi politikát.

Annyit elárulhatok, hogy gyakran találkozom kormányzati szakemberekkel, akik tárgyilagosan elismerik: azért adják át a szeretetszolgálatnak a szociális intézményeket, mert tisztában vannak azzal, hogy a mi munkánk sokkal inkább emberekért végzett szolgálat, mintsem elvégzendő feladatok sorozata. Ennek az értéktöbbletnek köszönhető, hogy a „máltai” egy olyan brand, ami erősebb, mint az állami intézmények elismertsége, elfogadottsága. Másképp ápolunk, gondozunk, mint egy állami intézmény – ez nem politikai kérdés.

Az „optimalizálás” és a hatékonyabbá tétel” olyan kifejezések, amelyekre a szeretetszolgálat összes dolgozója összerezzenhet.

Érzékelem a bizonytalanságot a szervezetben. Ez elkerülhetetlen, ha több évtized után érkezik egy új vezető.

Nemcsak nekem kell megismernem a munkatársaimat, hanem nekik is meg kell ismerniük engem. Van ennek egy szakmai módszertana, „change managementnek”, azaz a változások kezelésének hívják. Az a lényege, hogy nagyon sokat kell kommunikálni az emberekkel, hogy megértsék, mit miért csinálok, és azt könnyebben elfogadják. Igyekszem kiemelten figyelni a kommunikáció különböző módszereire.

Milyen hosszú távra tervezi az elnökséget?

Mindenki megdöbbent, amikor bejelentettem, hogy csak egy ciklusra, négy évre tervezek. Ennyi időnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy megvalósítsam a céljaimat. Olyan menedzsmentet szeretnék felépíteni, amelyre nyugodt szívvel rábízhatom majd a szeretetszolgálat hosszú távú működtetését.

Visszatérve az életpályájához: 2004-ban önállósította magát, alkalmazottból vállalkozó lett. Mi mindenbe fektetett pénzt?

Klasszikus befektetések voltak: összeálltunk üzlettársakkal, és olyan cégeket vásároltunk meg, amelyekről azt gondoltuk, hogy hatékonyabbá, sikeresebbé tehetjük a működésüket, majd nagyobb értéken adhatunk rajtuk tovább.

Beszéljünk a két családi cégéről, amelyeket egy podcastban úgy jellemzett, hogy azokat a jóságfaktor miatt hozták létre. Jóságfaktor? Hát nem a profitért alapít céget az ember?

A jóságfaktor azt jelenti, hogy családi cégként olyan vállalkozásokat akartunk indítani, amelyeknek a profiton túl társadalmi vagy környezeti hasznosságuk is van. Hiszünk abban, hogy forprofit formában is lehet hasznos vállalkozásokat felépíteni. Ebből az egyik egy agrárcég, 2006-ban vásároltuk az öcsémmel, ő vezeti, de ketten vagyunk tulajdonosok. Folyamatosan építettük föl az elmúlt két évtizedben, ma már 5000 hektáron gazdálkodunk, és jórészt növénytermesztéssel foglalkozunk. Persze a cégnek hasznot kell termelnie, de kiemelten figyelünk a környezetvédelmi szempontokra és a fenntarthatóságra is.

Merre vannak a földjeik?

A Váli-völgyben, de nagyon sok birtoktestben. Nagyjából ezer tulajdonostól béreljük a földeket.

Értett bármit az agráriumhoz, amikor belevágtak?

Az égvilágon semmit, de úgy voltunk vele, hogyha Magyarországon nem lehet megélni a mezőgazdaságból, akkor sehol. Mi menedzserek vagyunk, ahhoz értünk az öcsémmel, hogyan kell megvásárolni optimálisan egy céget banki hitellel. Remek agrárszakembereket vettünk fel, velük a cég felépítése és működtetése már nem okozott gondot. A hitelek visszafizetése után pedig már jól jövedelmez egy agrárcég.

És mi a másik családi cég jóságfaktora?

Az sokkal egyértelműbb. A feleségem nővére gyógypedagógus, konduktor, a Pető-módszer egyik szakavatott képviselője, aki a 2000-es évek óta Svédországban dolgozik. A sógornőm vetette fel, hogy megvásárolhatnánk azt a kis céget, amelyik odakint a konduktív pedagógia alkalmazásával segítette a svéd családokat. Kiszámoltuk, az jött ki, hogy gazdaságosan üzemeltethető, úgyhogy a család hitelt vett föl, és megvásárolta a céget. Ebben nemcsak tulajdonostárs vagyok, hanem pénzügyi vezető is. A vállalkozás kiegyensúlyozottan működik, és talán nem kell magyaráznom, mit jelent a jóságfaktor, amikor nap mint nap látjuk a sérült emberek fejlődését.

