Vinczer Péter 1937-ben született Délvidéken, Magyarkanizsán. Tizennégy évesen kezdte kitanulni az ékszerész mesterséget, hogy háborúba vonult édesapját helyettesítve a családját támogatni tudja. Huszonegy évesen megnősült, Szilner Katalint vette feleségül, majd Szabadkán megalapította az Aurometal nevű vállalatot. Később Opatijában, Jugoszláviában nyitott ékszerüzletet, és fölélesztette a Moretti ékszerek készítésének hagyományát, mely révén a térség egyik legkeresettebb ékszerészmesterévé vált. Kitanulta az üvegporzománcozás művészetét, tanult a Magyar Pénzverőnél, Bécsben és Olaszországban is. Feleségével és három gyermekével 1973-ban költözött Kanadába. Művészi ékszerei mellett kimagasló minőségű emlékérmeket is készített, többek között II. János Pál pápa 1984-es kanadai látogatására, valamint a kanadai szövetségi bíróság 125. évfordulójának ünnepére. A délszláv háború idején az életét kockáztatva az országba utazott, hogy első kézből készítsen felvételeket a feldúlt állapotokról abban a reményben, hogy felhívja a figyelmet a helyzetre és a szenvedésre. A felvételeket az amerikai televízió is felhasználta.

1994-ben Kozma Imre atyával közösen alapították meg a Kanadai Máltai Jótékonysági Szolgálat Alapítványt, amely a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kanadai szervezete. Célja a  kezdetektől az volt, hogy segítsen a rászorulóknak, a háborúk és természeti katasztrófák által sújtottak embereknek. A szervezet ösztöndíjakat, élelmet, szállást, orvosi segítséget és humanitárius segélycsomagokat nyújtott Kanada- és Európa-szerte. Vinczer Péter kulturális események szervezésével is hozzájárult a karitatív szervezet működéséhez és adományozói körének bővítéséhez.

Vinczer Péter férj, édesapa, nagyapa, művész és önzetlenül cselekvő ember volt. Egyik fia a nekrológban felidézi: lelkesedett a klasszikus zenéért és a költészetért, a természetjárásét, sportolt, szeretett énekelni, olvasni, gitározni, figyelemmel követte a közéleti eseményeket. Kedvelt szentje volt Árpád-házi Szent Erzsébet, aki egész életét a nyomorúságban élőknek szentelte. Vinczer Péter töretlen kedvességgel és jóindulattal fordult mások felé, az egész emberi nem iránt jóakarattal viseltetett. Odaadóan, kitartóan és örömmel segített a rászorulókon. Alázatos ember volt, aki soha nem várt különösebb elismerést vagy dicséretet a cselekedeteiért. Felesége, Katalin, három gyermeke, Gábor, Attila és Zsolt, testvérei és unokái megőrzik emlékét, hatalmas művészi, szellemi, lelki örökségét.

Vinczer Péter temetését június 21-én tartották, a búcsúztatón Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke mondott beszédet. Az emlékező és gyászoló közösség előtt kifejezte, hogy Vinczer Péterrel való barátsága abban a meggyőződésében erősítette meg, hogy nem minden halandónak van sorsa, egyeseknek csak élete van. Mert a sors – saját életcél –, egész életünk során fenntartott alapvető szándék, döntéseink, tetteink végső célja, amelynek elérésére mindvégig törekszünk. „Vinczer Péternek sorsa volt. S ha magyar az ember, a sors meghatározóan csak nehéz lehet. Ami könnyű, az a magyar felfogás szerint nem is sors. Péternek nehéz sors jutott. Szembeszállt a szerb, a horvát, a magyar kommunistákkal. Ő saját bőrén érezte, milyen az, amikor saját hazájában, szülőföldjén szorul kisebbségbe az ember. Vállára vette a magyarság örökölt terheit, mert soha nem tudta és nem is akarta egyéni és családi boldogságát elválasztani nemzetének és egyházának jóllététől.” Kozma Imre atya fölidézte, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kanadai szervezete Vinczer Péter elnök vezetésével, a Kanadában élő magyar és nem magyar származású tagjainak – különös tekintettel a Torontóban élő horvát nemzetiségűek – szociális érzékenyítésével példaértékű programot valósított meg, többek között rendszeresen támogatták a balkáni háborúba sodródott horvát testvéreiket.


„Tisztelt Gyászló Testvérek! Vinczer Pétertől búcsúzunk, aki nem gyűjtött vagyont, nem hajszolt rangot és pozíciót sem. Csak tette, amiről azt gondolta, tennie kell. Ha segített, sohasem magán, mindig valaki máson segített. Mindig valaki másnak adott hitet, vigasztalást. Egy ember, akinek a szíve – ki tudja honnan és miért -, de még érti, még beszéli egy feledésbe hanyatlott nagy kor nyelvét és világát, amiben az emberek még természetesnek vették, hogy vannak az evilági életünk felett álló dolgok is. Aki még érti, mit jelent a becsület, az elhivatottság, az elkötelezettség, a méltányosság. Egy valaki közülünk, aki tudta, hogy a szolgálat kiemel bennünket az elveszettség, az elhagyatottság és a hiábavalóság érzéséből. (…) Vinczer Péter, túl a személyiségünket létrehozó vágyak, cselekvések, emlékek bonyolult szövevényén, Isten gyermeke is, akit a Teremtő többre szánt, az egyszerű biológiai létezésnél. A kis betűs ország építésén túl, arra is rendeltetett, hogy a másik országot, Isten nagybetűs Országát is szolgálja.

Kedves Péter! Most Isten kezére bízunk, Aki világokat formál kezével és gyöngéden tartja tenyerében mécses-éltünket, és leheletével táplálja a rebbenő lángot, hogy átvigye az Ő dicsőségébe. Búcsúzásképpen hangozzon el egy olyan szó, amit ma is, halálunk óráján is szívesen hallana mindegyikünk: Ha szívünk vádol is bennünket valamivel, Isten nagyobb a szívünknél."