A búcsúztatásra zsúfolásig megtelt a Bazilika, több százan a főbejárat előtt elhelyezett kivetítőn követték a szertartást. Kozma Imre atya felravatalozott koporsója előtt tiszteletét fejezte ki Sulyok Tamás köztársasági elnök, a gyászmisén és a temetésen jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány számos tagja. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökének búcsúztatásán állami és egyházi vezetők, nagykövetek, cégvezetők, közéleti személyiségek, a Szuverén Máltai Lovagrend és a Betegápoló Irgalmasrend képviselői, karitatív szervezetek és templomi közösségek tagjai, önkéntesek, szociális és egészségügyi dolgozók mellett sok száz olyan ember is részt vett, akinek életében fontos eseménnyé vált, hogy valamikor Kozma Imre atyával találkozott.

A Szent István Bazilikában a szentély előtti térben felállított ravatalnál a gyászmise előtt százak járultak a koporsó elé, hogy személyesen vegyenek búcsút Kozma Imre atyától.

A gyászmisén mondott szentbeszédében Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök, a Máltai Lovagrend káplánja úgy fogalmazott: „Kozma Imre atya neve fogalom. Összekapcsolódott a rendszerváltás, a szabadság, a keresztény segítő szeretet fogalmaival. A mai napon többnyire olyanok vagyunk együtt, akik valamennyire személyesen is ismerhettük őt, vagy legalább a szándékaihoz, a műveihez, kezdeményezéseihez kapcsolódtunk. A gyásznak mindenképpen része, s talán gyógyító lehetősége is, hogy együtt felidézzük alakját, hogy elmondjuk egymásnak legszebb, legfontosabb élményeinket vele kapcsolatban.”

A segédpüspök a Zsoltárok könyvéből is idézett: „Tartsd meg szemem ragyogását, hogy ne jöjjön rám halálos álom” (Zsolt 13,4), majd ezzel folytatta: „Ami engem illet, ha rá gondolok, éppen a szemének különös ragyogása, arcának tisztasága ragad meg. Úgy képzelem, hogy az ilyen ragyogás azoknak adatik meg, akik következetesen és bátran élnek. Akik meggyőződéseiket tetté is alakítják, ahogy ezt éppen Imre atya a kereszténységről szívesen mondta újra meg újra: hogy ezt tenni kell, élni kell. A kereszténység nem elmélet, hanem olyan igazság, amely cselekvéssé válik, s úgy tárul fel igazán. Amikor azért fohászkodom: „Tartsd meg szemem ragyogását”, valójában azt kérem Istentől, ne engedje kiveszni, elfogyni belőlünk azt az eleven hitet, azt a hitből fakadó szeretetet és bátorságot, amely Imre atyában megvolt.”

Az esztergom-budapesti segédpüspök után Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke búcsúzott Kozma Imre atyától, beszédében többek között pillanatképeket elevenített fel a Máltai Szeretetszolgálat elnökének pályafutásából: „Ha volna elég időnk, nagyon sok pillanatfelvételt tudnánk felidézni. A képeken láthatnánk Imre atyát a zugligeti templom előtt a keletnémet menekültek körében, a romániai forradalom alatt és után útnak indított segélyszállítmányokkal, a délszláv háború éveiben Vinkovciban és Eszéken a kórházból kimenekített sebesültekkel, vagy éppen az ostromlott Vukovárt körbezáró szerb hadsereg katonái között, miközben Raseta tábornokkal a városban maradt ötezer civil evakuálásáról egyeztet.  Láthatnánk a szenvedő Kárpátalján és a magára hagyott Vajdaság utcáin emberekkel beszélgetve, vagy a Szigetköz égető kérdéseiről barátokkal értekezve. De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az Irgalmasrendi Kórház kórtemeiben utolsó vígaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében. Láthatnánk a Szent Péter Bazilikában Benedek pápát köszöntve vagy a Szent Márta Házban Ferenc pápával beszélgetve vagy az Országházban kitüntetés átvétele közben. És láthatnánk távoli földrészeken, Betlehemben palesztin orvosokkal tárgyalva, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál. Mi a közös ezekben a képekben? Az, ahogyan Imre atya jelen volt az emberek között. Nem idegenként. Nem segítőként. Nem hivatásos jóemberként. Aki találkozott Imre atyával, erősebb emberként élte tovább az életét. Mert az igazi jelenlét nyomot hagy. És ami talán még fontosabb: engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ.” 

