„Visszakaptam a gyerekeket! Van lábosuk? Szeretnék főzni nekik.” „Nadrágra és pólóra lenne szükségem.” „32-es cipők kellenének az ikreknek. Kinőtték a régit.” „Egy kis tisztitószerért jöttem.” „A lányom épp most szül. Egészen kicsi babaruhájuk akad esetleg?”

A debreceni Erzsébet utca 24/a-ban, a panelházak aljában meghúzódó Máltai házban egymásnak adják a kilincset az emberek, a fogadótér sosem üres. A Máltai Szeretetszolgálat Krízisirodájának híre szájról szájra terjed a rászorulók és az adományozók között: amit ide hoznak, az biztosan jó kezekbe jut. Az irodát több mint három évtizede önkéntesek működtetik, akik a szabadidejüket áldozzák rá, hogy másokon segítsenek.

„Mi mindent átveszünk, ami egy háztartásba kell: ruhaneműt, cipőt, gyerekholmit, piperecikkeket, tisztítószert, edényeket, vázát… Bútort helyhiány miatt nem tudunk bevenni, de szívesen közvetítünk az adományozó és a rászoruló között. Gyógyászati segédeszközöket, kerekesszéket, botot, járókeretet is örömmel fogadunk, sőt, feleslegessé vált gyógyszereket is. Ezeket gondos szortírozás után Jakab Éva doktornő osztja szét, aki szintén önkéntesként dolgozik nálunk” - mondja Bogdánné Halász Márta, a Krízisiroda vezetője. Mint meséli, a legmeglepőbb dolgokkal is örömet lehet szerezni másoknak. Óriási sikere volt például egy csődbe ment bizsubolt megmaradt árukészletének. A több kartondoboznyi színes csecsebecsét, nyakláncot, fülbevalót, karkötőt és hajcsatot végül olyan kislányok kapták meg a teljesítményük elismeréseképp, akik egy roma felzárkóztató programban vettek részt.

Hetente száz ember is megfordul itt, hogy segítséget kérjen, a többségük rendszeresen visszajár. „Van, akinek hosszú évek óta követjük az életét. Először azzal érkezik, hogy kisbabát vár, aztán ahogy egyre nagyobb gyerekruhát visz, tudjuk követni, mekkora a gyerek” – meséli Őry Jánosné Eta, aki már tíz éve dolgozik itt. Amikor nyugdíjba ment, üresnek érezte az életét, szeretett volna valamilyen hasznos elfoglaltságot találni magának, és mivel épp a Máltai ház mellett lakik, felfigyelt az ott folyó munkára. Hetente két napot tölt itt önkéntesként, és örül, hogy újra fontosnak érezheti magát, számítanak rá. „Van, amikor vita alakul ki, mert nem fogadják el, hogy valamiből nincs, vagy kevesebbet adunk, hogy jusson belőle másoknak is. Na, akkor sokszor azt mondom: miért is vagyok itt önként? Hát muszáj ezt nekem hallgatni? De aztán legközelebb mégis várom már, hogy jöhessek.”

Ugyanígy érez Bácsi Katalin is, aki öt éve dolgozik a Krízisirodában. Az ő feladata többek között az ügyfelek kartonjainak rendszerezése. Az elmúlt három évtizedben nagyjából 15 ezer rászoruló fordult meg itt, és a kartonokon pontosan követhető, hogy ki, mikor, milyen adományt kapott. Bácsi Katalin a kollégáival együtt mégis úgy látja, a tárgyaknál sokszor többet ér a hozzájuk fordulóknak a figyelem, az őszinte odafordulás és az emberi szó.

„A múltkor is sírva hívott egy anyuka, hogy a bántalmazó férje elől menekült albérletbe a három kicsi gyerekével. Azt mondta, annyira nincs semmijük, hogy bármit elfogadnának. Tudom, milyen érzés ez, én is voltam hasonló helyzetben. Mondtam neki, hogy soha, soha, soha nem szabad feladni! Olyan jó érzés volt, amikor a végén azt mondta, hogy már a hangomtól erőt kapott.”

Bácsi Katalin maga is négy gyermeket nevelt fel egyedül nagy szegénységben, de szeretetben. Személyes érintettsége miatt mélyen együtt érez a rászorulókkal; a kollégái időnként ugratják is, hogy ha megalakítanák a sírós szemek klubját, biztosan ő lenne az elnök. Bogdánné Halász Márta, az önkéntesek vezetője ennél gyakorlatiasabb személyiség: „Nekem van egy olyan tulajdonságom, hogy igazából nem sajnálok senkit. Inkább azt nézem, hogy tudok-e neki valamit segíteni.”

Meg is tesz ennek érdekében mindent, ami időnként komoly kihívások elé állítja őt és a csapatot. Az ukrán háború kitörésekor pár nap alatt annyi adomány érkezett a Krízisirodába, hogy hirtelen azt sem tudták, hová pakolják, hogyan szortírozzák őket. „A debreceniekről úgy tartják, távolságtartó, rátarti emberek. Ez egyáltalán nem igaz. Ha földrengés, árvíz, háború van, már másnap megjelennek itt az adományokkal”.

