Hét év, hét szakmai kiadvány és mesekönyv, 77 napnyi tréning, kétszer 7 Apa, anya, pia csoport, 7 internetes felület a függő szülők elfeledett gyermekeiért, róluk, nekik – és immár hét egésznapos komferencia. Frankó András és Kormos Piroska, a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának vezetői ezekkel a „hetesekkel” mutatták be a szervezet munkásságát annak a 450 embernek, akik eljöttek a hetedik Konferenciára az Elfeledett Gyermekekért – hogy többi ne legyenek elfeledettek. A szervezők köszönetet mondtak annak a magánadományozónak, akinek felajánlása révén a 7. konferencia megvalósulhatott.



„Az apám az alkoholt szerette, engem nem tudott”

A nap első előadásában Frankó András családterapeuta, a Máltai Fogadó vezetője a szenvedélybeteg szülők szülői szereppel kapcsolatos küzdelmeire, a gyermekükhöz való kapcsolódás nehézségeire irányította a figyelmet. „Mit látunk bennük: a függőt, a szülőt, vagy a függő szülőt?” – vetette fel a felépülést és az elég jó szülői működést egyaránt gátló stigma kérdését. Nem mindegy, hogy önmaguk elítélésében erősítjük meg, vagy a változásban segítjük az érintetteket. A szerhasználó szülők többsége maga is diszfunkcionális családból érkezik, a függőség mellett kell megküzdeniük a szégyennel, a bűntudattal, a kudarcaikkal. „Amikor elmentünk a boltba, a kisfiam azt mondta: vegyünk nekem egy játékautót, neked pedig egy üveget, jó?” Az erős szülői identitás mégis erőforrás lehet, mert gyakran motiválja a függőket a kezelés megkezdésére. A folyamatos kétely (megtörhető a családi lánc? Képes leszek felnevelni? Vajon olyan leszek, mint az anyám/apám?), valamint a – különösen az anyák esetében – fokozott stressz és a megküzdési módok hiánya további terheket jelentenek. „Ha problémás családból jössz, jó eséllyel azt tanultad meg, amit nem akarsz magadnak és a családodnak. De az, hogy tudod, mit nem akarsz, még nem mondja meg, hogy mit akarsz, és azt hogyan érheted el” – összegezte Frankó András, aki szerint a függő szülők törekvéseinek komolyan vétele, az ő szülpi szerepben való támogatásuk a gyerekek érdeke is: hogyan juthatnának több pozitív gyerekkori élményhez a gyerekek, ha a szüleik alulbecsülik saját szülői kompetenciáik lehetőségeit?



„A posztmodern lemondott az igaz a szép és a jó kereséséről, nem ígér jövőt”

Dr. Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns Hogyan készül a függő? című előadásának kiindulópontja az volt, hogy a függőség kialakulásában a szer, a személyiség és a környezet játszik szerepet, és a környezet esetében nemcsak a családi közeg, hanem az összetársadalmi környezet, vagyis a korszellem is meghatározó. A jelenlegi korszellem, a posztmodern jellemzője a relativizmus, a folyamatos irónia, a nihil, és ez a gondolkodás kiirtotta a kulturális és erkölcsi igazodási pontokat, a spirituális vonatkozást, lemondott az igaz, a szép és a jó kereséséről. Ezért ez a világnézet nem ígér jövőt, radikálisan a jelenbe utal, a fogyasztást teszi a középpontba, így jön létre az addiktív társadalom. A függő társadalomra jellemző a tolerancianövekedés, a túlfogyasztás, az ingerküszöb folyamatos emelkedése („Függőként semmi mást nem akartam, csak mindig valami mást. Évtizedekig tartott megtanulni vágyni arra, ami az enyém”), a megvonási tünetek és a sóvárgás (energiakitettség, hisztérikus reakciók), a sikertelen leszokási kísérletek (pl. meddő klímacsúcsok, a zöld átállás mítosza), a kontrollvesztettség a rendszer működése fölött, az életmódnak a munka-fogyasztás köré szerveződése és az értékes minőségi elfoglaltságok kiszorulása az életünkből (sorozatok és binge drinking sport, kórus, kirándulás stb. helyett). Az új embertípus a fogyasztó ember lett, aki magába zárva, céltalanul, eszköztelenül sodródik a világban, ideális alanya bármilyen függőségnek (az ókori görögök az idióta szóval jelölték, aki nem vett részt közügyekben, és csak saját magával volt elfoglalva).