A szertartást követően a Szent István Bazilika altemplomának falában kialakított sírhelyen helyezték végső nyugalomra a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökét. A temetés után hosszú sort alkotva vonultak el sírja előtt a tőle búcsúzó emberek.

A képre kattintva megtekintheti képgalériánkat:

 

 

Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökének búcsúbeszéde:

 

"Az árvíz visszavonult, a száz éve nem látott áradás után egy hosszában kettérepedt, összeomlással fenyegető ház maradt. A ház előtt idős férfi ült a padon. Autó fékezett, egy római katolikus pap szállt ki, és odaült a férfi mellé. Az felnézett, és annyit mondott: köszönöm. A pap ezt válaszolta:
- Ezért jöttünk. Hogy segítsünk.
- Nem azt köszönöm, hogy segít, hanem azt, hogy megállt.  Hogy … észrevett.
A szavak mintha elfogytak volna, de a két férfi hosszan szorította egymás kezét, míg ültek a szemerkélő esőben.

Kedves Imre atyától búcsúzó, Imre atyára emlékező közösség!

A bevezető mondatokban felvillanó pillanatfelvétel 2005 augusztusából, valahonnan Székelyudvarhely mellől való, a képen felbukkanó katolikus pap pedig Kozma Imre atya. Lovat venni indult Nyárádmagyarósra, hogy a Nyikó menti szörnyű árvíz pusztítása után reményt és lehetőséget vigyen az embereknek. Lóért ment, de ha már ott volt, templomot álmodott a maroknyi katolikus közösséggel. Két éve ebben a templomban zárta gyémántmisés hálaadó zarándoklatát.

Ha volna elég időnk, nagyon sok ilyen pillanatfelvételt tudnánk még felidézni. A képeken láthatnánk Imre atyát a zugligeti templom előtt a keletnémet menekültek körében, a romániai forradalom alatt és után útnak indított segélyszállítmányokkal, a délszláv háború éveiben Vinkovciban és Eszéken a kórházból kimenekített sebesültekkel, vagy éppen az ostromlott Vukovárt körbezáró szerb hadsereg katonái között, miközben Raseta tábornokkal a városban maradt ötezer civil evakuálásáról egyeztet.  Láthatnánk a szenvedő Kárpátalján és a magára hagyott Vajdaság utcáin emberekkel beszélgetve, vagy a Szigetköz égető kérdéseiről barátokkal értekezve. De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az Irgalmasrendi Kórház kórtemeiben utolsó vígaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében. Láthatnánk a Szent Péter Bazilikában Benedek pápát köszöntve vagy a Szent Márta Házban Ferenc pápával beszélgetve vagy a Országházban kitüntetés átvétele közben. És láthatnánk távoli földrészeken, Betlehemben palesztin orvosokkal tárgyalva, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál. Mi a közös ezekben a képekben? Az, ahogyan Imre atya jelen volt az emberek között. Nem idegenként. Nem segítőként. Nem hivatásos jóemberként. Aki találkozott Imre atyával, erősebb emberként élte tovább az életét. Mert az igazi jelenlét nyomot hagy. És ami talán még fontosabb: engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ.                       

Azt a fajta jelenlétet, ami az élet nehéz vagy felemelő pillanataiban egyaránt Kozma Imre atya sajátja volt, legtöbben az 1989-ben megszülető Magyar Máltai Szeretetszolgálat megjelenéséhez kötik. A történet azonban sokkal korábban kezdődött.

Imre atya 1940 június 4-én született a szigetközi Győrzámolyban. Június 4-én. Éppen 20 évvel a drámai nap után. Nem csak a név kötelez, ez esetben a dátum is.

Imre atya egyéves korában elvesztette édesapját, így nagyapja lábainál nőtt fel, rengeteget tanulva a világ egyszerű, de örökérvényű igazságairól. És nem lehet úgy beszélni róla, hogy ne emlékeznénk meg édesanyjáról, Panni néniről, aki az alfa és az omega volt. Imre atya 1958-ban, az ’56-ot követő legsúlyosabb megtorlások idején vonult be a szemináriumba, tanárain keresztül láthatta a „földalatti egyház ragyogását”. Pappá szentelése után Dorogon lett káplán, majd rövid zugligeti kitérő után a pesti ferenceseknél építi fel a híres és a hatalom szemében félelmetes, egyetemistákból szerveződő közösségét. Büntetésből újra Zugligetbe kerül, immár plébánosként. Ott kereste fel őt Csilla von Boeselager asszony és az akkor még emigrációban élő magyar máltai lovagok maroknyi csapata. Ez a pillanat már a Magyar Máltai Szeretetszolgálat történetének kezdete is egyben.