Az elmúlt két évben nagyjából ezer Ukrajnából menekülő ember kért segítséget a debreceni önkéntesektől. Azok, akik nem beszélnek magyarul vagy angolul, mutogatnak a cipőjükre, kabátjukra, hogy épp mire van szükségük. A többségük mégis annyit mond: „only food”, vagyis hogy csak ennivalót szeretne. Örülnek a segítségnek, de látszik rajtuk, hogy hiányzik az otthonuk, és szívesen hazamennének, ha nem félnének.

Húsvétkor megfordult itt két rémült, elgyötört ukrán fiatalember is. A harmincas éveikben jártak, de többnek tűntek, mert az arcuk pont olyan gyűrött és koszos volt, mint a ruhájuk. Három nappal korábban üres kézzel, poggyász nélkül jöttek át a határon, valószínűleg a sorozás elől menekültek. Nem volt pénzük, nem volt mit enniük, inniuk, az éjszakákat pedig kényszerűségből a szabad ég alatt töltötték. A kisebbik már a könnyeivel küszködött, amikor bekopogtattak a Krízisiroda ajtaján. A kollégák éppen az otthonról hozott húsvéti finomságokkal traktálták egymást, de amikor meglátták a két barátot, úgy döntöttek, inkább nekik adják a házi sonkát és a kókuszgolyót. Végül tele hassal ültették fel őket a Budapestre tartó vonatra.

Úgy tűnhet, önkéntes munkát legszívesebben a friss nyugdíjasok végeznek, de a Máltai Szeretetszolgálatnál egyre több a fiatal önkéntes is. Ez talán annak köszönhető, hogy 2016-tól az érettségi előtt álló diákoknak kötelező 50 óra közösségi szolgálatot végezniük. A Krízisirodára is időről időre érkeznek középiskolások, hogy segítsenek. Őket többnyire adományok szortírozására, raktározásra, szórólapozásra vagy más háttérmunkára osztják be, mert sokan tartanak tőle, hogy nehéz sorsú, krízishelyzetben lévő emberekkel találkozzanak, akiknek az életkörülményei annyira különböznek az övéktől.

Üdítő kivételek persze itt is akadnak. Járt már itt két diáklány, barátnők voltak, akik kifejezetten kérték, hogy ők is kiszolgálhassák az ügyfeleket: megkérdezték, mire van szükségük, segítettek nekik megtalálni a megfelelő méretű ruhát, cipőt, és közben szépen elbeszélgettek velük. A Máltai Szeretetszolgálatnál az a tapasztalat, hogy tízből egy gyerek ráérez a szociális munka ízére, és később is szívesen önkénteskedik. Talán ők is ilyenek lesznek.

„Az a titok, hogy korán kell kezdeni!” – tanácsolja Bognárné Halász Márta. „Az én unokám másfél éves volt, amikor először hoztam ide. Akkor épp egy akció keretében frissen főzött kávét osztottunk a rászorulóknak. Ő keverte a cukrot a poharakba, és a kismotorján követett, amikor a tálcával kimentem az ügyféltérbe. Együtt osztottuk ki a kávét. A gyerekek nincsenek meglepődve, ha szegénységgel, nyomorúsággal, betegséggel találkoznak. Őket nem zavarja, ha te sem ijedsz meg.” Az unoka azóta jól megnőtt, tizenöt éves, kétméteres kamasz lett, de a nyári vakációból egy hetet még mindig a Krízisirodán tölt.

Szükség is van a friss erőre, mert rászorulóból egyre több lett az elmúlt években. „Nem voltak még ennyien öt éve, amikor idekerültem. Szomorú vagyok, mikor valakinek évekig volt lakcíme, aztán most mint hajléktalan jön. Ez is egyre több van” – meséli Bácsi Katalin.  „Volt, aki azt mondta, hogy a ruhát nem lehet megenni. Éhesek.”

Ezt felismerve júniustól a Krízisiroda is bekapcsolódott az élelmiszermentésbe. Minden munkanap két Intersparból érkezik ide rövid lejáratú kenyér, pékáru, tejtermék, hús, zöldség és gyümölcs, amit mielőbb szét kell osztani. „A kollégákkal reggelente korábban bejövünk, hogy a rekeszekben érkező árukból csomagokat készítsünk: jusson mindenkinek pár szem alma, répa, banán, paradicsom, krumpli, mikor mi. Nagyon örülnek neki, bár előfordul, hogy valaki kevesli, ami a csomagba került” – meséli Bogdánné Halász Márta, akinél az önkéntes munka családi örökség. Valaha, a ’90-es évek elején az édesanyja volt a Krízisiroda vezetője, és amikor síelni ment, a lányára bízta a feladatot. Ennek harminc éve már. A munka azóta sem lett kevesebb.