A függő társadalmi berendezkedés következményei például a kitolt fiatal életkor, a feljogosítottság-tudat a fiatalokban, az áldozatszerep terjedése, kötődési problémák, céltalanság, megküzdési módok hiánya, kockázatkereső magatartások, szer- és viselkedési függőségek, valamint a boldogságra való képesség rohamos csökkenése. Dr. Nagy Zsolt szerint valódi változást csak teljesen új életstratégiával, új alapállásal lehet elérni, és csak közös célok és értékek mentén szerveződő közösségekben: az egyéni és a félmegoldások eredménytelenek lesznek – ugyanakkor mindenkinek van személyes felelőssége, és önmagán kell kezdenie a változtatást.



„Szerette önmagát: 54%”

Matuszka Balázs, az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért (EGyELV) munkatársa a gyermekkori élmények és a felnőttkori alkoholhasználat összefüggéseiről szóló friss kutatási eredményeket ismertetett. Az ACE-k, vagyis az ártalmas gyermekkori élmények közé tartoznak a közvetlen traumák (érzelmi, fizikai, szexuális bántalmazás, érzelmi, fizikai elhanyagolás), a családi traumák (pl. válás, szülők közti erőszak, szerhasználat és depresszió a családban, börtönviselt családtag) valamint a környezeti traumák (kollektív és közösségi erőszak, gyermekek egymás közti kegyetlenkedése stb.). A pozitív gyermekkori élmények (PCE-k) két kategóriája a külső vigasz (jó kapcsolat anyával apával, jelen lévő gondviselő, legalább egy barát, támogató felnőtt, gyakori dicséret, biztonságérzet, közös programok a szülőkkel) és a belső erő (gyerekként hitt valamiben, ami vigaszt nyújtott, szeretett iskolába járni, volt lehetőség a szórakozásra, szerette önmagát, volt valami, amiben jó volt, volt tevékenység, amibe bele tudott feledkezni, és kiszámítható volt a napirendje).
Az EGYELV egyik legfrissebb kutatásában 24 hazai háziorvosi praxison keresztül online adatgyűjtéssel 1259 kérdőív alapján vizsgálta az ACE-k és PCE-k hatását a felnőttkori magatartásformákra. A három leggyakoribb ártalmas élmény a szülők válása/halála, a szülők közti erőszak és a szenvedélybeteg családtag volt, a három leggyakoribb pozitív élmény a belefeledkezést nyújtó tevkenység, az egy törődő gondviselő jelenléte és a szórakozási lehetőség elérhetősége volt. A válaszadóknak mindössze 54%-a nyilatkozott úgy, hogy szerette önmagát.
Matuszka Balázs elmondta, hogy az ACE-k száma többszörösére növeli a felnőttkori problémás alkoholfogyasztás, az alvásproblémák, erős reménytelenség-érzet, a depresszió és más problémák valószínűségét, ugyanakkor a PCE-k jelenléte jelentősen tompítja ezt a hatást. Épp ezért az ACE-k megelőzése és a PCE-k biztosítása minden gyermekkel talákozó személy kötelessége.



„Apám függősége és halála adta a belépőjegyet önmagam megismeréséhez, a legnagyobb örökséghez, amit ember kaphat”

Békési Tímea addiktológiai konzultáns, gyászkísérő a függő szülők elgyászolásának mintázatairól beszélt egy friss kutatás nyomán. 78 kitöltött kérdőív és 20 mélyinterjú alapján vont le következtetéseket a veszteségfeldolgozásnak függő szülőkre vontakozó jellegzetességeire vonatkozóan. A válaszadók átlagéletkora 45 év volt. A kutatás alapján esetükben többszörös veszteség lépett fel, hiszen függő szülőjükön kívül saját gyermekkorukat is gyászolták. A gyászidőszak fő nehézségei a magány, az érzelmek ambivalenciája, a környezet elvárásai, a bűntudat megélése, a mintakövetés megjelenése („Anyám halála után a pornófüggőségem elszabadult”), a gyász kitolódása és az érzelmi lefagyás jelentette. Jellemző volt a családi dinamikák továbbgyűrűzése („Ott áltunk a temetésen, mint régen a nappaliban, két elár(v)ult gyerek.”). A kapaszkodót a szakmai segítség, a kapcsolati háló és az öngondoskodás (tánc, írás, kézművesség stb.) jelentette nekik. Békési Tímea példát hozott arra is, hogy a megélt veszteséget néhányan bizonyos szempontból ajándéknak is tekintették: „Apám függősége és halála adta a  belépőjegyet önmagam megismeréséhez, a legnagyobb örökséghez, amit ember kaphat, hálával gondolok rá ezért.”



