Az egyházi vezetők, közéleti szereplők, hazai és határon túli magyar szervezetek képviselőinek jelenlétében tartott ünnepségen posztumusz Esterházy János-díjban részesítették a múlt év őszén elhunyt Pásztor István vajdasági politikust, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét. A díjazott munkásságát Kövér László, az Országgyűlés elnöke méltatta.

Az egykori Csehszlovákia legjelentősebb magyar politikusának tekintett, börtönben mártírhalált szenvedett Esterházy János emlékére rendezett ünnepségen a Rákóczi Szövetség életművének elismeréseként Esterházy János-díjjal tüntette ki Kozma Imre atyát, akinek pályafutását Vecsei Miklós miniszterelnöki biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, Kozma Imre atya egykori tanítványa ismertette.

Az alábbiakban Vecsei Miklós a Parlamentben elmondott beszédét adjuk közre. A képre kattintva galéria nyílik.

"Az árvíz visszavonult, a száz éve nem látott áradás után egy hosszában kettérepedt, összeomlással fenyegető ház maradt. A ház előtt idős férfi ült a padon. Autó fékezett, egy római katolikus pap szállt ki, és odaült a férfi mellé. Az felnézett, és annyit mondott: köszönöm. A pap ezt válaszolta:

- Ezért jöttünk. Hogy segítsünk.

- Nem azt köszönöm, hogy segít, hanem azt, hogy megállt.  Hogy … észrevett.

A szavak mintha elfogytak volna, de a két férfi hosszan szorította egymás kezét, míg ültek a szemerkélő esőben.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A bevezető sorokban felvillanó pillanatfelvétel 2005 augusztusából, valahonnan Székelyudvarhely mellől való, a képen felbukkanó katolikus pap pedig Kozma Imre atya. Lovat venni indult Nyárádmagyarósra, hogy a Nyikó menti szörnyű árvíz pusztítása után reményt és lehetőséget vigyen az embereknek. Lóért ment, de ha már ott volt, templomot álmodott a maroknyi katolikus közösséggel. Tavaly ebben a templomban zárta gyémántmisés hálaadó zarándoklatát.

Ha volna elég időnk, nagyon sok ilyen pillanatfelvételt tudnánk még felidézni. A képeken láthatnánk Imre atyát a zugligeti templom előtt a keletnémet menekültek körében, a romániai forradalom alatt és után útnak indított segélyszállítmányokkal, a délszláv háború éveiben Vinkovciban és Eszéken a kórházból kimenekített sebesültek között.  Láthatnánk a szenvedő Kárpátalján és a magára hagyott Vajdaság utcáin emberekkel beszélgetve, vagy Alsóbodokon a Felvidék égető kérdéseiről barátokkal értekezve. De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az Irgalmasrendi Kórház kórtemeiben utolsó vígaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében. És láthatnánk távoli földrészeken, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál. Mi a közös bennük? Az, ahogyan Imre atya jelen van az emberek között. Nem idegenként. Nem segítőként. Nem hivatásos jóemberként. Aki találkozik Imre atyával, erősebb emberként éli tovább az életét. Mert az igazi jelenlét nyomot hagy. És ami talán még fontosabb: engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ.

                       

Azt a fajta jelenlétet, ami az élet nehéz vagy felemelő pillanataiban egyaránt Kozma Imre atya sajátja, legtöbben az 1989-ben megszülető Magyar Máltai Szeretetszolgálat megjelenéséhez kötik. A történet azonban sokkal korábban kezdődött.

 

Imre atya 1940 június 4-én született a szigetközi Győrzámolyban. Június 4-én. Éppen 20 évvel a drámai nap után. Nem csak a név kötelez. Ez esetben a dátum is. Ráadásul, aki ismeri Imre atyát, az tudhatja, hogy a Szigetköz az inkább Felvidék… Imre atya egyéves korában elvesztette édesapját, így nagyapja lábainál nőtt fel, rengeteget tanulva a világ egyszerű, de örökérvényű igazságairól. És nem lehet úgy beszélni az Ünnepeltről, hogy ne emlékeznénk meg édesanyjáról, Panni néniről, aki az alfa és az omega volt. Imre atya 1958-ban, az ’56-ot követő legsúlyosabb megtorlások idején vonult be a szemináriumba, tanárain keresztül láthatta a „földalatti egyház ragyogását”. Pappá szentelése után a Dorogon lett káplán, majd rövid zugligeti kitérő után a pesti ferenceseknél építi fel a híres és a hatalom szemében félelmetes egyetemistákból szerveződő közösségét. Büntetésből újra Zugligetbe kerül, immár plébánosként. És ettől a pillanattól már egy tanítvány szól mesteréhez. Zugligetben volt egy hely, volt egy helyünk…  ahová jó volt megérkezni. Ahol a nevünkön szólítottak. Ahol nem akartak megváltoztatni, de gyorsan kiderült, hogy mennyi jó van bennünk. Minden hibánk és bukásunk ellenére is hittek bennünk és egy idő után már mi is magunkban és a többiekben. Számon tartottak:  És mindig volt dolgunk. Közösen elvégezhető dolgunk.  Ahogy Imre atya sokszor mondta: teltek az éveink, nem csak múltak. Nem volt módszere. Jelen volt. A jelenlétnek nincs módszertana. És igen: nyomot hagyott…

Aki volt olyan szerencsés, hogy Imre atya hittanóráira járhatott, három alapvető leckét biztosan elsajátított.  Az első, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. A második, hogy a szeretet sok bűnt eltakar. A harmadik pedig úgy szólt, hogy kockázatvállalás nélkül nincs élet .

Az első lecke azt jelentette, hogy Imre atyához nem lehetett „csak úgy” hittanra járni, hanem mindenkinek nagyon konkrét karitatív feladatot kellett vállalnia. És mi jártunk a mozgássérültekhez, az elfekvőkbe, nagycsaládok gyerekeire vigyáztunk vagy ruhát válogattunk a pincében.  A második tanítás arról szólt, hogy nem szabad várni a jócselekedetekkel. Nem kell hibátlan jóemberré válni ahhoz, hogy másokon segíthessünk. Sőt! Azt ígérte, hogy a segítés közben észrevétlenül jobbá válunk. A harmadik leckéje pedig arra figyelmeztetett, hogy ha mindig számolgatunk, és az esélyeket latolgatjuk, akkor soha nem fogunk kilépni a komfort zónánkból, és soha nem indulunk el az úton, mert az mindig túl kockázatosnak tűnik majd.

Ezek a fiatalok álltak Imre atya mellett, amikor 1989 augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigiliáján a kelet-német menekültek megjelentek a templom kertben. És persze velük együtt a  Stazi is.  Úgy álltunk ott, mint a tanítványok a Galileai tó feletti domboldalon az öt kenyérrel.  Nagyjából nekünk is öt kenyerünk volt. 58ezer embert láttunk vendégül három hónap alatt.  Mi pedig  megtapasztaltuk, hogy a csodák nem a csodavárókkal  történnek, hanem a cselekvőkkel.

És ez az öt kenyér szaporodik azóta is a Magyar Máltai szeretetszolgálatban és az Irgalmas rendben itthon és a határainkon túl egyaránt.

Kedves Imre atya! Köszönjük a tanítást!"