Zugligetben volt egy hely, volt egy helyünk…  ahová jó volt megérkezni. Ahol a nevünkön szólítottak. Ahol nem akartak megváltoztatni, de gyorsan kiderült, hogy mennyi jó van bennünk. Minden hibánk és bukásunk ellenére is hittek bennünk és egy idő után már mi is magunkban és a többiekben. Számon tartottak. Mindig volt közösen elvégezhető dolgunk.  Ahogy Imre atya sokszor mondta: teltek az éveink, nem csak múltak. Nem volt módszere. Jelen volt. A jelenlétnek nincs módszertana. És igen: nyomot hagyott…

Aki volt olyan szerencsés, hogy Imre atya hittanóráira járhatott, három – sokszor idézett -alapvető leckét biztosan elsajátított.  Az első, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. A második, hogy a szeretet sok bűnt eltakar. A harmadik pedig úgy szólt, hogy kockázatvállalás nélkül nincs élet."

A kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat.
Az első lecke azt jelentette, hogy Imre atyához nem lehetett „csak úgy” hittanra járni, hanem mindenkinek nagyon konkrét karitatív feladatot kellett vállalnia. És mi jártunk a mozgássérültekhez, az elfekvőkbe, nagycsaládok gyerekeire vigyáztunk, vagy ruhát válogattunk a pincében.  De tévedés lenne azt hinni, hogy közben Imre atya nem tanított. Megszerettette velünk az Evangéliumot, közel hozta a bibliai képeket, emberarcúvá tette a tanítványokat és megértettük, hogy Jézus követése nem a barokk festmények világa. Az egyik legemlékezetesebb tanítása volt, amikor az angyali üdvözletről beszélt nekünk.  Máriáról, a kicsi lányról, aki igent mond és aki Gábriel távozása után végtelenül egyedül marad  és rettegni kezd, mert tudja hogy senki sem hisz majd neki. Még József sem…   És mi nagyon megszerettük ezt a Máriát! Az Ő igenjének a  megértése jelentette az alapját mindannak, amire Imre atya tanítása épült.
És gyakorlat volt az oltárszolgálat is. Ott állni vele az oltár körül, ministránsként. Mennyire jó volt! Főleg hétköznap esténként, amikor többen voltunk ministránsok, mint a hívek, ő pedig szóról szóra, mozdulatról mozdulatra  bontotta ki a szentmise csodáját.
A szeretet sok bűnt eltakar
A második tanítás arról szólt, hogy nem szabad várni a jócselekedetekkel. Nagy kísértése az embernek, hogy előbb megjavul, aztán majd utána, ha már méltó lesz rá, jót tesz másokkal. Imre atya meggyőzött minket, hogy ne várjunk. Hogy a bűneink felismerése bőven elég az induláshoz. Amikor gyónni mentünk, azzal fogadott mindig, hogy: de jó, hogy itt vagy! És az éppen aktuális bűneink elmormolása után hosszú beszélgetés következett. A lehetőségeinkről, a belénk teremtett erőről, a többiek iránti felelősségről és az elajándékozható életünkről. „Mid van, amit nem kaptál?” – kérdezte sokszor szent Pállal. És gyakran idézte Bubert: „Az ember nagy bűne nem az, hogy vétkezik. A kísértés nagyon erős, ő pedig nagyon gyönge. Az ember nagy bűne az, hogy minden pillanatban Istenhez fordulhatna, de nem teszi.” És mi kezdtük megsejteni a lényeget. És új életek és új hivatások születtek. A zugligeti hittanosok közül több mint húszan választották a papi vagy szerzetesi hivatást. 

Kockázatvállalás nélkül nincs élet
A harmadik lecke arra figyelmeztetett, hogy ha mindig számolgatunk, és az esélyeket latolgatjuk, akkor soha nem indulunk el az úton, mert az mindig túl kockázatosnak tűnik majd. Ebből a tanításból tettek vizsgát azok a fiatalok, akik ott álltak Imre atya mellett 1989. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigiliáján, amikor a kelet-német menekültek megjelentek a templom kertben. És persze velük együtt a Stazi is. Úgy álltunk ott, mint a tanítványok a Galileai tó feletti domboldalon az öt kenyérrel.  Nagyjából nekünk is öt kenyerünk volt, mégis 48 ezer embert láttunk vendégül három hónap alatt.
Közben megtapasztaltuk, hogy a csodák nem a csodavárókkal, hanem a cselekvőkkel történnek.
És ez az öt kenyér szaporodik azóta is a Magyar Máltai Szeretetszolgálatban és az Irgalmas rendben, itthon és a határainkon túl egyaránt.