Láthatatlanul – dal és kampány az elfeledett gyermekekért

Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus, a Máltai Szeretetszolgálat gondozásában megjelent Láthatatlan árvák című könyv és a Megsebzett gyermekkor című könyv szerzője bemutatta a Láthatatlanul című kampányt, amelyhez Lovasi András írt dalt, és amelyhez Bodó Viktor rendezésében készült videóklip.

 

A konferenciára Lovasi András személyesen is eljött, hogy élőben adja elő a Láthatatlanul című dalt. A kampánnyal, amelyhez a Máltai Fogadó is csatlakozott, a mentálisan sérülékeny családokban élő gyerekekre hívják fel a figyelmet.



A Láthatatlanul című dal klipje:



Módszerünkben a CRAFT – Hogy segíthetjük a hozzátartozókat?

Nyíri Noémi addiktológiai konzultáns, coach-szupervizor a CRAFT módszer (Community Reinforcement and Family Training – support and prevention) hazai alkalmazásáról beszélt. Ez a módszer Robert J. Meyers munkásságán alapszik, és a szenvedélybetegek támogatását családterápiás szemlélettel és eszközökkel egészíti ki. Alapfelismerése, hogy a függők sokszor nem kérnek segítséget, míg a hozzátartozók gyakran sokkal motiváltabbak. Magyarországon a CRAFT-tréninget Budapesten és Pécsett kezdték először használni. A tizenkét alkalmas, gyakorlatias tréning segíti a hozzátartozókat a saját felelősségeik reális felmérésében, az önhibáztatás befejezésében, és alapvetésként kezeli, hogy a függőség a család minden tagját hátrányosan érinti, a közeli hozzátartozóknak pedig kiemelt szerepe van a függő viselkedésváltozásában. Cél a szerhasználó kezelésbe juttatása, és a hozzátartozó pszichoszociális működésének, kapcsolatainak és fizikai álllapotának javítása, a biztonság növelése. A CRAFT-ülések témái közé tartozik például a probléma felmérése (boldogság-skála, prioritási lista), a korábbi reakciók átbeszélése, a szerhasználat beazonosítása, a pozitív kommunikáció megtanulása és a negatív elhagyása, a képessé tétel a szerhasználat negatív következményeivel való szembesülés engedélyezésére, vagy az öngondoskodási képesség erősítése.



„A kamaszok egy indirekt üzenőfalon keresztül jeleznek az őket körülvevő felnőtteknek”

Gyászolok, de mit, hol és mikor? – Szenvedélybeteg szülő elgyászolása kamaszoknál címmel tartott előadást Szabó Márta gyászcsoportvezető, gyászkísérő, a Napfogyatkozás Egyesület elnökségi tagja. Kulcskérdésnek tartja, hogy észrevesszük-e, meglátjuk-e a kamaszok családi helyzetét, elérhetőek vagyunk-e, hogy a bizalmukba avassanak, és (jól) élünk-e a lehetőséggel, ha bizalmat adtak nekünk? Az előadó kiemelte, hogy a kamaszok gyászánálé fontos észben tartani, hogy nekik rengeteg járulékos veszteségük lehet egy ilyen helyzetben (pl. költözés, új környezet, eltávolodás a barátoktól), és sokkal kiszolgáltatottabbak (pl. anyagilag, egzisztenciálisan), mint egy felnőtt. Az érzelmi támasz hiánya, a túl korai felnövés, az elvesztett gyermekkor folyamatosan megélt hiányok maradnak az életében. A gyász természetes, de összetett reakció, amely megjelenhet testi tünetekben, cselekvésekben, jellegzetes gondolatokban és az érzelmek – intenzív és ambivalens – kavalkádjában, de akár érzelmi „lefagyásban” is. A gyászreakciók univerzálisak, de minden gyász egyedi, és életkori sajátosságok is megfigyelhetők. A gyerekekre jellemző egyrészt, hogy az eszközeik és erőforrásaik még hiányosak, a kiszolgáltatottságuk még nehezebbé teszi a gyászfolyamatot, illetve hogy a kamaszkorral egyébként is együtt járó normatív krízis is felerősítheti a gyásszal járó jelenségeket. Ebben az életszakaszban egyébként is életfeladat a szülőkhöz való viszony rendezése, így sok korábbi veszteség újraélése is megjelenhet. Nagyon fontos tudnunk, hogy ha egy kamaszban akár egy évekkel korábbi eseménnyel kapcsolatos gyászfolyamat zajlik, attól az még ugyanolyan intenzív, mintha a jelenhez közelebb történt volna. Mivel a gyász a szétesés és az újrarendeződés folyamata, a legkisebb stabilitást nyújtó dolognak is nagy jelentősége van, és minden olyan helyzetnek, ahol a gyerekek biztonságban, egyszerűen csak gyerekek lehetnek, és ők irányíthatnak. Fontos a támogató attitűd, amely révén a gyerek-kamasz megélheti, érezheti, hogy fontos, tudja, hogy mi észrevesszük, érzékeljük őt.