Természetesen értem a jóságfaktort, de beleszámítva a svéd állam bőkezű szociális támogatását is, megkérdezném: ugyanezt a céget Magyarországon is lehetne forprofit formában működtetni?

Ebben nem vagyok biztos.

Ez a két családi cég hosszú távon is családi marad?

Ezt reméljük. Minden évben összejön a család egy tanácskozásra, ilyenkor bemutatjuk, hogy az előző időszakban mire jutottunk, és mit tervezünk a következő évben. Úgy látom, van érdeklődés a gyerekek körében, hogy idővel átvegyék ezeket a vállalkozásokat.

Beszéljünk picit a diplomáciai szerepvállalásáról. Úgy került 2014-ben londoni nagyköveti pozícióba, mint Pilátus a krédóba?

Abszolút. Korábban soha nem képzeltem el magamat diplomataként, nem is készültem rá.

Ki kérte föl?

A miniszterelnök, Orbán Viktor.

De ki súgott neki, hogy ön alkalmas lehet nagykövetnek?

Utólag tudtam meg, hogy az elődöm: Csák János. Ő korábban több cégben is volt üzlettársam, jól ismertük egymást.

Kapásból igent mondott?

Előbb megkérdeztem a főnökömet, azaz a feleségemet, aki rábólintott, de fontos feltételünk volt, hogy az öt gyerek is jöhetett velünk a londoni rezidenciára.

Tudta, hogy mit kell csinálnia egy nagykövetnek?

Volt sejtésem, persze, de ezzel együtt azzal kezdtem a munkát odakint, hogy leültem a követség munkatársaival, és elindítottunk egy stratégiai tervezési folyamatot, amelyre építve kidolgoztunk egy négyéves tervet. Konkrétan megfogalmaztuk, mit szeretnénk elérni a kétoldalú kapcsolatok javításában a külpolitika, a gazdaság, a kultúra, az egyházak, a média, az oktatás és az innováció területén. Felállítottunk egy prioritási listát, ez alapján terveztünk.

Mit tart a legnagyobb nagyköveti sikerének?

Ha lehet így mondani, az általam bevezetett spirituális diplomáciával sikerült a leglátványosabb akciót elérni. Rájöttünk ugyanis, hogy Esztergomban őrzik Canterbury Szent Tamás [Thomas Becket – a szerk.] egyik ereklyéjét, a karjának egy részét. A katolikus vértanú ereklyéje korábban nem mozgatta meg különösebben az anglikán egyház fantáziáját, ehhez képest sikerült tartanunk egy egyhetes zarándoklatot Angliában, ami sok ottani embert érintett meg, mialatt körbevittük az ereklyét. Megfordultunk a Canterbury katedrálisban is, ahol a 12. században meggyilkolták a később szentté avatott vértanút.

Nem töltötte ki a mandátumát. Miért kellett hazajönnie 2016-ban?

Erről nem szeretnék beszélni.

Szóval nem magától állt fel?

Még maradtam volna, de azt mondták, hogy át kell adjam a helyet.

Miért?

Mint mondtam, erről nem szeretnék beszélni.

És mikor lesz önből kormánytag?

Kormánytag?

Úgy tűnik, hogy a londoni nagykövetség kiváló ugródeszka: az ön elődje, Csák János bekerült az Orbán-kormányba, és ez történt az utódjával is, hiszen Szalay-Bobrovniczky Kristóf a hazatérését követően honvédelmi miniszter lett.

Én biztosan nem leszek miniszter. Biztosan nem leszek politikus.

Miért nem?

A Máltai Lovagrendnek van egy aranyszabálya, miszerint nem politizálunk, hanem a szegényeket és az elesetteket szolgáljuk – ami nem politikai kérdés.

Egy helyen arról beszélt, hogy – bár módos ember – nem izgatja a luxus. Van olyasmi az életében, amit mégis luxusnak tart?

Igen. Van egy családi nyaralónk a Balatonon.

Az luxus lenne? Akad néhány családnak.

Na jó, de ez egy hatalmas, szép kúria, itt jön össze nyaranta a család. Szerintem ez luxus.

Nem látok a karján menő órát, egyetlen ujján hord gyűrűt.

Ezek a dolgok – óra, ruha, ékszer, autó – nem érdekelnek. Néztek is a kollégák, amikor először beálltam a szeretetszolgálat udvarára egy Ford Fiestával.

Abba be sem fér a családja.

Van egy Galaxynk is, abba beleférünk. Ez szerintem személyiségfüggő, a luxustárgyak hidegen hagynak.

Hacsak nem tekintjük luxusnak azt a ÿ betűt a nevében.

Na, az nem luxus. Tisztelgés az ősök előtt.