Kedves Imre Atya!

Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, azt vettem észre, hogy életemben először tegezlek. Még sosem tudatosodott bennem, hogy a halottainkat, amint a szenteket is, tegezzük. Mintha a halállal nemcsak eltávoztál volna, hanem valamilyen csodálatos módon közelebb is kerültél volna hozzánk. És most először fejezem be úgy a beszédet, hogy nem nézhetek ki Rád. Keresem azt a kicsi, alig észrevehető bólintásod, amit rendszerint megkaptam Tőled, valahányszor ünnepeiden köszöntöttelek, vagy valamelyik kitüntetésed átvételekor Rólad beszélhettem. Most először van, hogy amikor leviszem a hangsúlyt, nem jön látható üzenet. 

Sajgó Szabolcs pap testvéred búcsúzásként ezt írta: nem elmentél, hanem belehaltál egészen az el nem múló Életbe, a teljesbe, amely felé mindannyian tartunk.

Igen, ahogy tanítottad: teljesen elajándékoztad magad.  Belehaltál a szolgálatba, a naponta kimondott igenekbe, a végletekig feszített, mégis hatékony tékozlásba.

Köszönjük, hogy mindennek tanúi lehettünk! 

 

Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök, a Máltai Lovagrend káplánjának gyászmisén mondott szentbeszéde:

 

"Kedves Testvérek, tisztelt Gyászolók!

Amikor az elmúlt napokban Kozma Imre atyára gondoltam, gyakran egy zsoltárvers, egy imádság egyik sora jutott eszembe, mégpedig ez: „Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom!” (Zsolt 13,4). Ez a zsoltárvers jól kifejezi azt a kettősséget, amely bennem van. Egyfelől a halál rémületét és fájdalmát. A halál egy pillanatra győzedelmeskedni látszik. Kár lenne tagadni a veszteség érzéseit, a halálos álom igazságát. A test, amelyet eltemetünk, már nem egyenlő azzal, aki meghalt, mégis az ő „legmeghittebb emléke” – ahogy Tolsztoj írja a Háború és béke egyik fejezetében (IV, 1, 16). Tolsztoj persze ugyanott azt is megfogalmazza: „A halál felébredés.” Felébredés egy másik, még csak sejtett, illetve Jézusban megismert új életre.

De visszatérve a zsoltárhoz: milyen különleges és kedves a szem ragyogásáról beszélni és ezért imádkozni! „Tartsd meg szemem ragyogását…!” Az élet Ura Isten. A teremtés bibliai leírása szerint első teremtményeinek egyike a fény, amely betölti és mintegy érthetővé teszi a mindenséget. Isten jónak és elevennek teremtette a világot, és megengedte, hogy az emberi elme, illetve a szem, amelyet mi a lélek tükrének szoktunk mondani, befogadja a világ szépségét. A szem ragyogása mintha kifejezné azt a sajátos elevenséget, a megismerés, a kezdeményezés, a kapcsolatteremtés és cselekvés készségét, amely az élők sajátja.

Kozma Imre atya neve fogalom. Összekapcsolódott a rendszerváltás, a szabadság, a keresztény segítő szeretet fogalmaival. A mai napon többnyire olyanok vagyunk együtt, akik valamennyire személyesen is ismerhettük őt, vagy legalább a szándékaihoz, a műveihez, kezdeményezéseihez kapcsolódtunk. A gyásznak mindenképpen része, s talán gyógyító lehetősége is, hogy együtt felidézzük alakját, hogy elmondjuk egymásnak legszebb, legfontosabb élményeinket vele kapcsolatban.