Eszközök, lehetőségek és határok a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek segítésében

Szécsi Judit addiktológiai konzultáns arról számolt be, hogy a Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata milyen képzéseket, tréningeket valósított meg a mentálisan sérülékeny családokban élő vagy ott nevelkedett gyerekekkel foglalkozó szakembereknek. Az elmúlt két évben a szervezet 22 képzést tartott 650 órában, 55 – zömében hátrányos helyzetű – településen, 260 szociális szakembernek – például szociális munkásoknak, védőnőknek, pszichológusoknak, egészségügyi dolgozóknak, pedagógusoknak, családmentoroknak.
A tréningeken a függőséggel és a függő család tagjainak jellemzőivel kapcsolatos ismeretádadáson túl tapasztalati tanulásra és módszerek tanulására, érzékenyítésre, készségfejlesztésre és esetfeldolgozásra is volt alkalom. A segítés lehetőségeit – és korlátait –, a Jerry Moe Gyermekszemmel a függőségről és a felépülésről című módszertani könyvében szereplő játékok módszertanát (szerencsétlenség-kerék, öngondoskodás-zacskó, érző kövek stb. játékok), illetve annak jelentőségét és módját is megismerhették a résztvevők, hogy a gyermek megértse: nem ő a hibás a családja működéséért. A résztvevők a tréningeken saját tapasztalataikkal, illetve a családjukban esetleg megélt érintettségükkel is dolgoztak. A képzések egyik fontos tapasztalata volt, hogy a saját megélés és a szakmai megélés párhuzamosan zajlik, és kölcsönösen hatnak egymásra: a készségfejlesztés első szintje ezért a megélt ismeretek újrakeretezése, és ezután lehet szakmai munkába beemelni a már rendszerben látott összefüggéseket. A segítő munkához nélkülözhetetlen tisztában lenni a saját hozzáállásunkkal.



„Nem kaptam meg gyerekként, hogy gyerek lehessek”

Dr. Barát Katalin pszichiáter, kiképző családterapeuta a függőségben érintettek pár- és családterápiája kapcsán arról beszélt, hogy a rendszerszemléletű családterápia felfogása szerint a rendszeres szerhasználat szorosan összefügg annak a családnak a működésével, amelyben kialakul, és amelyben fennmarad: a család minden megnyilvánulásával vagy az addikció fennmaradását, vagy az absztinencia kialakulását támogatja. Ezért a gyógyulásban a családnak jelentős szerepe van. Az előadó is kitért az ACE-k jelentőségére, és rámutatott, hogy 5 indirekt hatás a diszfunkcionális családi működésből ered. Az ilyen családokban általában nincs olyan szülő, aki megvédi a gyereket, és értelmet ad annak, amit átél, és ez kötődési sérülést okoz. Az ACE átélése és a kötődési sérülés együttes jelenléte a trauma, a traumából fakadó PTSD pedig sokszorosára növeli a szerhasználat valószínűségét – és akkor a kör kezdődik elölről…
Barát Katalin kitért arra, hogy a nők alkoholizmusa speciális kategória. Ennek kezdete általában valamilyen megrázó érzelmi esemény, jellemzően az eredeti családban megélt érzelmi, fizikai, szexuális abúzus, tartós elhanyagolás és elutasítás, valamelyik szülő hiánya vagy szerhasználata. Az alkoholbetegség náluk gyorsabban kialakul, a függő nők általában titokban, szégyenkezve isznak. Családi viszonyaikra szélsőséges hatalmi különbség és merev hatalmi szerepek jellemzők. Az alkoholista nők férjeit általában jobban sajnálják. Az ivás kerülőúton fejezi ki a tiltakozást a fennálló hatalmi viszonyok ellen, de még nagyobb alávetettséghez vezet. A  párterápia központi feladata ilyen esetekben a merev hatalmi viszonyok megváltoztatása, az autonóm törekvések bátorítása, új egyensúlyi helyzet kialakítása.
A szenvedélybeteg családok késői párterápiájáról beszélünk például olyan esetekben, ha a tünetek szorosan kapcsolódnak a gyerekkori, szerhasználó családban elszenvedett élményekhez. Ennek egy tipikus példája a parentifikált (szülősített, korán a saját szülőjéről gondoskodni kénytelen – a szerk.) embereknél kialakuló úgynevezett negatív jogosultság és az abból fakadó párkapcsolati, családi problémák. A negatív jogosultság az az érzés, hogy „nem kaptam meg gyerekként, hogy gyerek lehessek, többet adtam, mint amennyit gyerekként kellett volna adnom”, így az érintett a saját gyerekétől, férjétől várja saját veszteségei kompenzálását. A parentifikálódott ember felnőttként azt érzi, egyedül van, övé minden felelősség – még ha ez a valóságban nincs is így. Itt a múlt elgyászolása és a jelen tehermentesítése jelentheti a változást.



„Anya, arra gondolsz, amikor a nagypapa elesett a pincében?”

A konferencia délutáni részében kerekasztal-beszélgetést tartottak a szenvedélybeteg családok családterápiája kapcsán. A moderátor Kovács András Péter volt, a résztvevők dr. Barát Katalin pszichiáter, kiképző családterapeuta, dr. Widder Szilvia pszichiáter, pár és családterapeuta, Hoffmann Katalin klinikai szakpszichológus, Berényi András klinikai és addiktológiai szakpszichológus, családterapeuta és Frankó András családterapeuta. A beszélgetés egyik visszatérő kérdése, szempontja volt a hozzátartozók bevonása a terápiás folyamatb. Berényi András elmondta, hogy sokszor nem a vérségi kapcsolatok alapján dolgoznak a függő szeretteivel, hanem az „akik egy fedél alatt élnek”-elv alapján. A gyerekeket is fontos bevonni, mert mindig többet tudnak, érzékelnek és értenek a történésekből, mint azt a felnőttek gondolják – egy kisfiú egyszer a nagyapja függőségéről suttogva beszélő anyukájától azt kérdezte, hogy „Anyu, arra gondolsz, amikor a nagypapa elesett a pincében, ugye?” Frankó András azt tette hozzá, hogy ő is azokat igyekszik bevonni, akiket bármilyen módon érint a szerhasználó függősége, itt akár több generációról is szó lehet. Volt olyan tapasztalata, hogy a függő unokáját mindig étellel és pénzzel segítő nagymama volt az első, aki változtatott a viselkedésén az első közös terápiás ülés során, mert ott kiderült számára, hogy ezzel az attitűddel valójában nem segít. Dr. Widder Szilvia megjegyezte, hogy a hozzá családterápiára érkezőkkel mindig kitöltetnek egy kérdőívet, amelyen megkérdezik, hogy van vagy volt-e szenvedélybetegség a családban – sokszor kiderül, hogy van, pedig alapvetően nem ezzel a problémával jelentkeztek be a rendelőbe.

A családtagok bevonásának játszmamentesnek, nyíltnak kell lennie, és fontos, hogy mindenki önként vegyen részt a folyamatban. Hoffmann Kata rámutatott, hogy amikor valaki terápiába megy és elkezd rajta látszani a változás, a családi közeg hajlamos „ellenkampányt” indítani és tiltakozni. Ugyanakkor arra is van példa, hogy valakit épp a szerettének a megváltozása vagy a kíváncsiság hoz be a terápiába. Barát Katalin olyan esetről számolt be, hogy a függő fiatal el sem ment hozzá az ülésekre, de a szüleinek a viselkedése olyan jó irányba változott, hogy ennek hatására a fiatal végül saját maga ment el rehabilitációra. Frankó András ezt úgy foglalta össze, hogy nem csak az a végső cél, hogy az absztinenciát elérjük a függőnél, hanem hogy az egész rendszer legyen egészségesebb. Azzal kell dolgozni, aki ott van a terápián, és azt kell elérni, hogy ő ott legyen a következő alkalommal is. Bűnbakképzés nélkül, a motiváció kialakításával kell egészséges viszonyulásokat kialakítani – bár a függőség dinamikája alapján működő családokban épp azt a legnehezebb elérni, hogy a változás megkezdődjön.