Ami engem illet, ha rá gondolok, éppen a szemének különös ragyogása, arcának tisztasága ragad meg. Ahogy határozottan, nyílt szemekkel, hosszú, erős mondatokkal beszél és ragyog. Úgy képzelem, hogy az ilyen ragyogás azoknak adatik meg, akik következetesen és bátran élnek. Akik meggyőződéseiket tetté is alakítják, ahogy ezt éppen Imre atya a kereszténységről szívesen mondta újra meg újra: hogy ezt tenni kell, élni kell. A kereszténység nem elmélet, hanem olyan igazság, amely cselekvéssé válik, s úgy tárul fel igazán. Amikor azért fohászkodom: „Tartsd meg szemem ragyogását”, valójában azt kérem Istentől, ne engedje kiveszni, elfogyni belőlünk azt az eleven hitet, azt a hitből fakadó szeretetet és bátorságot, amely Imre atyában megvolt.

Imre atya áll a kamera előtt, és mondja az életét. A hatvanas évek félhomályában egyetemista csoportot indít. A nyolcvanas évek elején családokat fog össze. És jön a nagy, a legteljesebb déli ragyogás, a rendszerváltás időszaka, a történelmi pillanat, amelyet egy bátor, szinte vakmerő pap felismer, elévülhetetlen érdemeket szerezve Németország és Erdély irányában, aztán ezreket menekítve a horvát nép felé. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítása, amelynek alapító elnöke volt.

„Tartsd meg szemem ragyogását…!” Arra gondolok, hogy ebben a ragyogó szempárban hányan kerestek és találtak kapaszkodót, bátorítást, egy erős atya segítő jelenlétét. És hányan érezhették úgy, hogy nekik is tenniük kell valamit, illetve beállhatnak egy náluk erősebb és határozottabb iránymutatás sodrába. A tartás, a határozottság, az erő, a szemek efféle ragyogása részben bizonyára tanult, öröklött dolog, olyasmi, amit egy édesapját korán elvesztő gyermek talán a családjában vagy az iskolái idején sajátított el először, de amelyért később is meg kellett küzdeni, tenni kellett érte újra meg újra. Ha meglátom az igazságot, nem csukhatom be a szemem, de nem is ülhetek többé ölbe tett kézzel. Ha meglátom az igazságot, fénye eligazít és engem is felfényesít, főleg, ha sikerül mellette döntenem. Úgy gondolom, Kozma Imre atya úgy lett ismert és elismert, sokszorosan kitüntetett ember és pap, hogy ezt a döntést a másik ember szeretete és segítése mellett, újra és újra meghozta, és a lehető legkövetkezetesebben képviselte.

Ő a hit forrásaiból merített és élt, és természetesnek tartotta, hogy előbb a ránehezedő politikai nyomással dacolva, majd meg a szabadság kínálta lehetőségeket a legteljesebben felhasználva másoknak segítője és társa legyen. Újra meg újra megtalálta a keresztény hagyománynak azokat a formáit, amelyek odaadását és szándékát kifejezték, és nem félt ezeket az idő és a helyzet szükséglete szerint átalakítani, újra is értelmezni, mindezt az egyéniségére jellemző erő és belső szabadság jegyében. Megtenni a jót, amit éppen lehet. Észrevenni a bajt, amelyen még éppen lehet segíteni, ahogy azt az irgalmas szamaritánus tette…

Az imént felolvastunk egy szakaszt János evangéliumából, az ún. búcsúbeszéd befejezését. A búcsúbeszédben Jézus Krisztus, az Úr és Mester búcsúzik tanítványainak legszűkebb körétől úgy, hogy a búcsúzkodó beszéd végül imádsággá változik. Elsősorban erre utal, az imádságra, hogy Jézus „szemét az égre emelte” (vö. Jn 17,1). Kapcsolatot keres az Atyával, akitől jött, s akihez visszatér. Ugyanúgy felemeli a tekintetét az Atyához, mint amikor Lázár sírjához ment, hogy feltámassza elhunyt barátját (vö. Jn 11,41). Jézus, a Fiú, halálára és feltámadására készül, de tudja, hogy tanítványai számára így nyílik meg, így lesz elérhető a mennyei dicsőség, az örök élet, amely nem más, mint az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete.

Kedves Testvérek, tisztelt Gyászolók! Emlékezünk Kozma Imre atyára, de emlékezünk mindannyian Jézus imádságára és ígéreteire is. Arra, hogy közbenjárt a tanítványokért: maradjanak meg az ő szeretetében, legyenek egy. És arra, hogy Jézus szeretete nem fogy el, most is közbenjár értünk, sőt, helyet készít mindannyiunknak az Atyánál. Amikor ezen a földön a szeretet mellett döntünk, annak az égi hazának érezzük az örömét."