„Ezek a láthatatlan gyerekek az elsők, akik áldozatokká válnak, mégis ők az utolsók, akik segítséget kapnak. De ennek nem kell így lennie."

A konferencia záróelőadását az amerikai Jerry Moe klinikai szaktanácsadó, tréner, többek között a Gyerekszemmel a függőségről és a felépülésről című könyv szerzője tartotta – az online prezentációt Klaniczay Anna szinkrontolmácsolta a közönségnek.
Jerry Moe 1978 óta függő családokkal és felépülésükkel, illetve a Hazelden Betty Ford központban 7-12 éves kor közötti,  szenvedélybeteg családokban nevelkedő gyerekekkel foglalkozik. Előadásában a saját maga által kidolgozott programot mutatta be, amellyel a gyerekeket és hozzátartozóikat támogatják. „Ezek a láthatatlan gyerekek az elsők, akik áldozatokká válnak, mégis ők az utolsók, akik segítséget kapnak. De ennek nem kell így lennie” – idézte fel Jerry Moe azt a tapasztalatát, ami miatt a programját létrehozta. A négynapos program első két napján a gyerekek csoportfoglalkozások keretében játszanak együtt, kialakul a  bizalom. Ennek a szakasznak a fő célja, hogy a gyerekek értsék, mi a függőség, kapjanak szavakat, kifejezéseket arra, amit átélnek, de nem tudnak megnevezni. A gyerekekkel a függőség megismerése után az érzelmeik kifejezését segítő játékokat játszanak (pl. érző kövek-játék). A 3-4. napon a gyerekek csoportját és  a szülők/gondozók csoportját összehozzák kisebb családi csoportokba.

A gyerekek lerajzolják, milyennek látják a függőség hatását a családjukra. A cél, hogy a gyerekek le tudják választani az ember, akit szeretnek, a függőségéről, el tudják távolítani a személyt a betegségtől. A rajzaikat másnap megoszthatják egymással, és rövid történeteket írnak arról, hogy mit élnek meg, amikor a szüleik isznak. Jerry Moe az előadásában példának hozott egy rajzot, amelyen a szörnyként ábrázolt függőség kötélen fogva tart egy háromtagú, a szörnyhöz képest nagyon pici pálcikaemberből álló családot, és a kislány, aki a képet rajzolta, sírva kérdezte a foglalkozáson: „A függőség elkapta a nővéremet és a szüleimet, értem is eljön? Engem is el fog kapni?”
A program elsődleges feladata, hogy megváltoztassa a függő családokban élő gyerekek naratíváját. Ezek a gyerekek, minthogy nincs magyarázatuk arra, ami történik, saját magukat kezdik okolni, magukat teszik felelőssé a helyzetért. A függő szüleiket nem kezdik el kevésbé szeretni, de önmagukat igen. Ezért nagyon fontos, hogy megértsék, a szüleik függősége nem az ő hibájuk, és nem is ők fogják tudni megváltoztatni.

A családi csoportokban a gyerekek felolvashatják az általuk írt rövid történetet a felnőtt szerettüknek, ami rendszerint nagyon nehéz és megrendítő pillanat. Az ott ülő felnőttek 75%-a maga is elfeledett gyermek, aki sosem kapott semmilyen segítséget. A program 4. napján minden felnőttnek adnak egy kártyát, amire három fontos üzenetet írnak a gyermekeiknek, általában ilyeneket: nagyon sajnálom, büszke vagyok, hogy elmondtad az igazat, nem a te hibád, már azelőtt függő voltam, hogy megszülettél, az én feladatom, hogy foglalkozzak a függőséggel, nem a tiéd, mert a te feladatod az, hogy gyerek legyél.
A négynapos programot egy 90 napos utógondozási folyamat követi, ami létfontosságú, mert ennyi idő alatt megszilárdulhatnak azok a készségek, amiket a gyerekek a 4 nap alatt megtanultak. A családok ebben a programban közös nyelvet kapnak, hogy tudjanak beszélni a függőségről és az érzéseikről, új kommunikációs készségekre tesznek szert, és egy közösséget, ahová a 4 napos tréning után is eljárhatnak, és ahol támogatást kaphatnak sorstársaktól.

 

Képek: Kovács Bence